A KLASSZIKUS KRÚDY

Utolsó szivar az Arabs Szürkénél

Krúdy, újra Krúdy, a köntösében, is oly szép sorozat két legutóbbi kötetét tartjuk kezünkben, az utolsó időszakban – 1920 és 1933 között – írt elbeszélések gazdag válogatását. (Bár mindkét köteten, a Válogatott elbeszélések 1926—1930 alcím olvasható. A legkülönbözőbb sajtóhibáit, úgy látszik, továbbra sem kímélik a szívünkhöz nőtt könyveket.) Az Isten veletek, ti boldog Vendelinek szerepel ebben a válogatásban, a törzsvendégeit káposztataposásra – csáberővel – kényszerítő Aranka asszonyról szóló A fogadósné, az öreg Fridolin pincér álmában az egész étlapot végigevő – s persze, a fizetés elől meglépő – vendég egyszerre ínycsiklandó és nyomasztó históriája, a Kafka-kutatóinkat elgondolkodtató Az úriember, akit lóvá tettek, az utolsó Szindbád-sztorik (amelyek közül a Születésnapi kalandok talán »Szindbád-szubsztanciának – minden Szindbád-kaland sűrítését adó műnek nevezhető). ... Micsoda gazdagsága az anekdotákon túlmutató anekdotának, a fanyar ízeknek, a társadalmi rögzítettséget felvillantó őszi hangulatoknak, a kripta-illatúvá lett kiskocsmák, a megállt faliórák, a megecetesedett borok mélabújának!... És persze A hírlapíró és a halál és az Utolsó szivar az Arabs Szürkénél, ez a két testvér-remeklés, Széplaki Titusz hírlapíró és P. E. G. szolgálatonkívüli ezredes halállal (a leghíresebb céllövő, az ezredes halálával) végződő párbaja közvetlen előzményeinek előbb a szegény, ügyefogyott, de – éppen ezért – mindig izgága hírlapíró, majd a kívül-belül biztonságos, mindig nyugodtnak tűnő ezredes szempontjából való leírása.

Brecht – a maga puritán, »csontos« módján – gyakran úgy írt tandrámákat, hogy ugyanazt a történetet kétféle tanulsággal állította egymás mellé, egymással szembe. A »húsos«, »zamatos« írásművészetet reprezentáló Krúdy nem »tanelbeszélések«-et írt: ezeket a novelláit is anekdotikus színek jellemzik, a mellékes, vagy legalábbis annak látszó mozzanatok feldíszítése, a részletek pazarló bősége. De A hírlapíró és a halál-t és folytatását többek között éppen azért tartjuk az érett, a klasszikus Krúdy legérettebb novelláinak, a magyar realista széppróza kiemelkedő értékeinek, mert nemcsak a légkört, a »helyszín varázsá«-t idézi fel mesterien, miként azt legkisebb tárcáiban, »zsemlyéi«-ben is szokta, mert nemcsak sajátos jellem-festésének iróniával kontúrozott pasztelljeit csodálhatjuk itt, hanem az élet dialektikájának rögzítését is.

Aki már mindennel betelt, az nem győzhet! – mondja, a maga soha nem direkt módján, Krúdy. Az élet azoké, akik vágyakoznak, akik félnek, akik nyugtalanok, akik nincsenek megelégedve önmagukkal. Széplaki Titusz, persze, még nem hős attól, »az ezredes golyója nem találta el őt«, s hogy »ellenben igenis eltalálta Széplaki golyója az ezredest, aki sebesülésébe bátor katona j, módjára meghalt«. Mégis, a bátor P. E. G.-t a nem bátor Széplakinak kellett eltalálnia. Ezt szuggerálja a novellák cselekménye és gondolati töltése is.

Találó tipológiát ad Szauder József, a mindenképpen kitűnő utószóban, amikor kiemeli az utolsó Krúdy-elbeszélések jellemző hősei közül a különc falusi földesurakat, a kisvárosokba látogató, öregedni kezdő kalandorokat és az úgynevezett »művésznők«-et, akik már nem olyan hódítóak, de – s tálán éppen ezért – rokonszenvesebbek, mint a régebbi Krúdy-írások »kokottjai«, »kaszírnői«, »színésznéi«.

A mi Krúdynknak, egyik legnagyobb, talán legnagyobb novellistánknak olyan széles, az író életét is jól ismerő tábora van már, hogy nem kell itt keserű groteszkjeit, danse macabre látomásait kapcsolatba hozni utolsó éveinek külső történetével, korai megöregedésének társadalmi és társadalomlélektani background-jával. Csak arra hívnám fel a figyelmet, hogy ahogy a megrokkant, elgyöngült kezű és szemű asztalos (ha tényleg asztalos volt, vagyis ha értette és szerette mesterségét) haláláig tud örülni az akár az ujjai bögyével kitapintott, jófajta fa rostjainak, vonalainak, úgy tapintotta ki az öregedő, a bántott, a megkeseredett író az élet mahagóniját, tölgyét, magyalfáját S mert a nyersanyag szépségét és e rokkant mester keservét egyszerre tudta megjeleníteni, Krúdy novellái ma is, holnap is figyelmeztetésül és vigaszul szolgálnak. Az élet bölcs szeretetére, a rezignáltságot és az iróniát is magába olvasztó, s csak az ál-örömöket és ál-bánatokat magából kivető emberségre oktatnak. (Magvető)

Antal Gábor

(Magyar Nemzet, 1966/25. /január 30./ 13. p.)