Az író díszsírhelye

 

Krudy Gyula díszsírhelyet kap a fővárostól. Biz ez különös, szinte érthetetlen. Tegnap kikapcsolták a villanyórát a lakásában, ma pedig díszsírhelyet kap. Díszsírhelyet adnak neki, de tíz pengő ára villanyt nem kaphat hitelbe. Pedig hát akit érdemesnek találnak egy díszsírhelyre, azt tíz pengő hitel is megilleti. Privát embertől nem, de a fővárostól, vagy valamelyik üzemétől bizony igen. De mégsem kapott. Kikapcsolták a villanyt és az író sötétben maradt. Igen, Krudy Gyula nem gyújthatta fel a villanyt. Sötétben feküdt le és sötétben töltötte az álmatlan éjszakákat. Volt-e vagy sem tíz pengője, nem tudjuk. Talán volt, talán nem. A fővárosnál feltételezhették, hogy az írónak nincs tíz pengője, amivel a villanyszámlát kifizesse. Milyen szép és emberséges cselekedet lett volna, ha azt mondják: Ne bántsuk azt az írót, hagyjuk békében és hagyjuk őt dolgozni. Ne is küldjünk neki számlát. Hadd mulasson azon, hogy megfelejtkeztünk róla, vagy hadd higgye, hogy a városi üzemeknél nagy a slamposság, hanyagul vezetik a könyveket és sejtelmük sincs arról, hogy ki mennyivel tartozik villanyért. Vagy izenjük meg neki: Krudy úr, mi jól tudjuk, hogy nem fizette ki a villanyszámlát, de mi tiszteljük, becsüljük önt és úgy érezzük, hogy tartozunk önnek azzal, hogy nem sötétítjük el a szobáját és nem bénítjuk meg a munkában, ha netalán éjszaka kedve kerekednék az írásra. Ugyan megeshetik, hogy a könyvek átvizsgálásánál rájönnek a mi mulasztásunkra és fegyelmit indítanak ellenünk, de mi ezt is vállaljuk önért, kedves Krudy Gyula, mert ön is világított már nekünk és az a világosság, amelyet öntől kaptunk, jól esett a szívünknek és lelkünknek, néha felderített, néha elszomorított, de mindig művészi gyönyört okozott. Óh, kedves Krudy Gyula, sokkal nagyobb inkorrektséget is követtek már el emberek, mint amilyet mi cselekszünk csupa hálából, tiszteletből és szeretetből és biztos, hogy ennél kevésbé szép cselekedetekért is bejutottak már emberek a mennyországba. És végül: hátha nem is kapunk fegyelmit és hátha a városháza urai még meg is dicsérnek, amiért oly szépen gondolkoztunk... De a villamos művek irodájában nem született meg ez a gondolat. Ott Krudy Gyula is csak egy név, egy szám. Nem fizet? Ki kell kapcsolni a villanyt. Sötétben marad? Majd expiáljuk egy díszsírhellyel. És az expiálás már meg is történt... Óh, ha az író önérzete le tudta volna nyelni, hogy kilincseljen valakinél a városházán és kegyelmet kérjen ott. De ő nem értett ilyesmihez. Alázatos és szerény volt lefelé, de gőgös, ha arról volt szó, hogy szólni kéne valakinek, aki hatalmasabb mint ő, hatalmasabb, mert hivatalos állása adja neki ezt a hatalmat. Akinél a stampiglia, annál a hatalom, de ő nem tudott alkalmat adni ennek a hatalomnak arra, hogy rajta jót vagy nagylelkűséget gyakoroljon. Könnyebb volt neki sötét szobában ülni, mint valahová benyitni, bemutatkozni és a pénztelenségével előhozakodni. Pedig nem csinált titkot a szegénységéből. A brancsbeliek között még kérkedett is a szegénységével, de arra nem volt kapható, hogy a zsebeit kiforgassa a bürokraták szemeláttára. A foglalkozását, hivatását többre becsülte, semhogy annak belső világát egy pillanatra is feltárta volna a pogányok előtt. Öt pengőt minden röstelkedés nélkül tudott kérni a legkisebb kollégától, de világosságot nem kunyerált a leghatalmasabbtól sem. Már ezért is megilleti őt a díszsírhely, ámbár valószínű, ha még szólni tudna, ezt mondaná a nagylelkűeknek: Egy sincs közöttetek, aki méltó volna arra, hogy nekem ajándékot adjon. És igaza volna mindazokkal szemben, akik sötétben hagyták, mert nem tudták, hogy kinek a villanykörtéjéből rekesztik ki az áramot.

(w. j.)

 

Az Újság, 1933/108. /május 13./ 7. p.)