KRÚDY GYULA HALÁLA
Sudár tölgy dőlt ki a magyar irodalom élő erdejéből. Krúdy Gyula meghalt. Mindössze 55 éves volt,
de ez is csak most derült ki a halála után. Amíg élt, nem volt kora. Élete a
legfiatalabbaké volt, bölcsessége az öregeké. A vele egyidősek Gyula bácsi-nak szólították, a fiatalak
tegezték. Egész lénye, daliás exterieurje, jóságasan
félrebillentett fejével, szinte aggkori nyugalmat árasztott
magából, de a férfias, monumentális szelídség mögött az ifjúság öröklángja
lobogott, izzott az ősi temperamentum, melyet Szabolcsból hozott magával s amit nem a város, hanem csak a saját lelki
kultúrája tudott megfékezni. Szálas, erős ember volt, de erejét még haragjában
se használta. Nem is tudott haragudni. Akkor is mosolygott, amikor haragudott.
Ilyenkor félelmetesen szelíd tudott lenni. Testi erejét csak az igazságért, a
gyengék védelméért vetette latba. Az igazságért verekedett is. Puszta kézzel
kard és revolver ellen. Mindig győzött. És mindig sajnálta azt, akit legyőzött.
Gőgös volt és bohém. Úr volt. Földesúr. Ezerholdas – a lelkében. Birtokait
parcellázta, szétszórta az éjszakában, melynek talán utolsó lovagja volt.
*
Itt élt közöttünk, velünk. Életszeretetében maibb volt mindenkinél. Álmaiban a tegnapé volt, persze nem
konzervatív értelemben. Budai kiskocsmák, pesti kávéházak szerelmese volt. Itt
élt, itt érezte jól magát. Álmodozni máshová járt. A felhők közé. Fantáziájával
menekült a valóság elől, amit pedig mindenkinél jobban imádott. Mint író az
elmúlt időkben élt, nem azért, mert jobbnak tartotta a mai életnél, hanem mert
emlékeiben szebbé varázsolhatta a jelennél, amit írói lovagiasságában és becsületességében
nem tudott és nem is akart szebbé hamisítani, mint amilyen. Krúdy Gyula az
emlékezés gyermeke volt, a magyar romantika legszebb és talán utolsó hajtása.
Regényhős, aki szerényen járt-kelt a pesti élet epizódfigurái között, maga
Szindbád, a fáradhatatlan utas, aki közénk jött, hogy földi szegénységében a
szellem kincseivel halmozza el kortársait. A
vörös postakocsi-nak
nem volt szüksége filléres kedvezményekre, hogy egy egész nemzedék megváltsa
menetjegyét és valamennyien gyönyörködve vettünk részt Szindbád utazásai-n,
mint ámuló utasok az emlékhintón. A száguldás szédületéből talán nem sokat
kaptunk, ami kor ki-kitekintettünk az írói lélek ablakán, de szemünk a fantázia
legszebb tájain, az emlékek tűnő csodáin suhant el és pihent meg a vándorlás ódon,
szép gyönyörűségeiben...
*
És a világ zajlásában ki ne emlékeznék a halk meseszóra,
amellyel Krúdy Gyula a Nyíri csend, a Hét szilvafa vagy A vígember bús meséi-vel
ringatta álmodozásba már akkor is kegyetlenül éber életünket. Magyar és pesti
korának jótevője volt Krúdy Gyula,
akire hálával néztünk fel életében és akivel – érezzük – a vigasztalás nagy
művésze, ennek a beteg világnak legáldottabb, legjóságosabb háziorvosa távozott
a magyar földről. Regényeit, novelláit és apróbb írásait sohase fogja elfelejteni
az olvasó. Életgyógyító receptek ezek, amelyeket mindig elő fognak venni azok,
akik kicsi-nagy bajaikban, életsérüléseikben és világfájdalmukban enyhülést
keresnek. A jó doktor most elment. Szindbád elutazott: fekete postakocsiján
elindult a halhatatlanság felé. Mégse búcsúzunk tőle. Könnytelen szemmel nézünk
utána a borongós úton. Mert tiszta, szép lelki hagyatéka, vigasztaló emléke itt
marad közöttünk...
(r. p.)
(Magyar
Hírlap, 1933/108. /május 13./ 4. p.)