Katolikus szemmel

 

ERKÖLCSI LÁTÁSMÓD? Minden klasszicizmus előföltétele az erkölcsi látásmód. De ki gondolta volna a zaklatott életében asszonybolond férfiak mélabús tragédiáját lejegyző Krúdy Gyuláról, hogy egyre többet forgatott műveiből lassan-lassan a bűnök megbánása és az erkölcs elvesztett kincseinek visszasóvárgása lesz az író életművét fönntartó vezérszólam?

A rádió nemrég (és remélhetőleg megismétlődően) sugározta Krúdy „Hét bagoly’’ című budapesti erkölcskrónikáját, amely üdítő forrásként hatott a magyar nyelv szerelmeseinek. Krúdy krónikás hangulatú, múlt század végi és század eleji Budapestje, mint valami élveboncolt test mutatja be egy hajdan élt szervezet minden vérkeringési funkcióját és titkát, és e mesteri leletből kiderül, hogy Krúdy igenis az igazi erkölcs oldalán áll, hogy szomorkás lírája a jobbat szolgálja mindannyiunkban: ezért lett egyre kelendőbb olvasmánya korunk vájtfülű olvasóinak.

A siker azonban néha tévutakra is vezet. A Vígszínház a „Vörös postakocsi” sikerén fölbuzdulva „Rezeda Kázmér szép élete” címmel egy Krúdy válogatást ömleszt a színpadra az író lazábban megformált alakjaiból, de úgy, hogy más műveiből is kiemel epizódokat, mégpedig a tömegigénynek megfelelően csupán csak szerelmi jeleneteket, asszonyzuhatagot a kapós férfi nyakán, akinek koporsójára végül női kalapok kerék nagyságú, virágos, tollas, kanáris és gyömölcsös garmadája hull koszorúk helyett. És itt válik szembetűnővé a színpad és a rádió-közvetítés akusztikai nívókülönbsége. Amíg a rádióban egy nagyon kellemes női hang az író erkölcsi problémáit is hűen közvetíti átkötő szövegként a párbeszédek között, addig a színpadon az erotika hajszolása igen vegyes érzelmeket kelt az igazi Krúdy-ismerőkben.

1914 évének szilveszteri előestéjén játszódik Krúdy regénye és az író erkölcsi ítélete úgy szól: ennek a városnak el kell pusztulnia... Nos, a pusztulás megtörtént, ha nem is az első, de a második világháború végnapjaiban, a Vígszínházban fölidézett erkölcsrajz mégis hamisítvány, mert hiányzik belőle az írói egyensúlyérzék, ami az erkölcsi egyensúlyérzékkel is egyenlő. Így a különben kiváló művészekből álló együttes tétova, nem-tudni-hova-állással korunk erkölcsi ingatagságának torzképévé válik. Mikor éppen tisztulásra várnánk és azokat a szellemi-művészeti teljesítményeket áhítozzuk, amelyek eredményeivel tudunk csak szomjunkban megenyhülni.

(— i — ó)

 

(Új Ember, 1976/1556. /május 2./ 2. p.)