KRÚDY GYULA HALÁLA

Sudár tölgy dőlt ki a magyar irodalom élő erdejéből. Krúdy Gyula meghalt. Mindössze 55 éves volt, de ez is csak most derült ki a halála után. Amíg élt, nem volt kora. Élete a legfiatalabbaké volt, bölcsessége az öregeké. A vele egyidősek Gyula bácsi-nak szólították, a fiatalak tegezték. Egész lénye, daliás exterieurje, jóságasan félrebillentett fejével, szinte aggkori nyugalmat árasztott magából, de a férfias, monumentális szelídség mögött az ifjúság öröklángja lobogott, izzott az ősi temperamentum, melyet Szabolcsból hozott magával s amit nem a város, hanem csak a saját lelki kultúrája tudott megfékezni. Szálas, erős ember volt, de erejét még haragjában se használta. Nem is tudott haragudni. Akkor is mosolygott, amikor haragudott. Ilyenkor félelmetesen szelíd tudott lenni. Testi erejét csak az igazságért, a gyengék védelméért vetette latba. Az igazságért verekedett is. Puszta kézzel kard és revolver ellen. Mindig győzött. És mindig sajnálta azt, akit legyőzött. Gőgös volt és bohém. Úr volt. Földesúr. Ezerholdas – a lelkében. Birtokait parcellázta, szétszórta az éjszakában, melynek talán utolsó lovagja volt.

*

Itt élt közöttünk, velünk. Életszeretetében maibb volt mindenkinél. Álmaiban a tegnapé volt, persze nem konzervatív értelemben. Budai kiskocsmák, pesti kávéházak szerelmese volt. Itt élt, itt érezte jól magát. Álmodozni máshová járt. A felhők közé. Fantáziájával menekült a valóság elől, amit pedig mindenkinél jobban imádott. Mint író az elmúlt időkben élt, nem azért, mert jobbnak tartotta a mai életnél, hanem mert emlékeiben szebbé varázsolhatta a jelennél, amit írói lovagiasságában és becsületességében nem tudott és nem is akart szebbé hamisítani, mint amilyen. Krúdy Gyula az emlékezés gyermeke volt, a magyar romantika legszebb és talán utolsó hajtása. Regényhős, aki szerényen járt-kelt a pesti élet epizódfigurái között, maga Szindbád, a fáradhatatlan utas, aki közénk jött, hogy földi szegénységében a szellem kincseivel halmozza el kortársait. A vörös postakocsi-nak nem volt szüksége filléres kedvezményekre, hogy egy egész nemzedék megváltsa menetjegyét és valamennyien gyönyörködve vettünk részt Szindbád utazásai-n, mint ámuló utasok az emlékhintón. A száguldás szédületéből talán nem sokat kaptunk, ami kor ki-kitekintettünk az írói lélek ablakán, de szemünk a fantázia legszebb tájain, az emlékek tűnő csodáin suhant el és pihent meg a vándorlás ódon, szép gyönyörűségeiben...

*

És a világ zajlásában ki ne emlékeznék a halk meseszóra, amellyel Krúdy Gyula a Nyíri csend, a Hét szilvafa vagy A vígember bús meséi-vel ringatta álmodozásba már akkor is kegyetlenül éber életünket. Magyar és pesti korának jótevője volt Krúdy Gyula, akire hálával néztünk fel életében és akivel – érezzük – a vigasztalás nagy művésze, ennek a beteg világnak legáldottabb, legjóságosabb háziorvosa távozott a magyar földről. Regényeit, novelláit és apróbb írásait sohase fogja elfelejteni az olvasó. Életgyógyító receptek ezek, amelyeket mindig elő fognak venni azok, akik kicsi-nagy bajaikban, életsérüléseikben és világfájdalmukban enyhülést keresnek. A jó doktor most elment. Szindbád elutazott: fekete postakocsiján elindult a halhatatlanság felé. Mégse búcsúzunk tőle. Könnytelen szemmel nézünk utána a borongós úton. Mert tiszta, szép lelki hagyatéka, vigasztaló emléke itt marad közöttünk...

(r. p.)

(Magyar Hírlap, 1933/108. /május 13./ 4. p.)