„Józsikám-szívecském...”

Az óbudai temetőben csendben, nagy részvéttel temették el a hatvan éves korában hirtelen elhunyt Schuller Józsefet, aki nemcsak arról volt nevezetes, hogy mestere volt a jó ízeknek, a háromféle módon – sütve, főve, káposztával - elkészített csülöknek, s a különlegesen fűszerezett disznótorosnak.

Volt nagyobb nevezetessége is, irodalmi veretű. Sok íróvendéget szolgált ki életében s a legkülönb köztük Krúdy Gyula volt, akivel – ő beszélt utoljára életében. Krúdy akkor az óbudai Templom utca 15-ös számú földszintes házban lakott, s ennek szomszédságában, egy ugrásnyira volt a Mókus utcában a Kéhli vendéglő, Krúdy kedvelt kis kocsmája. Sok estét töltött itt barátaival – Kerekes szolgabíróval, a gonosz Herczeg nevű újságíróval, Hargitai Pistával, Salamonnal az egykori fürdőtitkárral, Szirmay szerkesztő úrral és másokkal – amint ezt ma már márványtábla hirdeti a Híd-étteremmé alakult egykori Kéhliben. A vendéglőnek, amelyet a pompás főztű Kéhli mama és fia, Kéhli Feri vezetett, volt a főpincére Schuller Józsi, s így szinte mindennap találkozott Krúdyval és társaságával.

1933 május 11-én este nem gyűlt össze a szokásos társaság a zöldrefestett asztal körül, záróra táján viszont megjelent Krúdy Gyula szálas alakja. Valahonnan a városból jött, de hazafelé mentében még benézett egy fröccsre. Galambszürke felöltő volt rajta, a fröccsöt csendesen kortyolgatta szokott asztalánál, majd pedig magához intette a kerekképű, köpcös főpincért:

– Józsikám-szívecském, tölts meg egy parádis üveget szilvánival!

Megtörtént a művelet, Krúdy zsebébe süllyesztette a félliteres fehér üveget, fizetett, majd búcsúzott, s hazaindult. Hatalmas alakját elnyelte a sötét kapualj.

Odahaza még dolgozott keveset – rossz volt a világítás, mert az áramtartozás miatt kikapcsolt villanyáram helyett csak gyertyafény lobogott. Olvasott is keveset, amíg a gyertya csonkig égett, s a parádis üveg kiürült. Aztán elszenderedett és reggel az ágyában – holtan találták...

Schuller Józsi harmincöt évig hűségesen ápolta a nagy író emlékét, sokszor elmesélte, még magnóba is mondta az utolsó találkozást, az utolsó szavakat. Harmincöt év múlva aztán követte híres vendégét legkedvesebb pincére, – Józsikám-szívecském...

(p. l.)

(Magyar Nemzet, 1968/47. /február 25./ 4. p.)