Barta András - Az Asszonyságok díja

Az Asszonyságok díja

— Krúdy regénye születésének félszázados évfordulója elé —

Ezerkilencszáztizenkilencben, amikor Czifra János temetésrendező és a szegény kis Natália történetének látomás ihletésű regényét írta, Krúdy elmúlt negyven esztendős és közel negyedszázados pályafutásának immár harmadik emberi és művészi válságát élte át. Az első a századforduló éveire esett: a néhány éve vidékről a fővárosba feljött fiatalember helyét kereste a számára idegen világban. A városi-polgári életnek a millenniumban ragyogóra festett kulisszái a szeme láttára omlottak össze; a romok mögül előtűnő sivár valóságban az önzés, a megalkuvás és az üzletnek nevezett csalás uralkodott. „... Pest olyan, mint egy züllőfélben levő előkelő maitresse, akit kitartója elhagyott” – írja erről az időszakról szóló számtalan emlékezéseinek egyikében. A vélt polgári eszmények rohamos devalválódása lehangolja, mélyen átéli annak a hajdani kisnemességből származó honorácior rétegnek a dilemáját, melyből apai ágon ő is származott. Együtt üvölteni a farkasokkal, vagy lemondani az érvényesülésről, – ez volt itt a kérdés. Nem akart és nem is tudott asszimilálódni a hatalmon levőkhöz, de a kritikai állásfoglaláshoz sem volt elég ereje, tartása, – tehát az önkéntes száműzetést választotta. Első házassága sem nyújtott számára igazi menedéket, kínzó magányát az írótársak, a víg cimborák, a kocsmák és örömtanyák látogatói között próbálta enyhíteni. Az aranybánya című regényében és számos e korszakban írt elbeszélésében feltárt írói válságát a Mikszáth nyomdokain járó, anekdotázó, a hétszilvafás dzsentrit némi nosztalgiával bíráló írásokkal vélte megoldani.

Hat-nyolc esztendő telt el így, ebben a látszat-nyugalomban, ám a közelgő politikai összeomlás előszele és a mind gyötrőbbé váló egyéni, írói kiúttalanság érzete az önmagával való szembenézésre ösztönözte. Ennek a második válságnak feloldásaként születtek meg az első Krúdy-alteregók, a zsoldos-, a Szindbád, a De Ronch elbeszélések, majd néhány kisebb regény-kísérlet után 1913-ban az írói sikert hozó Vörös postakocsi. A hasonmásokkal szinte rabul ejtette önmagát, ez a megkettőződés, amelyet akár megsokszorozódásnak is nevezhetnénk, gyötrelmes-őszinte önvizsgálatra késztette, és egyszersmind magányának feloldási lehetőségét is jelentette. A következő évek mégsem hozhatták meg a teljes kiegyensúlyozottságot, megoldást. Nemcsak azért, mert ez a végső társadalmi összeomlás, az első világháború időszaka, – nemcsak azért, mert az író népszerűsége nem szüntette meg emberi elszigeteltségét, hanem főként azért, mert a hasonmásokra kivetített önvizsgálat pozitív eszmények híján nem nyújthatott teljes megnyugvást. A századelő e korszakban írt regényeiben megjelenő idealizált képéről maga Krúdy is tudta, hogy hamis, legfeljebb viszonylagos értékeket tartalmaz, de elérendő célokat semmiképp sem mutat. így hát önkéntelenül is (vagy tán részben tudatosan) önmagát ismételte nem egy, a háború idején kelt írásában (például az Aranykézutcai szép napok novelláiban), a modorosságig kiélezte és kiaknázta saját, nehezen megtalált egyéni stílusát.

Így a háború utolsó éveiben ismét válaszút előtt állt. 1917—18-ban mind aktívabbá válik politikai állásfoglalása. A forradalom napjai című, 1918. november 19-én megjelent cikkében_{_[1]} például így ír: „Mégis boldog ember lehetnék, hogy végigéltem egy magyar álmot, amelynek megvalósulásában már alig hittünk. Belélegeztem a forradalom kábító füstjét, eltehettem szívembe lángját, követhettem tekintetemnek felszálló röppentyűjét, melyet hiába vártak a legjobb magyarok a múlt században.” A bukás azonban megrettentette, visszavonulásra, sőt kisebb megalkuvásokra késztette. Harmadik, egész írói pályájának legmélyebb válsága immár valóságos pokoljárás volt. Erről tanúskodnak ekkor és a következő években keletkezett írásai, többek között éppen az Asszonyságok díja.

A közéletben csalódva a magánéletben keres enyhülést. De mint tudjuk, ez időben kötött második házassága is csak időleges megnyugvást hozott. Krúdy Zsuzsa írja emlékezéseiben,_{_[2]} hogy apja az ő születésének örömére írta az Asszonyságok díját. Gondoljuk csak el, micsoda bizarr köszöntése is ez egy újszülöttnek! Az önmagával szembenézni kénytelen, új életre éledő temetésrendező örökbefogadja a rossz társaságba keveredett, örömtanyán élő, a szülésbe belehaló leányanya, Natália újszülött gyermekét. De csak a történet bizarr, akár Krúdy életmódja, mondandója, jelentése annál tisztább, magával ragadóbb.

Az eszményt kereső ember, író találja meg ebben az örökbefogadási gesztusban az egyetlen lehetséges választ a benne rajzó kérdésekre. Szabó Ede a regény új kiadásához_{_[3]} írt magvas, meggyőzően elemző, a regényt az olvasó számára hozzáférhetőbbé, könnyebben élvezhetővé tevő utószavában így fogalmazza meg ezt: „Czifra János legnagyobb – öntudatlan – fölfedezése: hogy a legtorzabb, legszerencsétlenebb s valamelyes értelmet csak az Utódban lelő életet is tisztelnünk kell, senkit sem szabad eleve a koporsó mértékével mérnünk s részvétlenül tennünk a sírba ... a születés nagyobb misztérium a halálnál, az élet győz a kísérteteken. Majd az esszé befejezésében: „Natália szép-szomorú kálváriája s a Gyermek érkezése túlmutat az éjszakán, az emberi lélekre sokszor leszálló éjen. Krúdy az Asszonyságok díjában ásott a legmélyebbre kérdéseivel, és itt jár legközelebb a válaszhoz.”

A kísértetek a magány fenyegető árnyai, a céltalan élet lidércei. Ezek ellen küzd tudva vagy öntudatlan a regény szinte valamennyi alakja, akárcsak megannyi más Krúdy hős, alteregó vagy éppen mellékalak is. Erre utalnak az író saját műveihez írt különböző kommentárjai, megjegyzései is. Idézzük például az Asszonyságok díja előszavának egy eddig kevéssé figyelemre méltatott részletét: de mi nem örököltünk semmit (ti. a toron), s így fájdalommentes szívvel mentünk el azok közé a magánosok közé, akiknek még saját halottjuk sincs, legfeljebb saját magukat fektetik minden este koporsóba, hogy reggelre csodálkozva ébredjenek.”

Ezek a magánosok itt a nyilvános házak lakói és látogatói. E házak utcájába érkezik szinte öntudatlanul engedve ösztönének, a halottaskocsi bakján Czifra János, a regény hőse és ide sodorja az élet a kifosztott, becsapott Natáliát, itt ad találkozót egymásnak a történet szinte valamennyi szereplője. És itt találkozik az Álommal, saját tudat alá nyomott énjével a Démon űzte temetésrendező, mint ahogy ide menekült minduntalan maga Krúdy is, hogy a köznapinál felszabadultabb önmagával találkozzék, hogy mindig kísértő magányát elűzze.

Itt az Ó utcában, Jella asszony (Marinovich Jolán) oly sokszor (a legrészletesebben és legnyilvánvalóbban az Ady Endre éjszakáiban) megírt házában a belépőket valami titkos vonzás késztette köznapi álarcuk levetésére, igazi arcuk megmutatására. Sok minden más mellett ez izgatta itt Krúdyt, mint ahogy a kocsmákba sem kizárólag az ital feledtető mámoráért járt, hanem azért is, hogy megfigyelje és később megírja a megoldódott nyelvű emberek kitárulkozását.

Kicsikarni valamit az élettől: pénzt, szerelmet, mámort, kéjt, valamit, ami feledteti a sivár egyedüllétet, – ezt hajszolják itt azok a számkivetettek, akik az író megjelenítette apokaliptikus menetben előttünk elvonulnak. A pénzsóvár Jella asszony, aki kaszárnyai fegyelmet tart a házában, csak arra vágyik, hogy szeretője egyszer legalább a Cinkotai Nagyitcéhez vigye el sétálni, – ott nem kell szégyenkeznie, hiszen a kutya sem ismeri. Az utcalányokkal szórakozó gazdag Svarcnénak csak halála előtti hagymázos álmában teljesülnek leghőbb vágyai. A mazochista tanár úr pedig úgy vezekel bűneiért, hogy a levegőbe huzatva vereti magát Jellával és a háromezer éves álmából ébredő Maricával. És Natália élettörténetének szereplői is mind kiégett emberek, – csak vergődnek, vegetálnak, pillanatnyi örömökért hosszú szenvedéssel bűnhődnek.

A reménytelen magányosoknak ebben a világban kapcsolódik össze két egymással soha egyetlen szót sem váltó ember sorsa: Czifra Jánosé és Natáliáé. Találkozásuk az örökbefogadási gesztus megrendítően szép szimbólumában nemcsak az élet egyetlen lehetséges értelmét fejezi ki, hanem egyszersmind az írónak a megváltás lehetőségébe vett bizodalmát is feltárja.

Az elkárhozott lelkek birodalmában csak Czifra és Natália nincs egyedül, ez jelenti számukra a szabadulás lehetőségét. A temetésrendező, aki korábban „úgy élt, mint ama polgár, akit öregségében általános részvét s köztisztelet között kísérnek utolsó útjára”, egy nap furcsa változásokat észlel házában, de nem akar tudomást venni a Démon jelenlétéről. Csak midőn hivatalos útján esküvőről lakodalomra vetődik és ott igen jól érzi, részegre leissza magát, enged lassan a kísértőnek: „Új dolgok, új érzések érdekelték. Szeretett volna megölelni valakit, akár egy vénasszonyt is, csak meleg legyen és ne hideg, mint a hullák a temetőben.” A felébredő kötelességérzet immár csak látszat, a hullaszállító kocsi csak alibi, hogy minél előbb a Frank Jeromos és Neje utcában legyen. Tudatalatti vágyáról azonban majd csak az itt rá várakozó és kikerülhetetlen képmása, az Álom világosítja fel. Nincs többé egyedül, amikor felszabadult énjének társaságában belép Jella asszony házába. Az önmagára találás lehetőségét jelképező Álom ezentúl elkíséri útján mindaddig, míg örökbe nem fogadja Natália gyermekét. Jella házában az Álom biztatására előbb kielégíti elfojtott kíváncsiságát, kilesi az ott lakók, ott mulatozók, paráználkodók titkait, majd mindettől megcsömörlötten felkeresi a szülési fájdalmában nyöszörgő, jajgató, a kutya vackára kivetett Natáliát.

Vele együtt, a szemek szivárványhártyáinak hieroglifjei között olvasni tudó Álom segítségével ismerkedünk meg a Bakonyból a fővárosba vetődött, elcsábított, megcsalt, kijátszott, sorsában tehetetlenül vergődő, szökési kísérlettel is hiába próbálkozó Natália élet- történetével. A kiszolgáltatottnak látszó leányanyán azonban mégsem foghat a kárhozat, a megváltás egyetlen lehetőségét, a Gyermeket hordja a szíve alatt. A regény legszebb lapjai azok, amelyeken Krúdy leírja, miként tudatosul a lányban, hogy immár nincs egyedül: „Amikor a temető kapuján kifordult Natália, úgy érezte, hogy valaki jött vele. Mintha a hátán, derekán kapaszkodott volna valaki, aki két összekulcsolt kezét átkapcsolja a szíve felett. Amíg imádkozott és a vállát alázatosan meghajtotta: valaki, egy kis lélek, amely eddig talán fázósan egy madárfészekben bújt meg a fagallyak között, hirtelen elhatározással leugrott a magasból, és meghúzódott Natália ruhái között. Meleg volt, mint a friss kenyér. A karjának ölelése olyan volt, mint a virágszáraké. Még lélegzetét is lehetett érezni – mintha együtt lélegzett volna Natáliával... igen jól esett Natáliának, hogy nem megy egyedül végig azon a hosszú úton, amely oly végtelennek látszik, mint az öregasszonyok guzsalyán a len... Mintha egyszerre szert tett volna a legjobb barátra, aki soha többé el nem hagyja.” Sajnos nem idézhetjük még hosszabban ezt a részletét a regénynek (4. kiad. 172—174. l.), de így is nyilvánvaló, milyen fontos volt az író számára ez a találkozás a Gyermekkel, milyen éles kontrasztot képez mindez az örömtanyák mélyvilági rajzával. És egyes mozzanataiban menynyire emlékeztet egy másik találkozásra, Czifra János és az Álom találkozására. Natália „a szemében úgy érezte, hogy még másvalaki is néz a szemén keresztül, és nem leli oly unalmasnak a világot, mint eddig ő”.

Az Asszonyságok díját, a Bakáts téri klinika különszobáját, amelyet egy lóverseny kedvelő orvos nevezett el így és amely az éjszaka elsőnek szülő nő jutalma, a szülésbe belehaló Natália nem nyerhette el ugyan, de az élet értelmének felismerése, a harmonikus megbékélés a sorssal olyan adomány, amely semmivel össze nem mérhető, és nem csak e regény alakjai, hanem jelképesen szinte valamennyi, a boldogságot és boldogulást kereső Krúdy hősnő és hős fölé emeli Natáliát. „... gyermekét kitárt karral magához szorította, szívéhez a szívét, ajkához az ajkát, szeméhez a szemét. Ez a csók volt az, amiért Natáliának annyit kellett szenvednie. Ennek a csóknak a leírhatatlan boldogságáért tartotta őt életben a sors. Ez a csók, amelyet gyermekével váltott: volt minden jutalma a földön.”

A szenvedésen itt, akárcsak az egész Natália-történetben fontos hangsúly van. Csak ezen az áron lehet a boldogságot megváltani. Ez vonatkozik Czifra Jánosra is, bár az ő szenvedése egészen más természetű, mint Natáliáé. Ő az önleleplezés, a már-már mazochista önkínzás, a skizofrénia kísérteteivel való viaskodás kínjában mintegy önmagát szüli új életre; jutalma, Natália árva gyermeke voltaképp még mindig csak lehetőség (igaz minden eddiginél nagyobb és magasabb rendű) az értelmesebb, harmonikusabb élethez vezető úton. A regény zárómondatában valamely mellékutcában még hangosan fütyörészik egy elkésett kísértet. Vajon ha megszületik az első kiadás végén megígért Mindenszentek című folytatás, milyen szerepet játszott volna ebben az újabb megpróbáltatásokat sejtető árnyalak?

Krúdy önéletrajzi írásaiban több ízben is élénken tiltakozott az ellen, hogy Szindbádot vagy más regényalakját önmagáról mintázta volna. Ez így igaz: hiszen sem Szindbád, sem Rezeda Kázmér, sem pedig Nagybotos Viola nem hasonmás a szó tükörkép értelmében. Mégis szinte valamennyi regény- és elbeszélés hőse, nem csak az előbb említettek, hanem szélső határesetként még a történelmi írások hősei is őriznek valamit az ő személyes vonásaiból és főként az ő személyes problémáinak hordozói.

Szauder József a Krúdy életművet átfogó, a válogatott elbeszélések III—VII., a Magvető Kiadónál 1960—65 között megjelent köteteihez írt tanulmányaiban mélyrehatóan és reveláló értékkel elemzi az alteregó figurák jelentését, fejlődését és az író különböző korszakaiban végbement alakváltozásait. Az 1918 és 1921 közötti regények szimbolikus alakmásait összeveti az ez időszakban írt elbeszélések hasonló alakjaival és megállapítja_{_[4]}: „A szimbolikus ellenfigurák most még inkább a leleplező értelem hordozói: a büszke tartásúaknak, a megítélteknek kritikai alteregói.”

Ezt a fontos és lényegre tapintó észrevételt joggal kiterjeszthetjük az író és hasonmásai közötti kapcsolatra is. Szindbád és társai Krúdy kritikai alteregói. Ami egyszersmind annyit is jelent, hogy nem az író és hősei közötti megjelenésbeli, felszíni hasonlatosságokra kell elsősorban figyelnünk, hanem arra is, hogy ezek a figurák és ellenfigurák mennyiben hordozzák az író személyes problémáit. Az olyan minden rétegében szubjektív-lírai fogantatású életművet, mint Krúdyé, nem tárhatjuk fel másképpen.

Sommásan áttekintve ebből a nézőpontból az életművet azt látjuk, hogy az első, még csak inkább hasonmás-szerű alakokban, az 1906—10 között írt zsoldos-elbeszélések hőseiben és Martinovics Ignácban (Magyar Jakobinusok, 1910.) a mohó élvvágy, a teljesebb, céltudatosabb élet iránti vágy fejeződik ki. Az első Szindbád elbeszélésekben (Szindbád ifjúsága, Szindbád utazásai, 1911—12.), valamint a De Ronch novellákban (1912) a konkrét önéletrajzi részletek révén ifjú- és férfikori álmait, ábrándjait állítja szembe a többnyire kiábrándító valósággal. A lemondás gesztusa, a nosztalgikus attitűd ezekben az írásokban azonban többnyire még csak alakoskodás, szerepjátszás. Az első nagy regénysiker, A vörös postakocsi (1913) hasonmás alakja, Rezeda Kázmér objektívabb magatartása, inkább narratív, szemlélődő attitűdje is erre mutat. A világháború és a forradalmak viharaiban a társadalmi és emberi értékek természetesen Krúdy számára is más megvilágításba kerülnek; ennek megfelelően az 1918—1922 között írt regények és elbeszélések alteregói a korábbinál mélyebb, immár szinte gyötrő önvizsgálat kivetülései. A húszas évek közepétől kezdve ez önfeltárás rezignációvá szelídül és a Szindbád megtérése (1925), valamint az Élet álom (1928—1931) időszakának elbeszélésében megjelenő hasonmások többnyire csak az élet apró örömeiben lelnek kielégülést. Ez már nem szerepjátszás, mint a tíz-tizenöt év előtti Szindbád elbeszélések magatartása. Hangsúlyozzuk, hogy ez a vázlatos áttekintés az író és hasonmásai közötti kapcsolatot csak nagy vonásokban mutatja, annak számtalan belső variációját említés formájában sem érintheti. Csak arra kívánunk itt rámutatni, hogy Szindbád és társai mindenkor az írói önvizsgálat eszközei és kivált abban az időszakban, amikor az Asszonyságok díja keletkezett, Krúdy önmagával vívott küzdelmének, önbírálatának szimbólumai.

Czifra Jánosnak és kritikai alteregójának, az Álomnak, valamint a szenvedések árán elnyert élet-értelmet jelképező Natáliának a története is csak ebben az összefüggésben teljesedik ki előttünk. így válik az Asszonyságok díja a szüntelen önmagával viaskodó író személyes vallomásává, az egész életművet is megvilágító remekmívű alkotássá.

A regény szerkezete, mint a legtöbb nagyobb terjedelmű Krúdy írásé, széteső. Anekdoták, hosszú, a főtörténethez szorosan nem kapcsolódó kitérők szakítják meg, tarkítják az elbeszélést. A szabadon áradó, gazdagon burjánzó asszociációk nemcsak a jellegzetes krúdys tirádákra, hanem a regények cselekmény bonyolítására is jellemzők. Egyfajta extatikus állapotban írt, a fővonalakban valószínűleg előre is megtervezett vázlattól emocionális okokból minduntalan eltért.

A csapongó képzelet hatására írás közben változó, gyakran szertelennek tűnő cselekmény-vezetés ellenére legjobb regényeit mégis mindig egységesnek érezzük. Ennek okát írásainak teljes hangulati kiegyensúlyozottságában jelölhetjük meg. Az adott téma Krúdynál többnyire nem a cselekmény különböző fordulatai, hanem a látszólag önkényesen beépített, ám hangnemileg, hangulatilag tökéletesen illeszkedő epizódok, mint a főtéma különböző variánsai fejlesztik tovább, teljesítik ki. A betétek mindig a fő kérdésre adandó válasz kiegészítői, – kontrasztos, ellenpontos hatásukkal is (tudatosan vagy ösztönösen) azt szolgáljak. Az Asszonyságok díja is a regény előszavában ironikusan hangszerelt kérdésre („Hogyan éljünk, hogy hosszú életűek legyünk ezen a földön”) válaszol, mégpedig a korábban már említett Czifra—Natália főtémával és ennek különböző változataival. A variánsok közül ezúttal csak egyet ragadunk ki: Margitnak a korhely Dubli úr által hosszadalmasan előadott élettörténetét. Margit tökéletes ellenpárja Natáliának: nem nyugszik bele kiszolgáltatottságába; családját és szeretőjét a férfiakkal kötött viszonyokból szerzett pénzen tartja el, illetve tartja ki. Az önfeláldozásával szerzett boldogságban reménykedik. De halálos féltékenységéért súlyos árat kell fizetnie: leugrik az emeletről, elvetéli gyermekét, majd a családját ért szégyen miatt elbujdosik, később férjhez megy, de férjét szintén féltékenységből kegyetlenül megöli, húsz évet ül ezért Márianosztrán. Majd mikor innen visszatér, szeretőjét, Dubli urat vádolja elrontott életéért. Ez a történet – éles ellentétben Natáliáéval – nyilvánvalóan egy Krúdy által eleve eredménytelenségre ítélt, magányt feloldani nem tudó törekvés bemutatását szolgálja. Margit voltaképp józan ítélőképességét megzavaró határtalan önzésének áldozata. Úgy véljük e két nő történetében szinte szükségtelen is külön felhívnunk a figyelmet a gyermek, az egyikben az elvetélt, a másikban a világrahozott utód fontos szerepére. Csak arra utalnánk, hogy mindkettőjük sorsa a gyermek jelentkezésével fordul jobbra, illetve rosszabbra.

A melléktémák és variációk a főtémát kiegészítve és erősítve biztosítják a regény egységét, a különböző formában minduntalan visszatérő, a regény tárgyköre által sugallt hasonlatok és metaforák pedig a hangulati összhatást szolgálják. Hosszasan sorolhatnánk például a lakodalom-tor-keresztelő szertartás hármasából a regényben fellelhető különböző motívumokat. Vegyünk csak sorra néhány a főszereplő foglalkozási körével összefüggő, a regényben alkalmazott építő vagy díszítő elemet, illetve képet vagy hasonlatot. Annak a lakodalomnak a végén, amelyre Czifra elvetődik, a zongorista halotti marsot játszik és a temetésrendező előtt a táncban a halottasmenet látomásos képei jelennek meg. Jella asszony dicséretére hősünk azt gondolja magában, hogy az ilyen rendet tartó asszony mellett tán meghalni sem lehet, majd amikor kitessékelik a konyhából, így szól kísérőjéhez, az Álomhoz: „Ha ez a nő még néhány évig libapecsenyén él: kicsi lesz neki a legnagyobb »Pontusz« is” (ti. koporsó); majd másutt Jella asszony, amikor szeretője megígéri, hogy elviszi éjjeli sétára a Stefánia útra, elhatározza, hogy csak slafrokkban megy, legfeljebb brilliáns fülönfüggőit akasztja fel, ha meghalna útközben, legyen miből eltemessék; Weiszné, akivel Huszár Manci vigasztalódni akar elvesztett Alice barátnőjéért, arról nevezetes, hogy férje koporsóba fektetve szokta imádni; a hölgyek tennivalóiról értekezve az író megállapítja, hogy lehet „ellépkedni megásott sírgödrök mellett az udvarias lovag karján – randevún a temetőben –, ahová délután egy gyermekágyban meghalt asszony koporsóját engedik le az előkészített köteleken (ez a rész egyébként anticipálja Natália sorsát is!); miközben Henrik és Palacki Jella asszony házába viszi Natáliát, a híd alatt „a pesti oldalon csónakos ember ült hosszan elnyújtva evezőit, mintha hullákra várakozna, amelyek éjféltájban bizonyosan megérkeznek a Dunán”; Natália kétszer is bolyong a temetőben: egyszer mielőtt a szíve alatt rejtőzőről tudomást szerezne, másodszor anyja sírját felkeresvén a Bakonyban.

Bár az új élet is halállal kezdődik a Bakáts téri klinikán és az előbb bemutatott részleteken túl is a halál mellett vér, gyilok, paráznaság, mazochizmus és szadizmus képei tolulnak egymásra az elbeszélésben, mégsem morbid ez a regény. Nemcsak a befejezésben rejlő életigenlés, hanem a Krúdy stílus itt is elmaradhatatlan velejárója az irónia és önirónia feloldó hatása következtében is. A szentimentalizmusnak, vagy éppen a száraz tényközlésnek, esetleg a tételszerű vitatkozásnak az író és az olvasó számára néha egyaránt terhes túlzásai ellen egy-egy részlet lezárásában Krúdy a feloldást biztosító ironikus csattanóval védekezik, és ezzel visszamenőleg néha egy egész fejezet feszültségét, túltelítettségét, szélsőséges hatásait oldja fel. Például az Álom és Czifra között folyó vitában a temetésrendező felszabadultabb hasonmása több ízben folyamodik ehhez a fogáshoz. Czifra nem akar szembenézni önmagával, az Álom meggyőző szónoklatának egyik szakaszában végső érvként a temetésrendező álmaira hivatkozik: „Gondoljon a szavakra, amelyeket gyanútlan nők szájába adott álmában. Élete végéig tömlöcben ülhetne a szerelmi erőszakoskodásokért, amelyeket szendergésében elkövetett... Annyi idegen sonkát senki sem lopott a kéményből, mint ön, Czifra úr.”

A hangulati egységet biztosítják Krúdy személy- és tulajdonnevei is. Erről már többen is értekeztek, mi ezúttal csupán a regény egy olyan mondatára kívánnánk felhívni a figyelmet, amelyben az író maga vall névadásának jellegéről, indítékáról: „A neveknek szaguk van, amelyek nyomban megütik az ember orrát, amint hallja őket.” Az ezt követő részt, Palacki elbeszélése (116—118. l.) végig a nevek hangzásának és hangulatának összefüggéseit taglalja.

Cholnoky László a Nyugatban 1920-ban megjelent bírálatában némi túlzással, de nagyon találóan írja: „Az Asszonyságok díja regénynek gyenge, de írásműnek majdnem tökéletes.” Nyilván ő is a szétesőnek ható szerkezet és az egységes stílus ellentétes voltára célzott ezzel a mondattal, amellyel sok más Krúdy regényt is jellemezhetett volna.

Az elmúlt évtizedben megjelent életmű kiadásból, valamint az egyidejűleg publikált tanulmányokból mind nyilvánvalóbbá vált, hogy Krúdy életművének monografikus feltárása során három kiemelkedő művészi korszakának elemzésére kell a hangsúlyt tennünk: 1906—1913; az egyéni hang és mondandó megtalálása – 1918—1922; megújhodása az önmagával való kritikus szembenézés jegyében – 1928—1933; összegezés a rezignáció jegyében. Mindaz, ami érték munkásságában, ezeknek a csúcspontoknak a magasságából mérhető fel a legjobban. És az Asszonyságok díja a középső korszaknak is egyik gyújtópontjában áll. Ezért értékét és jelentését nem becsülhetjük eléggé.

Barta András