Katolikus szemmel
ERKÖLCSI
LÁTÁSMÓD? Minden
klasszicizmus előföltétele az erkölcsi látásmód. De
ki gondolta volna a zaklatott életében asszonybolond férfiak mélabús
tragédiáját lejegyző Krúdy Gyuláról, hogy egyre többet forgatott műveiből
lassan-lassan a bűnök megbánása és az erkölcs elvesztett kincseinek
visszasóvárgása lesz az író életművét fönntartó vezérszólam?
A rádió
nemrég (és remélhetőleg megismétlődően) sugározta Krúdy „Hét bagoly’’ című
budapesti erkölcskrónikáját, amely üdítő forrásként hatott a magyar nyelv
szerelmeseinek. Krúdy krónikás hangulatú, múlt század végi és század eleji
Budapestje, mint valami élveboncolt test mutatja be
egy hajdan élt szervezet minden vérkeringési funkcióját és titkát, és e mesteri
leletből kiderül, hogy Krúdy igenis az igazi erkölcs oldalán áll, hogy szomorkás
lírája a jobbat szolgálja mindannyiunkban: ezért lett
egyre kelendőbb olvasmánya korunk vájtfülű
olvasóinak.
A siker
azonban néha tévutakra is vezet. A Vígszínház a „Vörös postakocsi” sikerén
fölbuzdulva „Rezeda Kázmér szép élete” címmel egy Krúdy válogatást ömleszt a
színpadra az író lazábban megformált alakjaiból, de úgy, hogy más műveiből is
kiemel epizódokat, mégpedig a tömegigénynek megfelelően csupán csak szerelmi
jeleneteket, asszonyzuhatagot a kapós férfi nyakán, akinek koporsójára végül női
kalapok kerék nagyságú, virágos, tollas, kanáris és gyömölcsös
garmadája hull koszorúk helyett. És itt válik szembetűnővé a színpad és a
rádió-közvetítés akusztikai nívókülönbsége. Amíg a rádióban egy nagyon kellemes
női hang az író erkölcsi problémáit is hűen közvetíti átkötő szövegként a
párbeszédek között, addig a színpadon az erotika hajszolása igen vegyes
érzelmeket kelt az igazi Krúdy-ismerőkben.
1914
évének szilveszteri előestéjén játszódik Krúdy regénye és az író erkölcsi
ítélete úgy szól: ennek a városnak el kell pusztulnia... Nos, a pusztulás
megtörtént, ha nem is az első, de a második világháború végnapjaiban, a
Vígszínházban fölidézett erkölcsrajz mégis hamisítvány, mert hiányzik belőle az
írói egyensúlyérzék, ami az erkölcsi egyensúlyérzékkel is egyenlő. Így a
különben kiváló művészekből álló együttes tétova, nem-tudni-hova-állással
korunk erkölcsi ingatagságának torzképévé válik. Mikor éppen tisztulásra
várnánk és azokat a szellemi-művészeti teljesítményeket áhítozzuk, amelyek
eredményeivel tudunk csak szomjunkban megenyhülni.
(— i — ó)
(Új Ember, 1976/1556. /május 2./ 2. p.)