SŐTÉR ISTVÁN: ROMANTIKA ÉS REALIZMUS
Irodalmi tanulmányok. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1956.
Az irodalomtörténész Sőtér István a szélesebb nyilvánosság előtt Eötvös-monográfiájával mutatkozott be. Újabb kötete más műfaj keretében mozog; többnyire terjedelmes, de mégsem monográfia-jellegű tanulmányokat közöl, amelyek közül, a tartalomjegyzék évszámai szerint, mindössze kettő keletkezett az Eötvös-kötet előtt (La Fontaine és Radnóti Miklós, 1948; Mikszáth Kálmán és a Beszterce ostroma, 1951); az Arany-tanulmány talán vele egyidőben, a többiek, éppen a legjelentősebbek pedig, már mind utána. Keletkezésükben a tudományos kutatás szándéka mellett több esetben szerepet játszott egy-egy megbízás alkalomszerűsége is: kongresszusi referátumnak készült A magyar romantika, eredetileg doktori opponensi vélemény a Vajda János (kár, hogy erre valamiféle jegyzet nem utal; az olvasó helyesebben értené Sőtér mondanivalóját); konkrét helyzetből fakadt, mint Lukács Györgynek válaszoló vitairat, a Madách Imre. Egyetemi előadásokból nőtt ki a már említett Arany-pályakép és a Jókai útja. A legfrissebb évszám, amely három mű keletkezését is jelzi, 1955; számszerűen az 1954-es teng túl. Noha tehát ezek a válogatott tanulmányok évek során át a tudományos élet fő áramából nőttek ki és döntő irodalmi jelenségek hiteles, marxista szemléletű megragadására törekszenek, eredményeik lemérésében és értékük megállapításában nem szabad figyelmen kívül hagynunk éppen ezeket az éveket, helyesebben irodalomszemléletünknek, irodalomtörténetírásunknak és szóbajöhető segédtudományainak akkori stádiumát. Természetesen, egy új irodalomtörténész-egyéniség jelentkezésekor föl kell mérnünk azt is, ami bennünket legjobban érdekel: egyéniségét, kutatásának saját irányát, hajlamait, jellegzetességeit – egy átalakuló, fejlődő korszak tudósának alkotásaira azonban nagyon, a szokottnál is jobban ráüti bélyegét az idő; a két tényező kölcsönhatását kell tehát mérlegelnünk, ha az új Sőtér-kötet eredményeit és itt-ott akaratlanul is elhatalmasodó fogyatékosságait meg akarjuk érteni.
Sőtér maga nem a filológia felől
jutott az irodalomtörténethez. Ez nem zárja ki azt, hogy mint Eötvös-könyvében,
itt is ne végezzen egy-egy, olykor igen jelentős kérdés tisztázása érdekében
komoly, aprólékos filológiai stúdiumokat. Különösen a Madách- tanulmány
kínálkozik példának, amelyben a megvádolt Madách védelmére, politikai megnemalkuvásának, eszme-rendszere pozitívumainak
bizonyítására, idézetek, nyilatkozatok tömegét állítja csatasorba. Célzatából
eredően számos jó filológus-részletet tartalmaz a Vajda-tanulmány is; fontos
kronológiai kérdéseket old meg, s tisztázza pl. Vajda néhány szerelmes versének
eddig homályban maradt hátterét (l. a 310. lapon). Mégis, gondolom, Sőtér egyetért velem abban, hogy számára a filológia se nem
öncél, se különös, nagyobb arányú érdeklődési terület. Szívesen felhasználja
eszköz gyanánt, miközben figyelmét tulajdonképpeni, magasabbrendű
céljára: nagy író-egyéniségek és életművek megértésére és értékelésére fordítja.
Úgy látszik, ez az az igazi szenvedély, amely az irodalmár Sőtért
hatalmában tartja; e kötet tanulmányainak több mint a fele írói portré és
pályakép vagy annak részlete. Irodalomtörténésznél az ilyen érdeklődés nem
csoda és nem is fogyatkozás; elvégre is a költői műveket a költő-egyéniségek
alkotják.
Más kérdés azután, hogy az
ilyesfajta érdeklődési irányú kutató számára a mondott években komoly
nehézségeket jelentett és zavarokat okozott marxista irodalom- és történelemszemléletünknek
viszonylagos fejletlensége és közismert vulgarizáló sémák uralma. Az alkotó
művész iránti (teoretikus) megbecsülés és érzék ekkor volt a mélyponton; nem
tudtuk összhangba hozni azt a két, egyformán jogos elvet, hogy az írót vagy művészt
és a műalkotást önmagából, valamint az adott konkrét, egyszeri történelmi-társadalmi
helyzetből kell megértenünk, – s hogy megkell mérnünk magasabb, saját korából
le nem származtatható, saját korának igényeit felülhaladó mércéken is. Marxi
alapról mindkét követelmény jogos: az egyszeri konstellációból való magyarázat
mint első lépés, amelyet második gyanánt a szocialista eszmények alapján való
megvilágítás követ. Megújuló irodalomtörténet-írásunk, sajnos, a második
lépésen akarta kezdeni. Jószándékú
irodalomtörténészek elgondolásában megszületett az a költői ideáltípus,
amelynek vonásai Petőfiből és József Attilából voltak összerakva: a próféta, a
leleplező politikus és a barrikádharcos vegyülete;
tizenkilencedik századi változatában plebejus-demokrata, a század második felében
határozottan elítéli a kiegyezést, a huszadik századi változatában
osztályharcos szocialista; kifejezésmódjában „realista”, egyszerű, közvetlen és
őszinte. Ezt az ideáltípust használtuk általános norma gyanánt; ennek legalábbis
a csíráit, elemeit vagy lehetőségét kellett fölfedeznünk abban, akit komoly
írónak akartunk számítani. Az adott helyzet vagy az egyéni jellem figyelembe
nem vétele folytán könnyen beszéltünk megalkuvásokról és megtorpanásokról, – a
realizmus kizárólagossága folytán sajnálkozva mentegettük az írót, ha műveiben
romantikus vonások tűntek föl.
Sőtér e kötetbeli író-portréin is
nyomot hagyott a küzdelem az egyéniség megértésére irányuló törekvés meg az
előbb elemzett vulgáris sematizmus között. Kötetében is ott van, mint csaknem
egész közelmúltbeli irodalomtörténetírásunkban,
Petőfinek, nemcsak mint élő költőnek, hanem mint költőtípusnak is abszolút
normává való emelése. Azokat, akik környezetében éltek és mozogtak, vagy akik
az utánakövetkező évtizedekben léptek fel, csak az ő
árnyékában tudja elképzelni; ami bennük jó, ami értékes, az Petőfi-hatás vagy
Petőfi-örökség, még a legnagyobbaknál is. A Bach-korszakbeli Arany jórészt
Petőfi folytatójává válik, meglepetésünkre nemcsak lírájában. „A balladák
Aranya természetesen a maga korviszonyai közé szorultan, még világosabban
mutatja őt Petőfi folytatójának”. Azt hiszem, nem kisebbítjük Petőfi nagyságát
azzal, ha utalunk rá, hogy Arany éppen Bach-korszakbeli lírájában á műfaj
fejlődése szempontjából minőségileg új útra tért. Csak korlátozással érvényes
tehát az, amit a 331. lapon olvashatunk: „Petőfi olyan líra-hangot s olyan
líra-típusokat alakított ki, melyek halála után hosszú időn át maradtak uralkodóak,
mint a lírai kifejezés legkorszerűbb formái.” Ez a Petőfi-örökség legmeglepőbb
helyen is felbukkan: „Arany e korszakbeli epikája ugyancsak a Petőfi-örökség
továbbélését mutatja. Erről tanúskodik a Katalin, mely Petőfi módján bírálja a
feudalizmust”. (176. lap.) Később nyomatékosan megismétli, hogy Aranynak ez a
műve „Petőfi sugalló hatását világosan mutatja”, rávallana „magának a
cselekménynek végsőkig feszített romantikája”. Nos, a Salgó sugalmazó hatása tagadhatatlan, csak nem döntő az 50-es
tavasz tragikus levegőjéhez és a műfajban, formában is rokon Byron-féle
kisepikához képest. A társadalombírálat fogalmát is nagyon szélesre vesszük,
ha a Katalint is az ilyen típusú művek
közé soroljuk. A másik lírai „Petőfi-örökös”-ről,
Vajdáról még később szólok. Sőtér látását főként a
kor sematizmusa befolyásolja; hiszen más helyen nyomatékosan hangoztatja Arany
különállását: „líráját a Petőfiétől gyökeresen különbözőnek, attól merőben
elütőnek és önállónak kell éreznünk” (173. lap). Jókai magatartásának a
Petőfi-mércével való mérése olyan problémákat vet fel, amelyekről alább, más
összefüggésben kell szólnom; Jókairól szólva azt tartom meglepőnek, hogy Sőtér Petőfinek említett irodalmi vezérszerepét a líra
határain túlra is kiterjeszti. Megint az előbb tapasztalt kéthangúság: „Jókai
a mi első modern prózaírónk” (383. lap) – de „Jókai nemcsak a genre-művészetben követője Petőfinek, de stílusa is a
Petőfi-próza úttörése nyomán virágzik ki. Petőfi a prózát épp úgy forradalmasította,
mint a költészetet.” Ez utóbbi megállapításokat a fejlődéstörténeti vizsgálatok
aligha igazolnák. Ismétlem: nem Petőfi nagyságát akarom kisebbíteni, – de veszélyesnek
tartom az ilyen eredeztetéseket és örökös-kijelöléseket, amelyek végülis az Arany–Jókai-féle nagy egyéniségek eredetiségét,
saját vívmányaik jelentőségét teszik vitássá. Nyilvánvalóan tudtak ők az élet,
a társadalom megismerésében és kifejezésében önállóak is lenni. A történész
szemével nézve a dolgot, arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy mindezek az
„örökösök” olyan évtizedeket értek meg, olyan történelmi helyzetekben
alkottak, aminőkbe Petőfit sorsa sohasem állította.
Tanulságos példa a kötet
egyik kisebb esszéje
Krúdy Gyuláról, századunknak erről az izgatóan egyéni
prózaírójáról. Sőtér jól látja és finoman
regisztrálja különös líráját, impresszionizmusba hajló romantikáját; miután
azonban mindezt az első lapokon nagy stílusművészettel felidézte, mégsem tudja
igazi, kerek portrévá kibontakoztatni; közbelép a dilemma másik tényezője, a
már említett uniformizáló séma. Ennek érdekében ki kell egy kicsit mosdatni az
ő alakját is; belőle is bátor, magasztos idealista lesz: „merészen független”,
„nemesebb valaki”; „fölénye, életbölcsessége, jelleme és eszményekért hevülő
lelkülete” dirigálja; „tiltakozás ez az eszmény egy szürke és kicsinyes kor
ellen.” Végül aztán olyasmi derül ki, mintha lírája és romantikája is tévút
volna; úgy kellene, hogy ki tudjon bontakozni Krúdyban az a „realista
művészet”, „melynek lehetőségei pedig oly biztatóak már első novelláiban is”.
Megtudjuk, hogy hajlamai is a realizmus felé vonzanák, közelít „a valósághoz,
az élet nyers és könyörtelen dolgaihoz”, igazi művei azok, „melyekben a lágy
líraiság felett a leleplező kíméletlenség diadalmaskodik”. Ez már túlsok engedmény a sablonnak; gondolom, Sőtér
szerint is jobb, hogy Krúdyból éppen Krúdy lett, nem egy második Thury Zoltán.
Kifogásolja vele kapcsolatban végül azt is, hogy (a Boldogult úrfikorom) „eleve lemond az események
akár leghalványabb kommentálásáról is”. Ez talán nem okvetlen az epikus
feladata; tőle elég, ha elbeszél, alakokat, cselekményt, atmoszférát teremt.
[…]
Barta János
(Irodalomtörténet,
1959/2. 282-289. p.)