Az álom útja

Jékely Zoltán verskötete

Elúszó hangulatok, derengő emlékek, a bágyadt ősz, a tűnt szerelmek költője Jékely Zoltán. Esteledő vagy hajnalodó tájait mintha függönyön át néznénk, impresszionisztikus, lágy sorait erdélyi tájszavak színezik.

Az álom, útja – a kötet már címében is erre az elúszó hangulatköltészetre utal Jékely a harmadik Nyugat-nemzedék tagja, de hangvételében inkább az elsőt idézi, Tóth Árpád és a fiatal Kosztolányi halk líráját. Új kötete válogatás kiadatlan verseiből a harmincas évektől napjainkig. Így összeolvad fiatalkori és új költészete. De régi kiadatlan versei sem töredékesek, vázlatosak, csak a költő túlzott igényessége tagadhatta meg tőlük eddig a nyilvánosságot. Olyan remekbe formált kis életképek sorakoznak közöttük, mint az Alvó koldus és a Vadászzsákmány. A vén csordás sírfelirata tömör summája egy emberéletnek. „Hűn őrizé faluja barmait, / ötven évig a szemét be se hunyta! / De most immár békével alhatik, / ki sem zavarja vackán. Ez a jussa.”

Az álom útja verseinek szinte egyetlen témája a múlandóság. A gyerekkori félelmek, egy ifjúkori szerelmi bánat, a városmajori tavasz a nosztalgikus emlékekben halvány pasztellszíneket kap. Hasonlat című versében így fogalmazza meg a költő ezt a tűnékenységet: „...Mint a gyöngyhalász / a lilás tengerfenék csodái közt, / úgy lebegünk mi az életen át.”

A hatvanas évek termésében már olyan verseket is találunk, amelyek megkérdőjelezik ezt a lágyságot. Pogány imaszándék című versében így vall: „Mert mindenhez erőtlenek vagyunk / és gyűlöletben, szeretetben lemaradtunk / a bátor gyűlölőktől – szeretőktől.” De ez az önmarcangoló hangnem ritka Az álom útjában, amely a nosztalgia Krúdy Gyula műveivel vetekedő dokumentuma. A kötet második felében egyre erőteljesebb színekkel jelenik meg az ifjúság emléke, az ifjúkori kalandok fényt és mélységet kapnak. Ez a többszörös fénytörés teszi a kötet legjobb versévé a Vak reményt, amelyben Pestről „öregedőn, zimankós áprilisban” a Maros partjára vágyik vissza a költő, a gyerekkori nyári reggelekbe, amikor még sóvárogva nézett a Pestre induló vonatok után. A történelmi megrázkódtatások alig találnak utat Jékely költészetébe, de a költő életrajzát sem állíthatjuk össze Az álom útja verseiből. Dalszerű, könnyed versépítése nem bír el ilyen súlyos megterhelést Jékely Zoltán versei szinte dúdolhatóak, képei áttetszők, egyszerűek.

Jékely impresszionista látásmódja kelta folklórelemed két is képes magába olvasztani, annál is inkább, mivel a magyar, különösen az erdélyi népköltészet amúgy sem idegen lírájától. Váratlan nyelvi ötleteket is köszönhet ennek a fogékonyságnak. Kolozsi emlék című versét például így indítja: „Csillámpol a csillámpala.” Ez a játékosság oldja fel a kötet borongás őszi hangulatait. Meg-megcsillan a humor is (Császári körvadászat után), éles, rövid gúnyverseket is találunk a kötetben (Időmértékben, Lupus, aquincumi költő verseiből).

Jékely Zoltán új verskötete nem egészíti ki új vonásokkal a költő portréját. Csak gazdagítja, árnyalja képünket erről a kései nyugatosról, aki a stewardesst is Ikarusz menyasszonyának látja, és első kutyájához ír elégiát Ez a költészet keveset változott a költő első kötete óta, de korai verseinek törékeny szépsége nem fakul, az újabbak pedig szilárdabb szerkezettel követik a régi dallamokat.

– l zs –

 

(Magyar Nemzet, 1972/83. /április 9./ 13. p.)