NAPI KRÓNIKA

Egy csendes évforduló

Az évforduló azért csendes, mert nem kerek: 43 éve, 1933. május 12-re fordulóra halt meg Krúdy Gyula. Az akkori Templom utca 15. számú (ma Dugovits Titusz tér) földszin­tes ház utcai szobájában huny­ta le örökre a szemét, az orvosi vélemény szerint már világos hajnalban. Ágyánál a gyertya,

szinte jelképesen, csonkig égett és ha riporteri emlékezetem nem csal, az ágy mellett, a ha­lottnak még a kezeügyében, a Szentivánéji álom könyvecské­je hevert. Bakos Ákossal, egyik későbbi szerkesztőmmel, első­ként érkeztünk az ütött-vert földszintes házhoz. És ma is világos bennem a kép: Bakos első szava ez volt, „Olyan szép, mint életében...” Úgyszólván „gyerek” voltam, a szakma buz­gó fiatalja, mégsem jegyeztem semmit a körülményekről, mert akkora volt az esemény súlya, hogy biztonságosabbnak tűnt az élményt emlékezetembe vésni. Győri Parádi Józsi Krú­dy utolsó cigányprímása hozta a hírt, hogy „meghalt a Nagy­úr”. Józsi a híres nyíregyházi

Benczi Gyulánál tanulta a vonókezelést és kísérgette Krúdyt lóversenyre és fiákeren, miként ama nyírségi Pistoli urat a ci­gányai. Aznap viszont letette a vonót, úgy, mint a többi híres­ség, Magyari Imre, Bura meg a nyíregyházai Sárai, és minden­ki, aki játszott Krúdynak vala­mikor is, valahol. A szerkesztő­ségekben pedig anekdoták kel­tek szárnyra róla, élő és akkor születő legendák — kilenc fogásos vacsoramenükről, emlékezetes kártyacsatákról, utazá­sokról, nőkről, futtatásokról. Az 1913-as siófoki galopp 1000 arany koronás diadaláról szóló kis történetért főszerkesztőm kemény 20 pengővel jutalma­zott. Pethő Sándor és Kárpáti Aurél vezércikkben búcsúzott Szindbádtól, akit aztán tizen­két prímás kísért el hegedűszavával a gyertyafényes ravatal­tól a Kerepesi temető sírjáig. És milyen bőkezű is az élet! Nem voltunk annyian, mint ahányan most rajonganak érte, az álmodozó Szindbádért.

(sz. j.)

 

(Magyar Nemzet, 1976/111. /május 12./ 6. p.)