Az író temetése

 

Nem tudom, mi az ön neve, de majd eszembe jut írás közben. Különös ismertetőjelül addig is megjegyzem, hogy ön dobott le néhány verset a képviselőház karzatáról, mert ezt hitte, hogy így magára tereli az ország figyelmét és érvényesülni tud majd az irodalomban. Nézze, fiatalember, vasárnap temettük el Krúdy Gyulát, ötvenöt évet élt, talán ugyanannyi regénye és novellás kötete jelent meg, mindenki ismerte a nevét, az írásait gyönyörűséggel olvasták, megkapta a fővárostól a Ferenc József irodalmi díjat, aztán a Rothermere-díjat, minden nap megjelent valahol valamilyen írása és a temetés napján mégis gyűjtést indítottak az özvegy és az árvák felsegítésére. Ez a magyar író érvényesülése. De ezzel nem akarom önt elkedvetleníteni vagy elriasztani. Az igazi tehetséget nem lehet erről a pályáról eltanácsolni, mert a tehetséggel nem lehet okosan beszélni. A tehetség a maga külön életét éli, a tehetség akkor is élni, megnyilatkozni akar, ha önnek, kedves Berek Sándor, már semmi kedve az élethez. Ön már életunt lesz, de a tehetsége még mindig tartja önben az életet és ön nem tud addig meghalni, amíg lesz valami mondanivalója, amit még el nem mondott. Azt hiszi, hogy Krúdy Gyulának nagy öröme telt az életben? Szerette az írást, de nem az életet és talán már nem is élt, csak írt még és az írás volt az, ami kárpótolta az életért. Vegye hát tudomásul, hogy, az érvényesülés nem sokat jelent, ha érvényesülés alatt azt értjük, hogy az ember anyagi gondok nélkül morzsolja le éveit. Krúdy Gyula, a legjobbjaink közé tartozott és mégis annyi gondja volt, mint az utolsó napszámosnak. De hát ez mindennapos jelenség a magyar irodalomban, ezt bele kell kalkulálni a karrierbe és magyar író már is nem fogja fel tragikusan, hogy a fővárosnál szükségmunkával többet kereshet, mint három kötet regénnyel és ha nem volna szükségmunka, ma ki se adhatná saját költségén a verseit és regényeit. A magyar író hősi halottja a magyar irodalomnak: éhen hal, hogy kiadhassa verseit és egyéb írásait. De amíg minden más hősi halottnak megadják az őt megillető tiszteletet, az írónak ezzel is adós maradnak. Egy közlegény nyitott sírja mellett áhítatos tisztelettel, remegő hálaérzettel állnak az állam, az ország, a nemzet hivatalos képviselői. De az irodalom tábornokának sírjánál nem jelentkezik senki, hang se hallik arról, hogy ő is szolgálta nemzetét, ő is tett valamit hazájáért. Írt, egy-két fokkal magasabbra emelte a lelkeket, gazdagította azok tartalmát, segített Isten képére átformálni az embert. Hogy ennek van valamilyen jelentősége egy nemzet kulturális életére, ezt maga a kultuszkormány is elismeri, hiszen irodalmi ügyosztályt tart fenn, fogalmazókkal, miniszteri tanácsosokkal és még pénzt is áldoz az irodalom táplálására és írók támogatására. E körül nincs is baj. Az anyagiakat nem tagadják meg az írótól és irodalomtól, amennyire ezt a költségvetés megengedi. A húsz pengőket kiosztják, de az író temetésére nem mennek el és nem bizonyítják egy-két mondattal hogy az író valóban méltó volt azokra a húsz pengőkre, amelyeket néhanapján kiutaltak neki. Óh, a húsz pengőket nem a magukéból adják, de odaállni a sír mellé a legsajátabb cselekedetük lenne. Ez már nem telik ki tőlük, ez már nagyobb áldozat, mint a blanketta rovatait kitölteni, a blankettát iktatni, nyugtát kiállítani és a pénztárt utasítani a húsz pengő kifizetésére. Az íróra nézve igazán nem sokat jelent, hogy hivatalosan is mondanak-e egy-két sablonos közhelyet a sírjánál. De maga az irodalom meghökken ekkora közöny láttára. Hát a kultuszminisztérium ennyire együtt érez az irodalmi kultúrával? Az író, aki értékekkel gyarapította a magyar irodalmat, úgy adatik át az anyaföldnek, hogy nem jajdul fel a veszteség miatt azoknak a szíve, akik azért vannak, és akiket azért fizetnek, hogy a kezüket a magyar irodalom ütőerén tartsák? Ami vesztesége a magyar irodalomnak, nem vesztesége a magyar kultuszminisztériumnak is? Az igazat megvallva, nem tekintjük nagy szorzó– vagy osztószámnak, hogy van-e, nincs-e egy államtitkárnak mondanivalója az íróról. Az író értékén mit sem változtat az ilyen hivatalos hang. Csak mint szimptómát nézzük és furcsán érint, hogy az urak milyen könnyen adnak a máséból húsz pengőt és milyen fukarok, ha vasárnap a maguk idejéből kellene tizenöt percet az irodalomnak feláldozniok... Nos, Berek Sándor, van-e még kedve „érvényesülni?”

(w. j.)

 

(Az Újság, 1933/110. /május 16./ 10. p.)