Színház

 

Krúdy Gyula: Zoltánka. – Színjáték négy képben. – Először adták
a Magyar Színházban nov. 15-én.

 

Krúdy Gyula darabja elé várakozással nézett az írók s a közönség nagy része, mert Krúdy sokak kedves írója. Az érdek­lődést még növelte, hogy a szerző a regény és tárca-elbeszélés köréből most lépett számottevően a színpadra; így ez újság volt, érdekes és kockázatos. Tárgyat is talált, mely mindenkit érdekel – ez a Zoltánka Petőfi Zoltán – s mellyel kapcsolatban legsajátabb elemét érvényesíthette, a múlt, jobban mondva a félmúlt rajzát. Azonban mindez sok nehézséggel jár, s azokat nem sikerült legyőznie. A négy felvonás négy párbeszédes tárca­elbeszélés; azok terjedelmét sem haladja túl egyik sem; helyen­ként az előadás túlságos lassúságával, zenével, hosszú felvonás­közökkel töltik ki az időt. Az egészet nem fűzi össze bonyoda­lom, fejlődés; mindössze négy kép az Petőfi Zoltán életrajzából. Ez nem szól ugyan az író drámai tehetsége mellett, de ha valaki az örökös szerelmi és házassági bonyodalmak helyett mással tudná lekötni a figyelmet, az érdem volna. Krúdy egy fiatal szív benső vívódását rajzolja s vergődését az ellenséges körülmények közt, s ezt egy érdekes kor színes rajzában tárhatná föl, hol a mindennapi élet hamva alatt eltiport parázsok hunyorognak. De a megkapó drámai tárgy ellankad a szerző kezén; a főbb sze­replők rajza pedig ellenkezik az igazsággal.

Krúdy sokszor fordul munkáiban a múlt felé, kivált a múlt század elejéhez, e félmúlthoz, melynek emlékei, csecsebecséi még sűrűn forognak köztünk. Vonzza e kor igénytelen ünnepieskedése, kedves furcsaságai, halk élete, melyen a szürke por az elmúlás költészetének fátyola. A múlt hangulatát sokszor költőien tudja festeni; el tud merülni a dupla zsindely-tetők, avatag ruhák, nagy fehérneműs ládák, a szerény piperéjű öreg dámák és a pipától megsárgult ősz bajszú férfiak életébe. Mindig ez neki a múlt: biedermayer-bútorú, levendula-illatú ház. Korszakokra nem igen tagolja a múlt időket. Neki a múlt mind egyformán «előidő», mint Kisfaludy Sándornak; a korjelző határfák nem tűnnek szemébe, adatokkal, emberekkel önkényesen bánik.

A darabban az író hangulatfestő tehetsége háttérbe szorult; ereje a festői leírásban áll, s az itt a rendezőre hárult, a bútorokra, viseletre. A szövegben, a nyelvben a korrajz kevéssé érvényesült; egy pár «érzemény», «emlény»-féle tetszhalott szó, félmúlt igeidők, -endő-s jövők, ennyiből állott az egész. A vándorszínészek, s hogy a pesti bálokat báró Podmaniczky rendezi, ennyi a kor­rajz, a történelmileg hiteles személyeken felül. Az író ezekkel is rosszul bánik. Hogy Pila Anikót Koltáról a gödöllői erdőbe vezette át, az még hagyján, ámbár Petőfi életének adatait a ma­guk helyén is hagyhatnók, s kár összekuszálni. De miért emle­getik Petőfinek éppen Cornéliához írt verseit, mikor ő elég sze­relmes verset írt, de épen Priellehez egyet sem. Azonban ez is csekélység a főbb szereplők rajzához képest. Az első felvonás Júlia pesti szobájába vezet. Oda érkezik az öreg Szendrey; egy borízű hangú botos ispán. Petőfit csak úgy emlegeti: az a ko­médiás. Nem hiszi, hogy elesett; azt tartja, csak megszökött a családjától. «Ha rajtam állna – mondja – huszonötöt veretnék minden skriblerre.» Miért állította a szerző Szendreyt ilyen hamis világításba? A darabban nem volt rá semmi szükség, – ­de még ha írói célból tenné is: van-e joga az írónak az igazság ellenére ily alacsonynak rajzolni valakit, a ki nem ilyen volt, s a kinek hozzátartozói, unokái, ivadékai élnek? Sokan életben vannak még, a kik Szendrey Ignácot ismerték: Görgei, Lévay, s számosan Gyulai Pál régibb barátai közül, kik mind tisztelték és szerették. Tőlük megtudhatta volna Krúdy, hogy Szendrey okos, művelt, úri ember volt, egy nagy uradalom főtisztje. Becsülte az irodalmat, az írókat tisztelte; Júliát máskép nevel­tette, mint olyan apák szokták, a minőt Krúdy rajzol; másik leányát is íróhoz adta férjhez, Gyulai Pálhoz. A Petőfivel való házasságot ellenezte, igaz; de meg kell vallani, hogy Petőfinek múltja, a mint verseiben rajzolta, heves természete s bizonytalan helyzete csakugyan nem lehetett csábító egy apa szemében. De Petőfi lángeszét elismerte, bár személyes fájdalmát, leánya dacát s veje gúnyos verseit nem feledhette.* Petőfi is Erdődre vitte feleségét, mikor a csatatérre készült, s később együtt lakott annak szüleivel Debrecenben.

Ha Zoltán maga haraggal szól róla, az érthető; bár éppoly érthető, hogy a nagyapa a neki nem tetsző kalandos pályát minden módon meg akarta nehezíteni unokájának. De mért nevezné Zoltán Gyulai Pált is élesen «Gyulai úr»-nak, mikor az az ő bálványozott atyjának leglelkesebb dicsőítője volt, Vegyes műveit ő adta ki, a fiú javára?

Legkegyetlenebb a darab Júliával szemben. Az első felvo­násban öngyilkossági szándékot emleget, de már ott van asztala fiókjában férje holttá nyilvánításának okirata. Az ablakon át a tanárral kacérkodik; közben ott van nála Balázs Sándor, kivel a Biasini fogadó ,lázas éjtszakái’-ról beszél, mikor együtt keresték Petőfi nyomait.

A második felvonásban már a tanár felesége; épp bálba készül, mikor fia Debrecenből gyalog-szerrel megérkezik. Vigyázva öleli meg, nehogy összeborzolja haját; jobban örül a meghozott báli cipőnek; oly szép és oly kacér, hogy fia is szinte beleszeret. Míg ő a bálban van, Zoltán – épen az ő öltözőszobájá­ban – megvendégeli vándorszínész pajtásait, kik a Balázs sze­repéről beszélnek neki; – a hazatérő Júlia is elárulja magát, «te»-nek szólítva Balázst, a kivel cipőjét is lehúzatja. Fiából erre kitör a vád, de a szó torkán akad. Ennyi Júlia szerepe, ki ez után már csak fia haldoklásához jelenik meg. – Hogy Júlia elidegenítette magától fiát s férje barátait, az tény; de Júlia még sem lehetett olyan üres lelkű, öntelt kacér, minőnek a darab rajzolja. «Excentrique», a ki George Sand-ot utánozta, de volt benne természetéből is valami. Ballépéseit szenvedélyes termé­szete magyarázza, melynek Petőfi a virágát látta, az ötvenes évek pedig fonákát. Szenvelgése a regényes iránti hajlamból fakadt, mely nála ritka műveltséggel s eleven ésszel párosult, a miről kísérletei tesznek bizonyságot. Mi vonzotta volna Petőfit olyan asszonyhoz, minő e darab Júliája? Ez a rajz érthetetlenné teszi Petőfi szerelmes verseit, sérti a költő emlékét s kegyeletünket. Nem hisszük, hogy külföldön előadnának oly darabot, melyben még élő emberek anyja és nagyanyja ilyen színben volna raj­zolva, vagy legalább ne tiltakoznék az az irodalmi társaság, mely a költő nevét viseli s emlékét őrzi.

Különös, hogy a színi kritikusok épen a szerző bő tanul­mányait dicsérték, holott e részben majd minden szava tévedés. A première napján a szerző azt írta a Magyar Színpad című színházi lapban, hogy «szent öreg költők, koldusok és borisszák, lakástalanok, rongyosak, halálosan betegek és züllöttek», beszél­tek neki «éjszaka a kis korcsmában, ... kipirult arccal, égi malaszttól megmámorosodva, egy gyönyörű rímtől haldokolva, egy versstrófától megtébolyodva» – Petőfiről, Júliáról és Zol­tánról. Ezek voltak forrásai; ezek kísértetét idézi föl a színpadra a lelkes és züllött vándorszínészekben, hogy a fiúnak atyjáról beszéljenek. Pedig a valóság rendesen jobb ihletője a művész­nek a puszta képzeletnél, s az élet Petőfi Zoltán drámáját is jobban és tanulságosabban rendezte.

Krúdy a Petőfi Zoltán jellemrajzát akarta festeni, abból magyarázván tragikus sorsát. Mindenki apjáról beszél neki, apja barátai, a csizmadia, a színészek. A III. fölvonásban egy kis korcsmároslánnyal a gödöllői erdőben sétál, hol atyja is sokat járt; az ő példájára akar verset írni útitársához; mikor a tisz­teletes megint atyjáról beszél neki, utánozza szokásait. Atyja igézete alatt áll, s az elnyomja őt, mint gyermeket a hős vértje, ha magára próbálja. Ez hívta őt a színpadra, az országútra; Krúdy úgy rajzolja, hogy családjának ridegsége meg ide taszí­totta. Erre nincs a darabban semmi szükség; az igazság az, hogy Szendrey és köre mérsékelni, tartóztatni akarták, – s így még nagyobb ama varázs győzelme. A Zoltán sorsa azokat ter­heli, a kik mikor az irodalomban a költő eszményét a Petőfies­kedők torzították el, az emberből meg egy nótás bús-magyart faragtak; a kik fiát a színpadra, a boros kancsók közé és a szerelem ösvényeire vezették, hogy ott keresse apja nyomait. De atyja tehetségét nem örökölte; gyönge teste – a miért a darabban Júlia régi tüdőbaját okolják, a miről senki sem tud – ­nem bírta el az önként vállalt sanyarúságokat s az ünneplésére csapott dáridókat, – s összetört.

Sorsa hasonlít a Napóleon fiáéhoz, a mit Krúdy magával Zoltánnal mondat el. Az apai emlék és példa varázsa, melyet követni nem bírnak, közös a két ,sasfiók’ történetében. De a szerző is Rostand Sasfiókjának hatása alatt áll; talán még a darab gondolatára is az vezette. Az bizonyos, hogy sok a hasonló­ság a két darab között. Rostand példája sodorta oda, hogy a sasfiók családjában szabállyá tegye az apa és fiú gyűlöletét, míg az idegenek és alárendeltek mindkettőjükért lelkesülnek; ha Krúdy nem sajnál némi tanulmányt, más színt adhat a magyar darabnak, elkerüli e hasonlatosságot, a mivel az igazság is nyer, a darab is. Egyéb hasonlóság is akad. Zoltán úgy keresi fel a gödöllői erdőt, mint a reichstadti herceg atyja nagy csatá­jának terét. A végső szín mindegyik darabban haldoklás; a királyfi a császári bölcsőt hozatja magához, a másikat is atyja s a maga életének emléke keresi föl, vágya és álma: két vándor­színész. Maga a meghalás rövid jelenete szép. Az elkésve jövő anya, a mint kiutasítja a fiatal lányt, a ki fiára borul, s a ki csak annyit felel: nem ereszt, – pedig már halottnak a keze nehezül reá: ez egyszerű, természetes, költői, de teátrálissá tették.

Zoltánka szerepét Törzs jól játszotta.

v[oinovich]g[éza].