AZ ÁLOMLÁTÓ KRÚDY

 

Az Álmoskönyv-re Krúdy életművének méltatása során mindeddig nem fordítottunk kellő figyelmet. Pedig szép­irodalmi értéke nem kevesebb, mint bármely más jelen­tős munkájának.

Amikor arra a kérdésre keresünk választ, hogy miért, milyen céllal írta Krúdy Álmoskönyv-ét, szerencsére nem vagyunk találgatásokra utalva; ő maga több ízben, rész­letesen nyilatkozott erről. Például az Álmoskönyv beve­zetőjében is: „Inkább a saját mulattatásomra, inkább hosszú telek csendes eljátszadozására, esti órák halk elfuvolázására szerkesztettem ez álmoskönyvet, mint azért, hogy bárki is hitelt adjon a következő soroknak. Álom: játék, mint az élet... Néha komolyra fordul a játék. Az élet is, az álom is.” Ennek a vallomásnak egy konk­rétabb, a kor közhangulatára mélyebben utaló válto­zatát találjuk Az Ujság c. napilap hasábjain indított, rövidéletű álomfejtés-sorozat (A szegények mosolya, Az Ujság, 1922. aug. 8.) bevezető soraiban, amelyek elé mottóként ezt írta: „Többet álmodnak az emberek Ma­gyarországon, mint valaha, mert az álom a szegények egyetlen vigasztalója.” Majd részletesebben kifejti állás­pontját. Érdemes ebből hosszabban idézni: „Most egy tréfás mulattató és oktató sorozatot nyitunk..., amely­ben korunknak legjellemzőbb tulajdonságával: a babonasággal óhajtunk foglalkozni. Időnk sokban hasonlatos a múlt századbeli szabadságharc után következő szo­morú időkhöz, amikor tudvalevőleg a clair-voyance, az asztaltáncoltatás és egyéb babonaságok foglalkoztatták, mulattatták a nemzet társaságos életét. A magyarok túlvilági jeleket vártak sorsuk jobbrafordulására. – Most ugyanolyan búbánatos a magyarság sorsa, szomorú az egyének sorsa, és a nők, akik legérzékenyebbek a szenve­dések iránt, ismét babonákból, álmokból, jövőbelátásokból szeretnék megérezni a zord idők elmúltát... De nem mulasztjuk el hangsúlyozni, hogy senki se vegye komolyan az itten közölt tréfaságokat. Játék ez, amellyel keserves időkben mulattatja magát az elszegényedett magyar ember.” Mindehhez fűzzük még hozzá egy né­hány hónappal későbbi cikkének (A szigetlakó álmai, Az Ujság, 1923. május 6., – megjelent a Vallomás c. kötet­ben, Magvető. 1963.) az álmoskönyv születésének sze­mélyes indokairól írt néhány sorát, és akkor tisztán áll előttünk az az írói szándék, amely a magyar irodalom­nak ezt a sajátosan érdekes alkotását létrehívta: „Már a háború alatt elkezdtem írni azokat a leveleket, amelye­ket legnagyobbrészt magamhoz adresszáltam K. Gy.-nak a Magányba. Abba a Magányba, amelybe akkor utaztam, amikor Budapest utcáin a felvirágozott zász­lókat vitték, és a katonabanda indulójára három szép, ifjú testvéröcsém masírozott a pályaudvar felé... A ma­gányos ember néha igen jól eltalálja azt az utat, mely állapotát megjavítja... Én az álmaimban kerestem tár­saságot... Feljegyezgettem az álmaimat, mint valami túlvilági üzeneteket, amelyek a láthatatlan telegráfdróton a földre érkeznek. Még javában tartott a háború, és én már az álmaim jelentését olvasgattam, nem pedig Höfer tábornokét. Sokan tettek így Magyarországon, akiknek félteni való kedvesük vagy el nem mondható bánatuk volt... Álmoskönyvet kezdtem írni. Ez az Ál­moskönyv volt a Magányos Ember legnagyobb mulatsá­ga, hosszú, téli délutánok szórakozása...

Krúdy tragikus magánya, kiábrándultsága az álmos­könyv írása körüli években érte el tetőpontját. Sorra csalódott azokban az eszményekben, amelyek életének egy-egy szakaszában hitét táplálták, és végül az ország sorsával egyidejűleg személyes sorsa is a lehető legrosszabbra fordult. Félrevonulása a margitszigeti magányba tudatosan is jelképes értelmű volt. Ez nem póz, nem sze­repjátszás, hanem védekezés a további csalódások ellen. És erőgyűjtés is. Egyfajta végső elszámolásra, amelynek során számot kell majd adnia magának és olvasóinak, hogy miként ítéli meg azokat a történelmi sorsfordulókat, amelyek a magyar társadalmat — és azt az egykor ha­ladó szellemű, középnemesi réteget, amelynek maga is leszármazottja – a pusztulásba, a teljes dezilluzionizmusba kergették. 1848-49, 1867, 1914 és 1918-19 év­számai jelzik azokat a sorsdöntő mérföldköveket, amelyek mellett az út végül is az ellenforradalom szakadékába vezetett.

Krúdy nem volt jó politikus. A történelem által fel­adott kérdésekre nem mindig tudott határozott, kielégítő választ adni. „Egyszer fázott, másszor lánggal égett” – hirtelen fellobbanásait éppoly hirtelen jött kiábrándulá­sok követték, állásfoglalása mindenkor erősen szubjektív volt. Politikai nézeteinek uralkodó eleme nem az esemé­nyek mély taglalásán alapuló megértés, hanem inkább a személyes indítékok által erősen befolyásolt megérzés. Ez­zel magyarázható, hogy életének különböző szakaszaiban egyaránt hitt 1848-49 forradalmában, majd rövid ideig az 1867-es kiegyezésben, az első világháború kezdetén pedig a Monarchia háborús céljaiban – végül 1918-19 forradalmaiban. És mindegyikből a maga módján ki is ábrándult. Kivéve 1848-at, bár ifjúkori illúzióját, mely szerint a szabadságharcban haladó szerepet játszó közép-nemesi réteg hazafiúi érzelmeinek tüzét még fel lehet szítani, már kezdő író korában elvesztette. A reformkor és 1848 későbbi írásaiban ezért inkább, mint elvont eszmény és példázat jelenik meg, és nem, mint egy pol­gári forradalomban újra realizálható lehetőség. Első pesti éveiben a 67-es alapon megoldható középnemesi és pol­gári koegzisztencia illúziójában reménykedett, ám 1901-es keltezésű, Az aranybánya c. regényében már ezzel is leszámolt. Ezután a Mikszáth-témákat és stílust követő korszakában azt a hétszilvafás kisnemesi életformát ábrá­zolja ironikus kiábrándultsággal, amely harminc-negy­ven évvel korábban még passzív rezisztenciájával bizo­nyos pozitív elemeket is tartalmazott, de a század első évtizedében immár egészében anakronisztikus, és pusz­tulásra ítélt. Az első világháború kezdetén – mint akkor annyian – ő sem látott tisztán, és hitt a gyors és könnyű győzelem lehetőségében, de ebből is természetesen ha­marosan kiábrándult, csak az őszirózsás forradalom ide­jén tért magához. Mint ismeretes, lelkesen ünnepelte a forradalmat, a Tanácsköztársaság idején bátor cikkekkel állt a reformok mellé, ám ezt a fellobbanást is letörés követte. A vesztett háború és bukott forradalom, vala­mint a rákövetkező ellenforradalom életének legmélyebb válságát hozta – mígnem végleg kiábrándultan, elvonul­va a közélettől és a társadalomtól, a szigeti magányban megírta a magyar irodalom egyik legkeserűbb, a ciniz­mus határát súrolóan kiábrándult önvallomását az Álmoskönyv-et (1920-ban), majd pedig a Mit látott Vak Béla szerelemben és bánatban c. regényt (1921-ben – könyvalakban megjelent a Mákvirágok kertje c. kötetben, Magvető. 1961.), amely az álomlátó Krúdy minden bi­zonnyal legkétségbeesettebb kitárulkozása. Azzal, ami a magyar történelemben 1919 után következett, Krúdy sohasem azonosította magát.

Ez a folytonos leszámolás az illúziókkal, a magyar társadalmi fejlődés az ő számára is mindjobban nyilván­valóvá váló ellentmondásai, valamint a pozitív eszmé­nyek megragadásának lehetetlenné válása és egyéni sor­sának kilátástalansága végül őt is elvezette a szükség­szerűen bekövetkező teljes dezilluzionizmushoz és elide­genedéshez. A megbomlott, alkotó elemeire széthullott társadalomban vigaszt és feledést keresett. És megtalálta látomásaiban, az élet és álom perifériáján feltűnő áb­rándjaiban, egy mesterségesen felépített világ víziójában, amely egyszerre volt valóságos (mert a századelő rekvizitumaiból állt össze) és képzelt (mert kiszakította a moz­gásban levő időből és a századelő tényleges történelmi keretéből). Ennek a látomásnak szürrealisztikus ihletésű vázlatgyűjteménye az álmoskönyv.

*

Az álomfejtés, a jövendőmondás és a babonaságok iránt már gyermekkora óta érdeklődést mutatott. Amit a fen­tebb idézett cikkében a clair-voyance, az asztaltáncoltatás és egyéb babonaságok szabadságharc utáni elter­jedtségéről ír, az apai nagyanyja, a várpalotai szárma­zású Radics Mária révén személyes gyermekkori élménye. Sok évtized múltán egy várpalotai öregasszony még em­lékszik Radics Máriára: „De nagy kuruzsló is volt, még ólmot is öntött... nagy lutrizó volt, de milyen nagy, nemcsak ólmot öntött, kuruzsolt is, és nagy bolondja volt a lutrinak” – meséli. (Közli Szíj Rezső Krúdy és Várpalota c. tanulmányban, az Életünk, 1964. évi I. kötetében.) Bizonyos, hogy az írót már gyermekkorában vonzotta ez a mesebeli figurákra emlékeztető öregasszony, aki később elváltan a Krúdy-nagyapától visszaköltözött Vár­palotára, ahol közel 100 éves koráig élt, és az író gyakran, például az Álmoskönyv megírása előtti évben is – meglá­togatta.

Arra a korszakra és arra a környezetre, amelyben nevelkedett, máskülönben is egyfajta félálom-félébrenlét hangulat volt jellemző. Az események, az emberek mint­ha mindig két különböző idősíkban lebegtek volna: a reális jelen és a legendává mitizált múlt között. A nyíregy­házi, álmos kisvárosi környezetre, mint valami újkori pompeji lávahamu, úgy nehezedett rá a vesztett forra­dalom és a Bach-korszak nyomása, és a múlt időkből ittmaradt legendák és hősök (mint az író nagyapja is!) kőbe meredt strázsaként őrizték egy letűnt világ gesztu­sait, szokásait, emlékeit. A Gaálok, Zathureckyek, Krúdyk így akarták megállítani a változó időt – nem vették tudomásul a 67 utáni új korszakot, és csak a lehető leg­csekélyebb mozgással vettek részt a mindennapi életben, amelyhez szinte nem is volt közük. A múltban éltek, emlékeikből táplálkoztak, illúziókat tápláltak. Ez az ellenállás egyszerre volt becsületes kiállás egy nemzeti szabadságeszmény mellett és tiltakozás a pénzhajhászó, korrupt kapitalizálódás ellen. És a magyar társadalmi fejlődés ellentmondásaiból következően ugyanakkor mé­lyen retrográd és korszerűtlen magatartás is. A magyar középnemességnek 67 után az volt legnagyobb tragédiá­ja, hogy csak két rossz között, a passzív rezisztencia vagy az elvtelen és nemzetietlen lepaktálás között vá­laszthatott. Bármiként is cselekedett, mindenképpen saját érdekeivel is szembekerült: vagy kizárta magát a fejlődő világból, vagy alárendelte magát az osztrák tőkés érdekeknek, és ezzel szembefordult nemzeti érdekeivel. És a két zsákutcába vezető politikai magatartás képvise­lői természetesen ellentétes táborokat alkotván, egymás­sal is szemben találták magukat, és a köztük folyó harccal akarva-akaratlanul is megint csak az idegen érdekeket szolgálták. Ady egy 1906-os cikkében döbbenetes képpel fejezi ki ezt: „A Dózsa-tragédia Magyarország millióinak a legigazibb tragédiája. Megsütnek és egymással falatnak ma is fel bennünket Magyarország tulajdonosai.” Ugyan­erről a problémáról beszél Révai József is Ady halálának 27. évfordulóján: „Nálunk a nemzeti küzdelmeket év­századokon át egy feudális réteg vezette, a magyar ne­mességnek egy bizonyos része. A polgári törekvések, tö­rekvés a polgári haladásra, ezért Magyarországon sokszor nemzetellenesnek hatottak a köztudatban, és megfor­dítva: a nemzeti törekvések sokszor haladásellenesnek hatottak.” Természetesen szó sincs arról, hogy az író ifjú­korának környezetében bárki is ilyen tudatosan felmérte volna ezt, de azért szeretnénk emlékeztetni arra, hogy Krúdy például több ízben is említést tesz az apja és nagyapja politikai nézetkülönbségéről: ti. arról, hogy az idősebb Krúdy 48-asságával szemben az író ügyvéd apja inkább a 67-es kiegyezés híve volt. Ha ennek az ellen­tétnek és sajátos kiúttalanságnak okait az ifjú író nem is tudhatja — a nyíregyházi, nyírségi életben tükröződő következményeit jól felmérte, és ábrázolta már korai írá­saiban is.

A nyírségi félálom-világból még alsógimnazista ko­rában egy másik félálom-világba utazik néhány évre: a szepességi Podolinba, ahol még a középkorban megállt az óramutató, ahol egy több évszázados városi múlt em­lékeit őrzik a világtól elzárkózott polgárok. 1906-os keltezésű regénye, a Podolini kísértet, Valami előszó-féle c. bevezetőjében (majd később számos elbeszélésében is) híven leírja, mint ragadta meg a kisgimnazista fantáziáját a múltba merült, az elzálogosítás háromszáz esztendejét átaludt kisváros furcsa, bizarr, kísérteties lég­köre: „A zálogban töltött száz évek ... úgy múltak el a városka felett, mintha valami dermedt álomban töltötték volna... A Poprád sietett, futott a határ felé, a nagy hegyek, sötét erdők nagy árnyékukkal ráfeküdtek a vá­roskára. Mintha arra vigyáztak volna, hogy az átaludott esztendőkből nem fog-e egyet is elsikkasztani!”

A nyíregyházi és podolini élmények hatására első írá­saiban az álom mint hangulat, úgy is mondhatnánk: mint a kisvárosi környezet szendergő életstílusának iro­dalmi kivetülése jelenik meg. Íme, egy jellemző részlet az 1898-as Ifjúság c. elbeszéléskötet bevezetőjéből: „...érzem még egyszer, hogy milyenek voltak azok a sóhajtások, amikből történeteket szőttem, hogy milyenek voltak azok az álmok, az elsők, a kikeletiek.” Ifjúkora kedvenc írójának, Turgenyevnek szellemét érezzük le­begni az elbeszélések milliő-rajzában. Az utca végén templom, régi, több száz esztendős, együtt született az utcával, és a kis visszhangú, torony alatti zugban nin­csen más semmi nesz, csak a lépések visszhangja, avagy ha az öreg barátok hangosabban krákognak kertjükben – a házak düledező, odvas bagolyfészkek, szűk, kis, fekete kapukkal, amelyek sötét folyosóra nyílnak, ahonnan mindig hűvös szél fúj, megborzongatván a járókelők hátát; a zöld zsalus ablakok mögül kíváncsi leánytekintetek kísérik a jövő-menőt, és odabent a szobákban szendén terül el a lámpafény a múltban merengő embereken, akik félig lehunyt szemmel, csendesen, régen elfelejtett melódiákon gondolkoznak. A szegény lányok gazdag vő­legényről álmodoznak, aki azonban sohasem jön el — az öregek egykori szép ifjúságukért vezekelnek önmegtartóz­tatással, egy kerekeskút felszereltetése két nemzedék összecsapását eredményezi, és a boldog szerelem is olyan szomorkás itt, mint a késő őszi naplemente. A ködben, szinte látomásszerűen feltünedező alakok úgy óvják meg­szokott életüket a rideg külvilágtól, az újmóditól, mint egy gyorsan tűnő, reggeli álmot a felébredéstől.

Amikor Krúdy 1896-ban néhány hónapos debreceni és nagyváradi újságíróskodás után feljön a fővárosba, az álmos, vidéki élet után olyan hevességgel törnek rá az új impressziók, hogy szinte bizonyos zavar érződik írásai­ban. A millenniumi ünnepségek hamis pompájának fel­színe alatt csak lassan ismeri fel a kapitalista fejlődés el­lentmondásait. A korábbi írások szentimentális hangvé­telét és impresszionisztikus környezetábrázolását a pol­gári-városi irodalom hatására egyfajta nyersebb, a natu­ralizmus irányába mutató stílus váltja fel. Az új témák, a rideg, kiábrándítóan élv- és pénzhajhászó nagyvárosi élet festése ezt követeli. Itt nem lehet ábrándfelhőkbe burkolódzva a múlt megidézéséből élni, aki nem küzd az érvényesülésért azt kegyetlenül félrelökik, letiporják. Ekkor döbben rá valójában a kisnemesi réteg kilátástalan sorsára, és erről az élményéről vall 1901-es keletkezésű, Az aranybánya c. regényében.

E néhány éves kitérő után azonban visszavonul régi témavilágához, és Mikszáth nyomdokain haladva az idő­ből kiszakadt, a valóságos történelmi körforgásból a perifériára sodródott hétszilvafás nemesség deformálódott életét rajzolja elbeszéléseiben. Bármennyire is rokonnak érzi magát a Zathureczky- és Gaál-fajta kurtanemesekkel, a zsákutcába jutott, elszigetelődött és pusztulásra ítélt, tragikus életsorsok felett mégsem érez olyan részvétet, hogy ne látná meg komikus voltukat is. Érzi, hogy a tra­gikomikus, az idők változásait semmibevevő életstílus több, mint egy vékony, egykor magát nagyrahivatottnak tartó réteg haláltánca, mert egyszersmind az egész ország pusztulását is szimbolizálja. Az anekdotikus, enyhén szimbolizáló és fojtottan ironizáló írói ábrázolásmódban újra szerephez jut az álommotívum – ezúttal azonban már több, mint hangulati elem; egyszersmind az elszi­getelődő életmód abszurditásának jelképes megjelenési formája is. Miről álmodik a nyírségi kisnemes? Váratlan örökségről, gazdag menyasszonyról, jó, kis megyei állás­ról, ahol dolgozni természetesen nem kell. A szerényeb­bek a Gaálok: ők csak arról álmodoznak, hogy egyik atyafiuk elveszi az özvegy bárónét, és ezáltal a másik rokon jószágkormányzói álláshoz jut – ennek következ­tében pedig az egész família sorsa jobbra fordul. De a báróné egy véletlen találkozáskor csak kineveti álombéli vőlegényét, és így a szép álom szertefoszlik. (A Gaálok álma, 1905.)1 A Zathureczkyek igényesebbek: a lengyel koronára formálnak jogot, amelyet egy régi király egyik elhalt ősükre hagyományozott. A korona feletti családi örökösödési vitát a legidősebb Zathureczky annyira a szívére veszi, hogy a civódásba belehal. (A lengyel korona, 1905.) Ezzel párhuzamosan, ugyanebben az időszakban az álomban megtestesülő illúzió egy reálisabb formában is megjelenik, amikor a jelen sivárságával a dicsőséges múlt valóságos történelmi figuráit, eseményeit állítja szembe az író. Ez a legendák és álmok mezsgyéjén járó, stilizált történelmi felfogás későbbi történelmi regényei­ben is több-kevesebb szerephez jut. (Pl. A magyar jako­binusok, 1910. – Ál-Petőfi, 1922. – Rózsa Sándor, 1923. – Három király, 1926-30.) A század első évtizedeiben írt történelmi tárgyú elbeszélései közül e tekintetben a leg­jelentősebb: Az álmok hőse (1903.), amelyben nagyapja fivérének, a pajkos Krúdy Kálmánnak, a Világos utáni idők legendás gerillavezérének történetét írta meg. A valóságos történet az utódok emlékezetében legendává, magasztosul, és mint az osztrák elnyomással szembeni ellenállás lehetősége álommá, ábránddá válik. Az el­beszélés Előbeszéd-ében a következő figyelemre érdemes sorokat találjuk: „Az aggok szellemi világa ... mintha megállott volna annál az ágyúdörgésnél, mely utoljára hangzott el a komáromi falakról. A későbbi évtizedek eseményei, a kiegyezés és a többi nevezetességek mintha meg sem történtek volna. Mintha csak olvastak vagy hallottak volna róluk... Az emberek fantáziája mindent nagyobbnak látott a valónál, az ábrándok, álmok elvet­ték tisztánlátásukat... A Krúdy Kálmán alakja egy darab regényes magyar történelem. Nem sok, egy évtized. De lássuk, hogy fajtánk, amely a bölcs mérsékeltségnek sohasem volt barátja, egykor mily kalandos, ábrándos volt, asszonyaink mily hősök, és a férfiak mily csügged­tek, és a mai embernek mily különös, fölfordult világot éltünk alig ötven esztendeje.” Az a furcsa kettős fény­törésű stílus, amely egy mondaton, sőt sokszor egy szin­taxison belül képes hitet és hitetlenséget, elismerést és iróniát, szenvedélyt és szenvtelenséget kifejezni – valahol itt, egy nagyon is reális történelmi szituációban gyökere­zik, hogy majdan később tovább gazdagodva és diffe­renciálódva Krúdy legsajátabb kifejező eszközévé legyen. Érdemesnek tartottuk, hogy itt hosszabban elidőzzünk, mert úgy véljük, ez a stílusbeli sajátosság rokoni kapcso­latban van az álomnak és realitásnak azzal a kettősségével, amely által az érett Krúdy-elbeszélések és regények cselekménye hasonló fénytörésben jelenik meg előttünk.

Miként Krúdy írói egyénisége 1906-8 táján új, ori­ginális színekkel gazdagodik, úgy jelenik meg az álom­motívum is egy markánsabb, személyesebb formában ez idő tájt írt műveiben. A szepességi környezetben játszódó zsoldos történetek nemcsak új tematikát hoznak, hanem hősei egyszersmind a későbbi Krúdy-alteregók (Szindbád, Nagybotos Viola, Rezeda Kázmér stb.) előfutárai is. Egy társadalmon kívüli, különcködő és sajátosan indivi­dualista életeszményt képviselnek, amely az író számára ebben a társadalmi kötöttségekkel és ellentmondásokkal teli, az egyéni szabadságot mindjobban megnyirbáló kor­szakban jelképes menekülési lehetőséget jelentett. A zsol­dos elbeszélések többségükben álmok és víziók formáját öltik – méghozzá tipikusan (és Krúdynál mindeddig szokatlan kendőzetlenséggel) a vágyálom testesül meg bennük. A Középkori álom-ban (1906) szerzetesek és apá­cák vad orgiáját egy aranyvértes vitéz megjelenése zavar­ja. Krisztus ő, aki szembeszáll az Ördöggel, és szétker­geti a parázna mulatozókat. A barátok (1909) c. elbeszé­lésben két zsoldoskatona a város felgyújtása árán menti ki barátját a börtönből – csak azért, hogy később a me­zőn derékon szúrják egy valamikori hamis kockajátéka miatt. A középkori város-ban (1910) egy sötét felhőn zsol­dossereg ereszkedik le, leitatja, kirabolja a lakosságot, és vad orgiában megerőszakolja az asszonynépet. A Hieronymus Bosch démonikus képeire emlékeztető középkori Krúdy-tablók lidércnyomásos víziókban közvetítik az íróban felszabadulásra vágyó energiát és azt az igényét, hogy legszemélyesebb mondanivalóit kifejezze.

Egy 1909-es keletkezésű novellában sajátosan ötvöző­dik a Mikszáth-követő korszak meseszerű anekdotizálása, a zsoldos történetek vizionálása és a Szindbád-novellák szubjektív-lírai hangvétele. Három álomfejtő budai vár alatti tanyáján üldögélve egymásnak meséli kalandjait. A legfiatalabb közülük egy rubinkővel éke­sített velencei gyűrűt kapott egy meg nem fejtett álomért. Amikor ugyanis a szerelmi motívumokkal átszőtt álom fejtéséhez hozzá akart látni, az asszony megragadta kezét, és azt mondta, hogy magától is tud már mindent: az álomfejtő két szemét látta folytatásos álmában. (Az álomfejtők.) Ettől a rejtetten áttételes, többsíkú novella­típustól már csak egyetlen elhatározó lépés választja el a Szindbád-novellákat.

Ezt a lépést Krúdy 1911-ben tette meg, amikor az eddig többszörösen álcázott alteregók helyébe, mindjárt az elsőnek közreadott Szindbád-elbeszélésben (Egy kis tánciskola, Világ, 1911. január 17., később a Szindbád ifjúsága c. kötetben Szindbád a hajós címen jelent meg) nyíltan saját ifjúkori élményeit eleveníti fel. Mintha csak régen elveszett árnyékára talált volna rá ezzel a felfede­zéssel; művészete felszabadult az epigonizmus nyomasz­tó súlya alól, sajátos írói mondanivalójához egyéni stílust talált, fantáziája újabb és újabb témákat hódított, asszo­ciatív képteremtő ereje megsokszorozódott. Mindaz, ami eddigi munkásságában érték volt, most ezekben az elbe­szélésekben egységes egésszé ötvöződik.

Milyen szerepet játszik az álom-motívum az első Szindbád-elbeszélések korszakában? Az alteregóba belevetített személyes írói magatartásnak részeként, mint domináns elem fejezi ki Krúdy csalódottságát a világgal szemben, elvágyódását a jelenből egy képzelt világba. A reális világban nem látott menekülési lehetőséget, tehát a félig irreális felé fordult.

Ebből az írói magatartásból következően az álomszerűség, amely a Szindbád előtti novellákban többnyire csak színező elem volt, most alaptónussá válik, és a személyes emlékeket idéző történetek plaszticitásának kidomborí­tását szolgálja. Nagyon gyakran már az elbeszélések jel­legzetes, krúdys expozíciós szakaszában megjelenik, mint például a Szindbád a hajós-ban is (1911): „A fennsík szélén, mint valami álombéli ország falai, emelkednek, szinte merőlegesen a Kárpát sötétkék és vakító fehérségű hegyei. Itt-ott a hegyhátak nyergében ragyogó fehérségűnek látszik a Kárpát hava, mintha nem is hó volna az, hanem valami természeti csoda.” A Szindbád második útja azzal kezdődik, hogy álomtalan álmában egy hang szólítja a hajóst, akit „sem a jelen, sem a jövő már nem izgat gondolkozásra, álmodozásra, hanem csak a múlt, a régen elmúlt ifjúság”, hogy keresse fel egy alföldi akácfás város­kában a hegyoldalon lévő temetőt. Egy nő fekszik ott, akinek azt ígérte, sohasem hagyja el. A hídon (1911) c. elbeszélésben a városka, amelyet Szindbád meg­látogat, bánatában (mert régi királyok megharagud­tak rá) elaludt, és álomba merülve várja, amíg vala­mely királynak ismét odatéved a tekintete, hogy meg­rázkódjon és felébredjen. De a királyok még mindig haragusznak a városra, mert a toronyórák megálltak, és valami olyan időt mutatnak, amilyen talán soha sincs. – A nyughatatlan utazó, aki sorra felkeresi régi emlé­keit, szerelmeit, ifjúsága boldognak vélt óráit, meg­nyugvást keres, amely kárpótolhatná az élet csalódá­saiért, egyfajta rezignált állapotról álmodik, amelyben a bölcs szemlélődés örömében végre megpihenhet. Az álomszerűség ezzel is új funkciót tölt be itt: a narkotizálás eszköze, lehetővé teszi annak a bódult állapotnak a felidézését, amelyben már semmi sem fáj: sem múlt, sem jelen, sem jövő. A Szindbád álma (1911) c. remekművű elbeszélésben ennek az írói attitűdnek pregnáns példá­ját láthatjuk. Szindbád álmában egyszer fiatal király volt, ,,...az urak VII. Henrik korabeli jelmezben jár­tak körülötte egy nagy teraszon, a nők uszályos selyem­ruhában, fehér, magas, fűzős cipők felett szoknyájukat felemelve hajlongtak előtte bodros fejükkel, amerre ment. Fehér harisnyáikat sokáig látta, még akkor is, midőn királyi álmából felébredve fáradt tagjait sorban megmozgatta.” Ez az álom, amely azt az érzetet kelti benne, hogy már mindent megpróbált, amit egy emberi életben lehetséges, halálsejtelmekkel lepi meg. Háromszázegynéhány esztendősnek érzi magát, és az álomban látott fehér harisnyák nyomán elindul felkeresni egyik ifjúkori szerelmét. A reális színekkel festett emlé­kező típusú szerelmi történet záróakkordja a többihez hasonlóan fájdalmas csalódás és kiábrándulás. A mene­külés egyetlen lehetősége a halál. Csakhogy ez a halál, amelyben Szindbád fagyöngy lesz egy idős apáca dere­kán függő rózsafüzérben, szintén az álom formájában jelentkezik – méghozzá egy olyan álomban, amely meg­hozza végre a kívánt kielégülést. Szindbád fagyöngyként az apáca derekán függve is megtalálja egy kis, hegyi városban régi szerelmét. Most végre boldog, fagyöngy létére nincs más dolga, mint boldogan kinyújtózkodni abban a kontemplatív rezignációban, amely vágyálma volt: ,,...és magában azt gondolta, hogy milyen szamár is volt, hogy már régen el nem szökött a régi gazdájától.” Ez a novella egy Krúdynál teljesen szokatlan, sokat mondó, megelégedést árasztó, megnyugvó akkorddal zárul: „Az asszony a fésülködés után levetkőzött. Olyan lett, mint egy hófehér álom. Tett-vett a szobában, egy selyemszoknyát gondosan megsimogatott, amely a szék támlájára volt dobva, aztán sóhajtott, és eltűnt a selyem­ágyban. Lecsavarta a lámpát.”

Az önnarkotizálásnak ez a formája természetesen na­gyon kétélű fegyver a külvilág bántalmaival szemben. Ám a modern irodalomban számos ehhez hasonló írói magatartással találkozunk. Megvalósulási formáik és mű­vészi céljuk rendkívül eltérő volta ellenére a társadalmi körülményekben és a pszichológiai tényezőket tekintve mélyen közös talajban gyökereznek: az író idegennek, kívülállónak, csalódottnak, elveszettnek érzi magát kora társadalmában – nem lát olyan pozitív eszményeket, amelyek felé kivezető utat kereshetne, és ezért egy ön­törvényű világot alkot, ahol legalább időlegesen meg­nyugvást találhat.

Krúdy emlékező típusú novelláival kapcsolatosan gyakran emlegetik Proust nevét, mint egy távoli rokonét. A kapcsolat semmiképpen sem tudatos; nincs semmi adatunk arra, hogy Krúdy behatóbban ismerte volna francia kortársát. Írói attitűdjükben és művészi alkatuk­ban azonban kétségtelenül vannak rokonvonások, főként az emlékezés asszociatív kapcsolatait, az időrétegek egymásratolódását és a leírás tárgyát illető szubjektív-lírai viszonyt tekintve. De sokkal fontosabb az, ami a két írót elválasztja: Proust súlyos betegsége következtében – kényszerből ugyan -, de teljes tudatossággal magánéleté­ben az elzárkózást választotta, Krúdy azonban állandó kitörési kísérleteket tett az elszigeteltségből. Ennek követ­keztében, míg Proustnál az emlékezés, a letűnt idő fel­idézése nemcsak egyfajta írói eszköz, hanem egyszersmind maga a cél is, addig Krúdynál a múlt megjelenítése részben ösztönösen, részben tudatosan csak eszköz egy pontosan általa sem ismert célkitűzés érdekében. Ennek megfelelően voltaképpen egész művészi munkássága ki­törési kísérletek és visszazuhanások váltakozó periódu­saiból áll.

Az 1908-12 közötti kitörési kísérlet, közel egy évtized­nyi stagnálás és részleges epigonizmus után, mindenkép­pen sikeres volt. Megvetette lábát azon a talpalatnyi földön, amelyről egész írói világát sarkaiból ki tudta forgatni.

Az Aranykéz utcai szép napok előhangjában, 1916-ban, Krúdy a fent említett rezignált írói magatartásról így nyilatkozott: „És miután senkit és semmit sem szeretek már, bizonyos nyugodt fölénnyel nézek vissza elmúlt esztendőkre, ősz hajakra, kínszenvedésekre, írásokra.” Ez a nyugodt fölény szabadította fel, ez szüntette meg gátlásait, ez eredményezte sajátos művészi attitűdjének kialakulását, egyéni, nosztalgikus-ironikus stílusát.

1911 és 1918 között lényegében ezt a stílust variálja egészen a biedermeieres modorosságig menően. Ám, hogy maga is mennyire elégedetlenné kezd válni az így elér­hető eredményekkel, azt az előbb már idézett Előhang egy másik részlete ékesen bizonyítja: „Mennyit szerettem volna írni, ami igaz! Semmit sem írtam, csak színhazug­ságokat. Fanyar elégedetlenséggel nézek könyvtárnyi köny­veimre, mint az árvaházi igazgató növendékeire. Sokan vannak. Egyiket-másikat vasárnapiasan megmosdatták, a cipője sem lyukas, és talán elbolondít valahol egy ártat­lan szívet magános délután. Az igazi, az egyetlen, a leg­kedvesebb könyvem azonban nem jelent meg nyomtató­műhelyben. Amit magamban gondoltam, amit egyedülvalóságomban láttam, amit gőgös elvonultságomban ki­nevettem vagy sajnáltam. Az emberek hiányoznak a könyveimből, akiket mindenkinél jobban ismerek, ugyan­ezért leírni nem merem őket. Nőket, férfiakat, gyermeke­ket: én tudom... Ha leírnám, hogy mit éltem és éreztem, és körülöttem éreztek: talán egy toronyba zárnának. Ezért nem ér semmit egész irodalmam.”

Ez a kemény önbírálat egy újabb kitörési kísérlet el­jöttét sejteti. Ennek lehetünk tanúi az 1918 és 1922 kö­zött írt műveiben. A világháborús katasztrófa okozta súlyos letargiából az őszirózsás forradalom és a kommün idején kigyógyulva, szinte mámorosán veti bele magát a közéletbe, és harcos publicisztikai írásaiban kiáll a nép ügye mellett. De néhány hónapi felszabadulás után a le­törés túl gyorsan következik ahhoz, hogy magáratalálását szépirodalmi művekben is realizálni tudja.

A háború utolsó éveiben a korábbi szubjektív-lírai típusú novellákat (Szindbád feltámadása, 1913. – Aranykéz utcai szép napok, 1914-15) jobbára tárgyias jellegű elbe­szélések váltják fel, és ez a váltás a korszak regénytermé­sében is nyomon követhető. És amint az író „nyugodt fölénye” lassan szertefoszlik, párhuzamosan az álom­motívum szerepe is újra változik. Tanulságos, hogy mi­lyen erősen közelít a tíz évvel ezelőtti zsoldos elbeszélé­sek lidércálmaihoz, ahol ez a megjelenési forma szintén egy közeledő kitörés előhírnöke. Csakhogy míg az előb­biekben a látomás inkább a vágyakozás megjelenítését szolgálta, addig most az embernek önmaga tudatalatti énjével vagy korábbi, jobbik énjével való tudatos szem­benézés eszköze. A ház, ahol a lámpás ég, A madárijesztő szeretője, Kleofásné kakasa, A betyár álma c. elbeszélések hősei álmaikban, látomásaikban, lidérces szorongásaik­ban szinte saját tükörképükkel néznek szembe, számot adván mintegy arról, hogy miként éltek eddig.

Novellahőseihez hasonlóan Krúdy is az önmagával, a világgal való szembenézésre készül ezekben az években (hírlapi cikkei is ezt a szándékát mutatják). Mintha azt a programot akarná megvalósítani, amelyet az Aranykéz utcai szép napok Élőhang-jának önkritikájában számonkért magától. („Ha leírnám, hogy mit éltem és éreztem, és körülöttem éreztek: talán egy toronyba zárnának.”) Azonban még mielőtt megírhatta volna ezeket a műveket, bezárták, bezárta magát a toronyba. A Magány tornyá­ba, a szigetre, ahová a külvilágtól kapott sebek gyógyí­tására önkéntes száműzetésbe visszavonul, és ahol ké­sőbb a ki nem élt egyéni és közösségi forradalom reakció­jaként többek között két legsajátosabb önvallomás-köny­vét, az Álmoskönyv-et (1920) és a Mit látott Vak Béla sze­relemben és bánatban c. (1921) töredékesen ránk maradt regényét írta.

A világháborús években barátja, Ferenczi Sándor, a freudizmus magyarországi úttörője és propagátora révén ismerkedett meg a lélekelemzés tanával, és ennek hatása a következő évek fentebb idézett műveiben is nyomon követhető. Érdekes, hogy a magyar értelmiség, amely általában idegenkedve fogadott mindent, ami Ausztriá­ból jött, a freudizmust milyen élénken és különösebb tar­tózkodás nélkül reagálja le. Az ok nyilvánvaló: a polgári társadalom korábban szilárdnak hitt gazdasági és erköl­csi alapja nálunk is teljesen felbomlott, az ember bár­merre tekintett, csak a bizonytalanságot és a hanyatlást látta a külvilágban, és ezért befelé, önmagába fordulva keresett támaszt és segítséget az elidegenedett környezet­tel szemben. De a pszichoanalízis a tudatalatti feltárásá­val vajmi kevés vigasztalást nyújthatott: az ember ösz­tönéletében és álmaiban ugyanazzal a zűrzavarral találta magát szemben, mint a külvilágban.

Krúdy több cikke, nyilatkozata és néhány irodalmi alkotása kétségtelenné teszi, hogy ő is élénken érdeklő­dött a bécsi professzor és magyar barátjának munkája iránt. De mint minden izmust, művészi és szellemi áramlatot, amely tudatosan vagy ösztönösen egy időre a ha­talmába kerítette: a freudizmust is átszűrte, átformálta a maga egyéniségének megfelelően, és csak annyit hasz­nosított, érvényesített belőle, amennyit sajátos célkitű­zései éppen megkívántak.

Kritikával fogadta a freudizmust – nem elsősorban tudatos, hanem főként ösztönös indítékok alapján. Több­ször is kifejti például, hogy a régi, népi hagyományokon alapuló álomfejtés avagy egyszerűen csak a racionális gondolkodás, elfogadhatóbb válaszokat ad álmainkra, mint Freud elmélete. A Magyarország c. napilap 1917. július 17-i számában Az álomlátók címen írt cikket azzal kapcsolatban, hogy a magyarság hangulata olyan, mint a „kis negyvennyolc” idején, és az emberek egy tisztes­séges béke lehetőségéről álmodnak. Itt foglalkozik Freud-dal és Ferenczivel, és e figyelemre méltó összefüggésben a következőket jegyzi meg: „...a kultúra jöttével dr. Freud tanár úr módszere alapján estünk neki álmaink megfejtésének. Manapság már sokak előtt ismeretes a tudományos rendszer, amelynek alkalmazásával legbizarrabb álmainkat meg lehet magyarázni. Magyar nyel­ven is megjelent egy füzet a bécsi professzor elméletéről Ferenczi Sándor fordításában. Az ember megtalálhatta gyermekkora emlékeit álmaiban; megállíthatta a kép­zetet, fülöncsíphette a gondolatsejtet, amelyből az álom kifejlődött. Száraz regiszterelmélet ez, mint egy tudós cédulásdoboza. A legszebb és legkövérebb angyal álom­béli hempergése néha igen sivár élménnyel volt össze­köttetésben. Máskor megdöbbent a búvárkodó, midőn legtitkosabb, még önmaga előtt is rejtegetett vágyait, óhajtásait, félelmeit olvasta ki az álom magyarázataiból.” „De ezen kulcsok már nem nyitják az álmok zárait – írja a továbbiakban – a világ felbomlott, a közérzetünk rossz, a politikusoknak kellene megfejteni álmainkat.” Meg is mondja miként: „...A kortársnak már kezdett mindegy lenni a téli vagy nyári háború, az élet céltalansága, a holnap reménytelensége, a nyomor jajgatása, a bűnösök elszaporodása, a pénz értéktelensége, a becsület bukása. A kortárs most végre álmodni kezd... Mi lenne, ha egy­szer béke lenne?”

Felmerül a kérdés, hogy ha Krúdy ilyen kritikával fogadta a freudizmust, akkor mégis miért érezzük e tanok hatását 1918-22 között írt művein, és miért hivatkozik az álmoskönyvben is, mint forrásanyagra Freud és Fe­renczi munkáira. Ennek több oka is van: főként az, hogy Krúdy minden realitás igénye mellett is meglehetősen kö­vetkezetlennek mutatkozik a tekintetben, hogy a 18-19- ben adódó pozitív eszményeket maradéktalanul magáévá tegye, és végigmenjen a saját bátor publicisztikai mun­kássága által is kijelölt úton. Ezért gyakran keres mene­déket az ember belső világának elemzésében, de ez sem elégíti ki. (Mint ismeretes, a húszas évek végén írt rea­lista igényű művei más forrásokból merítenek majd.) Az Álmoskönyv írása közben pedig egyszerűen tárgyi okok is közrejátszottak: 1920-ban még oly hitetlen álomfejtő könyvet is, mint a Krúdyé, nem lehetett a freudizmus figyelmen kívül hagyásával írni. Ezzel kapcsolatban azon­ban megemlítünk egy nagyon jellemző apróságot: az Álmoskönyv első kiadásában (1920) a bevezető fejezetben a következőt olvassuk: „Ámde a világért sem szeretném, ha könyvemet tudákosnak vagy álbölcsnek ítélnék, mert itt-ott Freud professzor, illetőleg Ferenczi Sándor doktor tanításainak nyomai mutatkoznak. A könyv lehetőleg ragaszkodik a legrégibb álmoskönyvek feljegyzéseihez, inkább bízik a régen meghalt »bölts« emberek megfigye­léseiben, mint korunk felületes megállapításaiban.” (14. o.) Ugyanezen kiadás 367. oldalán egy jegyzetet találunk a következő szöveggel: „A 14. oldalon Freud professzor­ról és Ferenczi doktorról nyilatkozván, ez a szó csúszott el: felületes. – Szerző nagyobb szeretője e tudósoknak, mint sem ezt írhatta volna. A »felületes« szó helyett »felülmúló« olvasandó.” Eddig a jegyzet, és tegyük hozzá: furcsa tollhiba – a mondatnak az új szót behelyettesítve semmi értelme (...mint korunk felülmúló megállapí­tásaiban.?!) Hogy mennyire nincs, azt a második, az életében megjelent utolsó kiadás szövege is bizonyítja, ahol az első mondatba a „tanításainak” szó elé a „nagy­szerű” jelzőt szúrta be a szerző, míg az állítólagos „felülmúló”-t „meglepően nagyszerűvel helyettesítette. Ha elhisszük is, hogy tollhibáról van szó, feltehetjük a kér­dést: és mit szólna ehhez Freud? (ti. a szóvétésről vallott nézeteit tekintve.)

Az álomfejtések, babonaságok tőszomszédságában szü­letett Krúdy legkülönösebb regény-víziója, a Mit látott Vak Béla szerelemben és bánatban, amelyről első kötetkiadá­sának utószavában részletesen szóltunk, megállapítván, hogy ez a mű fejezi ki legmélyebben sötét pesszimizmu­sával, sokszorosan áttételes szimbolikájával, szétesettségével, kép, idő és asszociáció torlódásaival azt a kiábrán­dultságot, amelyet az író ebben a korszakban érzett, amikor úgy hitte, minden elveszett, ami az emberi világ­ban érték volt. A kafkai látomásokra emlékeztető jele­netsorok, amelyekből szinte teljesen hiányzik a racioná­lisan felfogható oksági összefüggés, a bergmani teljes em­beri izoláltságot idéző nyomasztó „csendatmoszféra” (a látszólagos felszíni mozgalmasság ennek nem mond ellent!) összhatásában olyan, mint egy artikulátlan üvöl­tés a kihalt éjszakában. Az álom itt lidérces nyomás: fel akarunk ébredni, de gúzsba kötött testünk nem engedel­meskedik a parancsnak. A regény hőse: a vakember, aki negyvenéves korában vesztette el szemevilágát (Krúdy 1918-ban volt ennyi idős) így nyomorékon még mélyebb­re lát, mint korábban: arra ítéltetett, hogy kendőzetlenül lássa az embereket, az őt körülvevő pusztuló világot.

Ennek a dühödt érzelmi kitörésnek, ennek az elkese­redett, pesszimista hangulatnak azonban sem befejezése (az írás töredékesen maradt fenn), sem pedig folytatása nincs Krúdy munkásságában. Nem is lehet, mert ő nem tud eszmények, reménykedések nélkül élni. S ha a való­ságos világ nem szolgáltat ilyent, akkor teremt magának. A húszas évek első felében azon az úton megy tovább, amelyet még az 1919-es jelzésű Asszonyságok díja c. regé­nyében jelölt ki magának: „Egy kis elképedés, egy kis tapasztalat, kevés álom... Kis levonóképecskék vannak itt egymás mellé sorakoztatva, melyek mást mutatnak elölről, és mást, midőn ujjhegyünkkel ledörzsöljük róluk a papirost.” A „kevés álom” egyrészről az előző évtized írásaihoz képest egy fokozottabb realitásigényt jelez a leírt események megjelenítésében, másrészről azonban arra is utal, hogy a cselekményt mintegy mesterségesen kiemeli a valóságos történelmi keretből, összefüggésekből, és szubjektiven idealizálja azt a korszakot, amelyben le­játszódnak (többnyire a századvég és századelő Buda­pestjét). A magyar történelem ugyanis azt a torz szitu­ációt produkálta, hogy az ellenforradalom, a Horthy-korszak nyomasztó valóságával, egy történelmileg, tár­sadalmilag, erkölcsileg szétzilált nemzet vergődésével szemben még a ferencjózsefi abszolutizált monarchia fel­színi jóléte is bizonyos tekintetben pozitív eszményként volt ábrázolható. Különösen, ha az író, mint Krúdy is, eltekintett a mélyebb összefüggések feltárásától, és egy ironikus aláfestéssel voltaképp idézőjelbe tette korábrázolását. A jövőben nem látott egyetlen reménysugarat sem, azért a múlt egére festette fel azt.

A világháború utolsó éveiben és az azt követő néhány esztendőben végrehajtott kitörési kísérletet tehát a húszas évek első felében a „kevés álom” koncepció jegyében újabb lehiggadás követi, de mint művészi pályáján elő­zőleg is már két ízben (1901 és 1908-11-et követően), ezúttal is művészi eszközeinek újabb gazdagodását hozza magával az átélt krízisből. A következő évek társadalmi és történelmi regényei egyaránt ebből a forrásból táplál­koznak (pl. Hét bagoly, 1922. – Őszi versenyek, 1922. – N. N., 1922. – Az utolsó gavallér, A velszi herceg, 1925. – Aranyidő, 1926. – Boldogult úrfikoromban, 1930. – Ál-Petőfi, 1922. – Rózsa Sándor, 1923. – A templárius, 1925. – Mohács, 1926. – Festett király, 1929. – Az első Habsburg, 1930.) Emellett két nagyterjedelmű portré sorozatban, A teg­napok ködlovagjai-ban (1925-26) és A XIX. század vizitkártyái-ban (1926-30) is felidézi a világháború előtti kor­szakot.

Egy 1925-ben kelt, Hatvany Lajoshoz intézett levelé­ben ezt olvassuk: „Ha valaha feltámad még a magyar irodalom, ott kell folytatni, ahol 1918-ban abban hagy­tuk – nyomuk sem maradt meg ezeknek az esztendőknek. Betegségek, szegénységek, üldözések, kénytelen vértanúságok vették el az alkotástól az írók kedvét...” Az 1922-27 között írt művek nagyrészében az álomszerűség az alá­festő kíséret szerepét játssza, az író ezzel mintegy kiemeli a cselekményt a valóságos társadalmi összefüggések koor­dináta rendszeréből, és átemeli egy másikba, amely ellentétpárja saját kora „betegségekkel, szegénységekkel, üldözésekkel és kénytelen vértanúságokkal” deformáló­dott világának.

Csodálattal vegyes elismeréssel kell adóznunk Krúdy teremtőzsenijének, midőn megállapítjuk, hogy élete utol­só szakaszában még egyszer volt ereje ahhoz, hogy művé­szetét megújítsa. Mégpedig éppen akkor, mikor beteg­sége mindjobban elhatalmasodik rajta, az 1926-os esz­tendő végétől. Ha eddig lelki konfliktusok és azok meg­oldásai hozták létre művészi kitöréseit és megújhodásait, most a testi betegség indítja meg a folyamatot, amelyet az önéletrajzi jellegű Purgatórium c. kisregény (1934-ben posztumusz műként jelent meg először, nem tudhatni, hogy pontosan mikor írta, de valószínűnek tartjuk, hogy 29—31 között) vizionáló kísértetvilága jellemez egyfelől, míg másfelől a lehiggadás periódusában Az élet álom kötet életművet koronázó elbeszélései fémjeleznek.

Az utolsó illúziók eltűnte nyomán szinte egyetlen lehe­tőségként az a félálom-félébrenlét állapot marad, amely­ben még remény mutatkozik az élet bizonyos szépségei­nek felidézésére. Az életvágy, amely korábban ebben a keretben sokszor stilizáltan és erősen elvontan, többszörös áttételek formájában jelentkezett (pl. az első Szindbád elbeszélésekben) most, amikor sem a szerelem, sem pedig más földi örömök voltaképpen már nem jelentenek szá­mára reális lehetőséget, éppen most nagyon is konkrét formákat ölt, és többnyire a gyomor örömeinek felidé­zésére korlátozódik. Emellett egyes remekművű írások­ban egyfajta elvont erkölcsi norma iránti igény jelentke­zik, amelyet leginkább az Utolsó szivar az Arabs Szürkénél (1927) és A hírlapíró és a halál (1926) iker-novelláiban figyelhetünk meg. Az ezredes és a hírlapíró közötti pár­bajt két magatartás különbsége dönti el. A gyomor-no­vellák, a Boldogult úrfikoromban (1930) szertartásai szinte az író önmaga felé intézett figyelmeztetései: a leselkedő halál elől csak úgy menekülsz, ha megadod mindennek a módját, elveszed az élettől azt, amit még elvehetsz, legyen az egy élvezetes káposztataposás, egy enyhet adó álom, vagy éppen egy megfelelő ceremóniák kíséretében elfogyasztott ebéd. Így válik az álom is, az alvás is, egy megfelelően elvégzendő szertartásrend keretei között, az életösztön élesztőjévé (Pl.: A Magányos ember álma, 1928.).

Krúdy munkásságának áttekintése során arra szeret­tünk volna rámutatni, hogy művészi fejlődésének külön­böző periódusaiban és különösen azokon a csomóponto­kon, ahol új magasságok meghódítása felé tör (1908-11, 1918-22, 1926-30), milyen fontos szerepet játszik az álom-motívum alakulása, gazdagodása, jelentésének vál­tozása. Funkciója az egyszerű háttérszínezéstől, számos variáción át egészen egy sajátos, öntörvényű világ (kez­detben ösztönös, későbben tudatos) megteremtéséig ível, és a különböző megjelenési formák elemzése lehetőséget nyújt arra, hogy Krúdy művészetének lényegéhez köze­lebb jussunk.

*

Krúdy olyan gyakran (majd minden művében, nyilat­kozataiban, cikkeiben, leveleiben) vallott önmagáról, művészetéről, hogy ez már szinte zavarba hozza azt, aki munkásságának valamiféle felmérésére vállalkozik. Mi­ként hősei álom és ébrenlét között úgy lebeg ő is tuda­tosság és ösztönösség között — gyakran nem tudjuk, hogy a nyilatkozatok tudatos vallomásainak vagy a művekben megnyilvánuló ösztönös megnyilatkozásnak higgyünk-e —, különösen, ha a kettő között néha nyilvánvaló ellent­mondás mutatkozik. Az Álmoskönyv-nél valamivel egy­szerűbb a helyzetünk, az ismert nyilatkozatok és az elő­szó nem állnak ellentétben a munka öntudatlan vallo­másával – legfeljebb arról beszélhetünk, hogy a könyv lényegesen többet árul el az íróról, mint a rávonatkozó különböző megnyilatkozások ígérnek.

Az Álmoskönyv megírásához Krúdy négy főforrásból merített: 1) Családi hagyományok, gyermekkori élmé­nyek, Radics Mária útmutatásai. 2) Freud, Ferenczi által közvetített tanításai. 3) A Széchényi Könyvtár és az Esterházy gyűjtemény régi álmoskönyvei. 4) Saját invenciója, Az Ujság és a Színházi Élet hasábjain a kü­lönböző levelekre adott álom-magyarázatai.

Az első két pontban megjelölt forrásokról korábban már szóltunk, a harmadikról részletesen tájékoztat a Prágai Magyar Hírlapban 1926. május 30-án megjelent nyilatkozata: „Egy teljes esztendeig folytattam stúdiu­mokat, hogy a kellő anyagot összegyűjtsem. A Nemzeti Múzeumból, valamint az Esterházy-könyvtárból kiho­zattam minden idők és minden nemzetek valamennyi fellelhető álmoskönyveit, százegynéhány kötetet, s mond­hatom, izgató érdeklődéssel mélyedtem el bennük. S összeállítottam gazdagon, szinte lexikonszerűen az összes babonákat, álomfejtéseket...” Tisztában volt azzal, hogy mindez csak nyersanyag – a nyilatkozat következő része ezt bizonyítja. Arra a kérdésre, hogy „S író úr hisz ezekben?” (ti. az álomfejtésekben), ezt válaszolja: „Nem – nem hiszek bennük, de érdekelnek, mulattatnak. Hát nem nagyszerű az, hogy naponta tucatjával hozza a posta a leveleket, melyekben kedves, naiv emberek küldik hivő álmaikat, s megfejtést kérnek... Csupa novella- és vers­téma.”

Az Álmoskönyv bevezetőjében és az egyes fejtéseknél is gyakran hivatkozik forrásaira. Az összevetések alapján megállapítható, hogy főként az 1756-os keltezésű „Álom-Könyvetské-”re (amely az első, 1635-ös magyar nyelvű álmoskönyv újrakiadása), valamint egy Egyiptomi Ál­moskönyvre és a Lipcsei Álmoskönyvre, valamint az utóbbinak 1833 után megjelent számos magyarnyelvű kiadására támaszkodott. A Babonák Könyvé-t Varga János 1877-ben Aradon kiadott, pályadíjjal jutalmazott, a babonaság ellen küzdő hasoncímű munkája alapján állí­totta össze, sok egyéni lelemény hozzáadásával.

Egy minden részletre kiterjedő filológiai kutatás egy­kor bizonyosan pontosan kimutatja majd, hogy mit vett át Krúdy a megjelölt forrásokból, de úgy gondoljuk, a kötet szerkesztésében, valamint a nyilvánvalóan eredeti novellisztikus jellegű betoldásokban (amelyek Az Ujság 1925. évi Mindent Tudok című mellékletében megjelent Álomképek c. sorozat egyes darabjainak átírásai) megnyil­vánuló írói lelemény is meggyőzően bizonyítja a könyv irodalmi értékeit. Az író igazán szerény volt, amikor a címlapra csak ennyit íratott: „Szerkesztette: Krúdy Gyula.”

Az Álmoskönyv első kiadása 1920-as keltezésű, és az előszó végén található jegyzet szerint 1919 telén készült. A második, „öregbített” kiadás 1925-ben jelent meg, az öregbítés néhány sajtóhiba kijavításán túl elsősorban az egyes fejtésekhez fűzött hosszabb kommentárokat jelenti: (Az égi jegyek magyarázata. – Hogyan lehet kellemeset álmod­ni? – Jó éjszakát! – A gonosz ember álmai. – Magyarázat az odvas fogról. – A hal-álom. – Magyarázat a kísértetekről. – Ismerkedés a lidérccel.)

Krúdy nagyon lazán kezelte forrásait, átírta, sokszor saját ízlésének megfelelően átformálta a különböző köny­vekben talált fejtéseket, hivatkozásai nem mindig meg­bízhatóak (különösen, ami az évszámokat illeti), a könyv végére elkényelmesedett, feltehetőleg sietett, meg bizto­san kicsit untatta is már ez a körülményes munka. Ennek ellenére mind a tendenciózus szerkesztésben, mind pedig főként az egyéni kommentárokban („saját jegyzeteim” – „a különös álmokból”) sok élvezetest találhat az olvasó, különösen, ha Krúdy intésének megfelelően szórakoztató játéknak, tréfás időtöltésnek tekinti a könyvet.

Mivel az Álmoskönyv legfőbb forrásanyagát a régi köny­vekből és a népi hagyományokból merítette, és mindez egyéni fejtéseire is erős hatást gyakorolt, az álom-magya­rázatok nagyrészben a közösségi tradíciók nyomait mu­tatják. Könyvéről az előszóban a szerző is megjegyzi: ,,...megleljük benne őseink álmait s azt, hogyan mulat­tatták képzeletüket, midőn álmukból felébredtek.” Az ugyanitt idézett népi eredetű versezetnek pedig az a mondandója, hogy bár némelykor betelik némely álom, ez csak olyan, mint mikor a vak patkót talál, de hát pat­kószedőnek ezért még nem teszünk meg világtalanokat.

A néphagyomány szerint az álom gyakran megvilá­gosítja az elmét, útmutatást ad arra nézve, hogy miként ítéljük meg az életben dolgainkat. Ez a hiedelem gyak­ran tükröződik az álom-magyarázatok közmondásszerű megfogalmazásaiban: „Arany2. Nem mind arany, ami fénylik. Külső csillogás mögött belső értéket keress.” Vagy: „Ellenséged, ha felborzad bosszúságodra, temiattad megaláztatik. (1856)” Gvadányi Márton szerint: „tehénganéj-ba lépsz, ha orrod magasan hordod.” Ide kapcsolódnak azok a fejtések is, amelyek a mindennapi élet különböző eseményeivel kapcsolatos népi véleményezést fejezik ki, pl.: „(apáca) zárdában élni: elveszett boldogság. – Magad arat-sz: jó egészség. – Árnyékban hever-ni: jó dolog. – asszony-t megverni: rút cselekedet, attól verést kapni: szégyen. – Bezörget-nek (ablakodon): szerelmeseknek jót mutat; másnál adósságot jelez. – Ebéd-et enni idegen asztalnál: kellemetes. Ebéd otthon, vendéggel: gond. – Vám-ot fizetni: igen nem jó (1759).” Megint más fejtésekben bölcs intelmek hangzanak el, pl.: „Ágyneműt mosni: takarékosság. Mással mosatni: pazarlás. – Akól­ban szerelmeskedni: megbetegedést jelez (1756). – Bába. Őrizd titkodat. — Baletthölgy. Felesleges kiadás. — Sárgabarack, betegség. – Bélyegző, veszedelem. – Penna. gond. – Félelem. Félni gonosz azoknak, akik nem tudják, hogy miért félnek (1756).” És végül Gvadányi Márton szerint: „utas­ember ne nézzen az ég-be, mert megüti bokáját.”

A könyv humora, játékossága szintén népi gyökerekből táplálkozik – vaskossága, közvetlensége egészen tudato­san azt célozza, hogy ha netán valaki reggel felkelvén meg­nézi álmai jelentését, és abban nevetnivalót talál-jó hangu­latát az egész napra is megőrizheti. Idézzünk egy néhá­nyat ezekből: „Anyós. Jobb, mint a híre (1833). – Elverni anyóst: öröm (1855). – Szent leánnyal lenni semmire se jó. Cigánylány: utazás. Német leány: változás. Szatmá­ri leány: fáradságos munka. Nyíregyházi leány: enge­delmesség. Víg leány: bánat. – Nyelv, amelyet leányzó oly mélyen dugna torkunkba, hogy csaknem megfullad­nánk: veszedelmes nő ismeretségét jegyzi. — Ölelni azt, akit szeretünk, nehéz kötelesség, mást: vidámság.” – Bizony sokszor alaposan meg kell figyelnünk álmainkat, ha meg akarjuk őket fejteni, pl.: ha netán remetét lát­nánk álmunkban, le kell mérni, mert: „Remete, ha súlya hat font: leánynak kellemetes fájdalom.” – Ha foltozó szabó-val álmodnánk viszont arra kell ügyelnünk, hogy hány foltot vet, mert annyiszor ér kárvallás bennünket. – Az sem mindegy, hogy álmunkban az ugatás-t messziről vagy távolról hallottuk-e, ugyanis az előbbi jót, az utóbbi viszont halálesetet jegyez. – Előfordulhat, hogy álomfej­tő-t látunk álmunkban – ez furfangot jelez. Mintha csak ezt mutatná az álmoskönyv játékossága is. Az esetek je­lentős részében ugyanis kedvünk szerint válogathatunk egy-egy álom jó vagy rossz jelentése között aszerint, hogy optimizmusra avagy éppen pesszimizmusra hajlunk-e: „Lángoló ég, nagy szerencse a sorsjátékban. Égő menny: betegségnek halál, egészségesnek betegség. Kerner szerint betegnek eget látni megkönnyebbülés.” – (Az álmodó ugyancsak törheti a fejét, hogy vajon mennyet vagy eget látott-e.) – Bankó. Nagy örömöt elérni. Szerencsés vállal­kozás.” Ám az 1855-ös könyv szerint: „bankó: nagy veszteség.” – De ugyanígy választhatunk az egymásnak teljességgel ellentmondó megfejtések között, ha netán angolna, arany, kovács, bagoly, béka, lencse, házinyúl, felhő vagy éppen büdösség jelentkezne álmunkban. Az sem mindegy, hogy egy adott álmot kicsoda lát, mást jelez ugyanis bizonyos álom útonjárónak és egyéb halan­dónak, vagy szegénynek-gazdagnak, betegnek-egészségesnek, asszonynak-leánynak, városi-falusi embernek, kereskedőnek, vadásznak, szerelmeseknek és nem szerel­meseknek. Például: „ponty-ot enni: szerelmeseknek élve­zet, másoknak fennakadás egy fecsegő miatt.”

Az Álmoskönyv szinte kimeríthetetlen lehetőségeit nyújt­ja a szórakoztató játéknak – a felhozható példák közül csak egy néhányat idéztünk.

Krúdy sokszor kiesik szerepéből, és álomfejtések helyett babonaságokat, egyes virágokkal, állatokkal, a hét nap­jaival és a színekkel kapcsolatos hiedelmeket jegyez fel: a mályva a boldogság, a rozmaring a jó hírnév, a rózsa a szerelmesek virága – a sirály a bánat madara, a szentjá­nosbogár a szerelem bogara – a szerda az ajándék, a szom­bat a gazdagság napja – a szürke a tolvajok színe. – Radics Máriára hivatkozva, szerzőnk közli, hogy „Kakas sarkantyú-ját megfőzni és megenni: egy férfi erejének megkötése.”

A megfejtések között nagyon sok a személyes vonatko­zás, különösen a „saját jegyzeteim” jelzéssel ellátott ma­gyarázatokban. Alighanem rosszul sikerült házaséleté­nek és szerelmi kalandozásainak emlékét idézik fel az ilyen álomfejtések: „Násznagy: csalódás. Idegen ágy: boldog szerelem. Ágyék és környéke mindig csalást mutat. Nagyanya, anya, leány, ha neved kiált-ozzák: nagy nyug­talanság. Vigyázatlanság. Megfeledkezés.” – Még mé­lyebben tálja fel egész elbeszélő művészetének koncep­cióját és írói attitűdjét az önvallomásszerű megjegyzések egyike-másika: „Nagyon rossz dolog az álombéli szerel­meskedés, mert nagyon ritkán talál kielégülést az ébren­lét óráiban.” (Gondoljunk Szindbád kalandjaira.) Vagy: ,,...álmában az álma elől nem hunyhatja le szemét az ember, mint azt éber állapotban tenni szokta bizonyos nemszeretem dolgok felett.” És végül: „álmodni: csalódás.” És a különös álmok közt pedig egy jegyzet, amely szinte munkásságának nagy része elé mottónak is írható: „Jaj­gatás, amely hallatszana bensőnkből, mintha egy idegen ember volna belénk zárva, aki onnan kiszabadulni óhaj­tana: ifjúkori emlékek fájdalmassága.” És ezzel egybe­csengően: „Gyónás: jönne egy idegen, akinek minden titkunkat meggyónnánk, úgyis, mint azok vannak, amint azok nincsenek: fájdalmas ifjúkor emléke.”

A „különös álmok”-ban nyilvánul meg leginkább az a Freud-Ferenczi hatás, amelyről fentebb már szóltunk. Ennek megfelelően ezek vonatkozása rendszerint (mint egyes korábbi idézetekből is láthattuk már) a vágy-telje­sülésre vagy a be nem teljesüléssel kapcsolatos szorongá­sokra mutat: „bőr-öd, amely mintha leválna arcodról, hogy mezítelen, véres húsodat láthatni: egy régi szemér­metlenség miatt szégyenkezést jegyez. Bőröd, amely ne­vekkel, betűkkel van teleírva, mint egy fának a kérge: jegyez nem teljesült kívánságokat.” Vagy ehhez hasonló az a „különös álmok”-ból való jegyzet, amely után a Ferenczire utaló F. S. jelet is kiteszi Krúdy: „...bűvész, aki volna középkori ruházatban, öregember lenne, de az agg vonások alatt egy jó ismerős arcát mutatná, és ben­nünket úgy elvarázsolna, hogy tagjainkat mozdítani sem bírnánk: jegyez bánatot, amelyet abból a korszakból érzünk, mikor még igen fiatalok voltunk.” Emellett még jó néhány álomfejtés, különösen a könyv első szakaszá­ban, amelyet még módszeresebben dolgozott ki – idézi a freudizmust: „Anyával aludni: bujaság. Anyával bujálkodni: nagy bátorság.” Avagy egy meglehetősen naiv, nyílt utalás: „Hal, amely jönne messze tengerekről, és bennünk elrejtőzködne, jegyez szerelmeskedést. (Freud professzor szerint a hal mutatja ősi állapotunkat, amely szerint a halnak a nők álmában ősemberi jelentősége van).” Az Égi jelek magyarázata c. bevezető fejezetben pedig szinte valamennyi jel megfejtése a „vágy-álom”-nak megfelelő koncepció szerint történik.

Egyes megfejtésekben direkt utalásokat találunk a kor­szakban írott vizionáló elbeszéléseire és regényeire. Például a Kleofásné kakasa (1919) c. elbeszélés egyik jelene­téhez kapcsolódik: „Mezíttelenül felakasztanak, és nyír­favesszővel megvernek: elégedetlenség a nőknél.”

A szorongásos, lidérces „különös álmok” a Vak Béla előhírnökei – Krúdy munkásságában a szürrealizmus megjelenésének sajátos formái: „nő, ha álmodná, hogy alteste úgy megdagad, hogy már nőiességét elveszítené, valamint gyomra nyakába menne, keble hátára, alfele hasa helyére: a daganat jegye igen szerencsétlen szerelem.” Vagy: „Gerenda, amely hátunkra volna kötve, és attól nem szabadulhatunk: szomorú jövő.” Erotika és humor kapcsolódnak a Hogyan lehet kellemeset álmodni? c. fejezet itt következő részletében: „Vigyázni kell a gyümölcsös álmoknál azokra az öregasszonyokra, akik dióverés szem­pontjából elkérik az embertől sétapálcáját, és azt sehogy se akarják visszaadni. Sok álombéli utazó volt már kény­telen beszüntetni vándorlását, mert vándorbotját dióverés céljára odaadta egy korosabb nőnek.”

„Nem akarom azt mondani, hogy elhiggyük a régi Álmoskönyvek nyámmogásait – írja Krúdy a Magyará­zat a kísértetekről c. fejezetben de sohasem árthat elgon­dolkozni olyan dolgok felett, amelyeket látszólag meg nem értünk.” Ha ennek szellemében forgatjuk Krúdy álmoskönyvét is, jól elszórakozhatunk, és ami még több: közelebb is jutunk egy lépéssel egész munkásságának megértéséhez. Annál is inkább, mert az álomfejtések közé illesztett novellisztikus részletek irodalmi becse éppúgy vitathatatlan, mint a babonaságok magyarázatához fű­zött elmélkedéseké. Például az Ismerkedés a lidérccel mi­csoda bizarr keveréke a szorongásnak, a megkönnyeb­bülést hozó humornak, a varázslatos asszociáció-zuhatagnak, az érzékletes képeknek, és emellett a szerkezete, felépítése is kerek egészet nyújt, egészen a teljes feloldást nyújtó végső poénig.

A könyv szerkesztése néhol aprólékosan pedáns, gon­dosan jelöli a forrásokat, közvetíti az idézetek régies írásmódját – másutt pedig pongyola, következetlen, ami a figyelem ellanyhulásáról árulkodik. Ugyanakkor néhol viszont az egyes fejtések egymásutániságában, hangula­tában szintén fellelhetjük az író játékos, asszociációkat kedvelő invencióját. Pl.: „Kanál. Vendég jön. – Kanári. Vidám hír. – Kamillatea. Torokfájás – Kanász. Kár. – Kanca. Szerencse. Gazdagság. Lakodalom. – Kancsal ember. Veszedelem. Kancsal asszony. Szerelmi kínszen­vedés. öregnek mulatság.” – Az ilyen típusú fejtések a kép és a magyarázat közötti asszociatív kapcsolat, valamint az egymásrakövetkezés hatásaként egyfajta derűs, felszabadult hangulatot árasztanak, és éppúgy az írói leleményről tanúskodnak, mint a könyv szövetébe ékítményként beleillesztett önálló fejezetek.

A második rész, a Babonák könyve a forrásmunka rész­leteihez jegyzeteket fűz. A bevezetőben Krúdy közli, hogy a könyvet két kéz írta. Az egyik a nappal józan fé­nyénél dolgozott, és kritikával kezelte a babonaságokról elterjedt hiedelmeket (ezek a részletek a forrásmunkából valók), a másik kéz éjszaka munkálkodott (ekkor készül­tek a „jegyzet”-ek), amikor az ember hajlamos hitelt adni a babonaságoknak. „Ne vessük meg a babonásokat, ők azok, akik a mindennapi élet szürkeségét a maguk primitív költészetével megszínezik” – írja a jegyzet befe­jezéseképpen. Ezzel is utal arra az ironikus szerkesztési eljárásra és a stílusban is érzékelhető felhangra, amely éppen az erősködő hitelesítés által cáfolja önmagát.

Ha megjegyzéseinkkel és az Álmoskönyv újrakiadásával hozzájárultunk egyrészt a még hitelesebb Krúdy-kép kialakításához, másrészt jómulatságot tudunk szerezni a könyv olvasásával az érdeklődőknek – akkor a magunk elé tűzött célt elértük.

*

Miután magát az Álmoskönyv-et is az irodalmi művekhez készült egyfajta különös vázlatgyűjteménynek, témano­tesznek tekintjük – úgy gondoltuk, helyes lesz, ha a kö­tethez néhány hasonló zsánerű sorozatot illesztünk. Elsőnek A szegények mosolya c. álomfejtés-sorozatot tesszük közé, amely a gyakorlatban mutatja be Krúdy félig komoly, félig tréfás álomfejtő gyakorlatát, amikor rész­ben a magához írt, részben az olvasók által beküldött levelek álmait magyarázza. Ez a sorozat rövidéletű volt, alig néhány hétig jelent meg, a két évvel későbbi Mit álmodott kedves? c. hasonló próbálkozás a Színházi Élet­ben már egyáltalán nem érdekes, és szintén nem ér meg hosszabb időt.

A szerelmes levél c. sorozat Az Ujság Mindent Tudok c. mellékletében, az Álomképek tőszomszédságában, 1925-ben jelent meg, szinte valamennyi darabja fájdalmas, rezig­nált búcsúhangulatot áraszt – ahhoz hasonlót, amelyet a Szindbád megtérése sorozat novelláinak olvasása közben is érzünk. A korábban vágyakozással teli, szenvedélyes hős itt első személyben – szinte korábbi önmagát karikírozva – szerelemről, nőkről, egykori találkákról, bol­dognak vélt magafelejtkezésekről most a cinizmust súroló gunyorossággal emlékezik. Az illúziók közül a legkedve­sebbtől, a szerelemtől is meg kell válnia, hogy felkészül­hessen az utolsó korszak nagy, realista alkotásaira. Szauder József telibe találó jellemzése a Szindbád megtérése novelláiról A szerelmes levél sorozatra is tökéletesen ráillik: „Olyan..., mint egy kiszámított, hideg szívvel adott pofon az ideálnak: a dezillúzió, mely a Napraforgó-ban vagy a Mit látott Vak Bélá-ban még oly fájdalmas volt, itt már a kihűlt szívet s a játékos elmét foglalkoztatja.” (lásd: a Szindbád feltámadásától Szindbád megtéréséig c. tanulmányban A madárijesztő szeretője c. novelláskötetben, Magvető. 1964., 568. o.)

Néhány cikk a Futtatás c. ciklusban Krúdy egyik ked­venc játékát, sok elbeszélésének és regényének (őszi versenyek, A kékszalag hőse, stb.) témáját eleveníti fel. Ezek az írások nemcsak játék és menekülés vonatkozásában figyelemre méltóak, és mutatnak bizonyos távoli rokon­ságot az Álmoskönyv játékosságával, hanem az egyes cikkek politikai célzatossága is említést érdemel. Ennek jelleg­zetes példái A százesztendős pesti lóverseny (1926) és A béke­évek szép emlékei vasárnap, a Király-díjon c. írások. Különö­sen az utóbbiban jól érzékelhető a ferencjózsefi kort relatíve elismerő összehasonlítás, amely a Horthy-korszakkal szembeni oppozícióként jelenik meg ez években írt szépirodalmi műveiben is.

A gyomor örömei-ciklus az utolsó alkotói periódus szen­vedéllyé izzó játékának, az evés-ivás szertartásának né­hány rejtelméről tudósít. Mint a vízbefúló az utolsó szalmaszálba, olyan görcsösen kapaszkodik Krúdy ebbe az utolsó illúzióba, az utolsó élettevékenységbe, amely a realitással összekapcsolja azt az embert, aki egykor úgy jött fel a fővárosba, hogy a Nagy Életet fogja meghódí­tani, és ezt annyi viharon át becsülettel meg is próbálta.

Barta András

 


1 Valamennyi az utószóban idézett elbeszélés megtalálható a Magvető által kiadott Krúdy életmű-sorozat novellásköteteiben.

2 Az Álmoskönyv-ből idézett szövegekben mindenkor a tárgyszót emeljük ki.

 

(Álmoskönyv. 5. és öregbített kiadás. Utószó.
Bp. 1966, Magvető. 559-595. p.)