Gyula bácsi
most
megkaptad. Egész életedben hadilábon áltál a hatóságokkal. Hát most, halálod
után öt évvel alaposan megbosszultak. Tisztelőid, akik kegyelettel őrzik emlékedet,
kéréssel fordultak a Közmunkák Tanácsához, neveznének el rólad – Krudy Gyuláról – utcát. A kérést elutasították. Állítólag
azzal az indokolással, hogy: – enye, enye, mit akarnak ezzel a Krudy
Gyulával, hiszen még nem töltötte el a hivatalosan kötelező tíz esztendőt a föld
alatt. Biz ez igaz, Gyula bácsi. Nem régen hagytad itt az íróasztalt, amelynél közel
negyven esztendőn nyűtted magadat, hogy a géniusz teremtő erején és képzeletén
álmot és káprázatot lopj a város szívére, amely imhol
hóttan véghezvitt érdemeid után még nem tart elég
kiválónak ahhoz, hogy utcát nevezzen el rólad.
Semmi baj, Gyula bácsi. Ezen a kisdarab földön a maga
idejében sohasem volt sem hitele, sem becsülete annak, ami örökkévalóságában a
magasságos Atyaúristenre utalt. Nyugszanak ugyan a temetőkben fiatalabb
halottak is, mint te, fiatalabbak, akik még nem töltötték be a kötelező tízéves
halottkort, dehát ezek a megboldogultak
életükben hallhatatlanság helyett mindössze mulandó sikerekre és kurta
dicsőségekre pályáztak. Te ráérsz Gyula bácsi, te még várhatsz. Az a néhány
sorocska, alig hatvan kötet könyv, amelyben a szellem szavát hallattad,
utcatábla nélkül is jelzi a megjárt utakat.
Amíg éltél, nyilván sohasem gondoltál arra, hogy majdan
utcát neveznek el rólad. Szinbád mosolygott az efféle
bágyadt kívánságokra. Mosolyog most is, amint a májusi éj halk hívásán nesztelen
léptekkel tovaoson a virágba borult füredi fák alatt.
(ó)
(Esti Újság, 1939/114. /május 20./ 9. p.)