Gyula bácsi

 

most megkaptad. Egész életedben hadilábon áltál a hatóságokkal. Hát most, halálod után öt évvel alaposan megbosszultak. Tisztelőid, akik kegyelettel őrzik emlékedet, kéréssel fordultak a Közmunkák Tanácsához, neveznének el rólad – Krudy Gyuláról – utcát. A kérést elutasították. Állítólag azzal az indokolással, hogy: – enye, enye, mit akarnak ezzel a Krudy Gyulával, hiszen még nem töltötte el a hivatalosan kötelező tíz esztendőt a föld alatt. Biz ez igaz, Gyula bácsi. Nem régen hagytad itt az íróasztalt, amelynél közel negyven esztendőn nyűtted magadat, hogy a géniusz teremtő erején és képzeletén álmot és káprázatot lopj a város szívére, amely imhol hóttan véghezvitt érdemeid után még nem tart elég kiválónak ahhoz, hogy utcát nevezzen el rólad.

Semmi baj, Gyula bácsi. Ezen a kisdarab földön a maga idejében sohasem volt sem hitele, sem becsülete annak, ami örökkévalóságában a magasságos Atyaúristenre utalt. Nyugszanak ugyan a temetőkben fiatalabb halottak is, mint te, fiatalabbak, akik még nem töltötték be a kötelező tízéves halottkort, dehát ezek a megboldogultak életükben hallhatatlanság helyett mindössze mulandó sikerekre és kurta dicsőségekre pályáztak. Te ráérsz Gyula bácsi, te még várhatsz. Az a néhány sorocska, alig hatvan kötet könyv, amelyben a szellem szavát hallattad, utcatábla nélkül is jelzi a megjárt utakat.

Amíg éltél, nyilván sohasem gondoltál arra, hogy majdan utcát neveznek el rólad. Szinbád mosolygott az efféle bágyadt kívánságokra. Mosolyog most is, amint a májusi éj halk hívásán nesztelen léptekkel tovaoson a virágba borult füredi fák alatt.

(ó)

 

(Esti Újság, 1939/114. /május 20./ 9. p.)