SŐTÉR ISTVÁN: ROMANTIKA ÉS REALIZMUS

Irodalmi tanulmányok. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1956.

Az irodalomtörténész Sőtér István a szé­lesebb nyilvánosság előtt Eötvös-monográ­fiájával mutatkozott be. Újabb kötete más műfaj keretében mozog; többnyire terje­delmes, de mégsem monográfia-jellegű tanul­mányokat közöl, amelyek közül, a tartalom­jegyzék évszámai szerint, mindössze kettő keletkezett az Eötvös-kötet előtt (La Fon­taine és Radnóti Miklós, 1948; Mikszáth Kálmán és a Beszterce ostroma, 1951); az Arany-tanulmány talán vele egyidőben, a többiek, éppen a legjelentősebbek pedig, már mind utána. Keletkezésükben a tudo­mányos kutatás szándéka mellett több eset­ben szerepet játszott egy-egy megbízás alkalomszerűsége is: kongresszusi referá­tumnak készült A magyar romantika, ere­detileg doktori opponensi vélemény a Vajda János (kár, hogy erre valamiféle jegyzet nem utal; az olvasó helyesebben értené Sőtér mondanivalóját); konkrét helyzetből fakadt, mint Lukács Györgynek válaszoló vitairat, a Madách Imre. Egyetemi előadá­sokból nőtt ki a már említett Arany-pályakép és a Jókai útja. A legfrissebb évszám, amely három mű keletkezését is jelzi, 1955; szám­szerűen az 1954-es teng túl. Noha tehát ezek a válogatott tanulmányok évek során át a tudományos élet fő áramából nőttek ki és döntő irodalmi jelenségek hiteles, marxista szemléletű megragadására törek­szenek, eredményeik lemérésében és értékük megállapításában nem szabad figyelmen kívül hagynunk éppen ezeket az éveket, helyesebben irodalomszemléletünknek, irodalomtörténetírásunknak és szóbajöhető segédtudományainak akkori stádiumát. Ter­mészetesen, egy új irodalomtörténész-egyé­niség jelentkezésekor föl kell mérnünk azt is, ami bennünket legjobban érdekel: egyé­niségét, kutatásának saját irányát, hajla­mait, jellegzetességeit – egy átalakuló, fej­lődő korszak tudósának alkotásaira azon­ban nagyon, a szokottnál is jobban ráüti bélyegét az idő; a két tényező kölcsön­hatását kell tehát mérlegelnünk, ha az új Sőtér-kötet eredményeit és itt-ott akarat­lanul is elhatalmasodó fogyatékosságait meg akarjuk érteni.

Sőtér maga nem a filológia felől jutott az irodalomtörténethez. Ez nem zárja ki azt, hogy mint Eötvös-könyvében, itt is ne végezzen egy-egy, olykor igen jelentős kérdés tisztázása érdekében komoly, aprólékos filo­lógiai stúdiumokat. Különösen a Madách- tanulmány kínálkozik példának, amelyben a megvádolt Madách védelmére, politikai megnemalkuvásának, eszme-rendszere pozi­tívumainak bizonyítására, idézetek, nyilat­kozatok tömegét állítja csatasorba. Célza­tából eredően számos jó filológus-részletet tartalmaz a Vajda-tanulmány is; fontos kronológiai kérdéseket old meg, s tisztázza pl. Vajda néhány szerelmes versének eddig homályban maradt hátterét (l. a 310. lapon). Mégis, gondolom, Sőtér egyetért velem abban, hogy számára a filológia se nem öncél, se különös, nagyobb arányú érdeklődési terület. Szívesen felhasználja eszköz gyanánt, mi­közben figyelmét tulajdonképpeni, magasabbrendű céljára: nagy író-egyéniségek és életművek megértésére és értékelésére for­dítja. Úgy látszik, ez az az igazi szenvedély, amely az irodalmár Sőtért hatalmában tart­ja; e kötet tanulmányainak több mint a fele írói portré és pályakép vagy annak részlete. Irodalomtörténésznél az ilyen érdeklődés nem csoda és nem is fogyatkozás; elvégre is a költői műveket a költő-egyéniségek alkotják.

Más kérdés azután, hogy az ilyesfajta érdeklődési irányú kutató számára a mondott években komoly nehézségeket jelentett és zavarokat okozott marxista irodalom- és történelemszemléletünknek viszonylagos fej­letlensége és közismert vulgarizáló sémák uralma. Az alkotó művész iránti (teoretikus) megbecsülés és érzék ekkor volt a mély­ponton; nem tudtuk összhangba hozni azt a két, egyformán jogos elvet, hogy az írót vagy művészt és a műalkotást önmagából, valamint az adott konkrét, egyszeri törté­nelmi-társadalmi helyzetből kell megérte­nünk, – s hogy megkell mérnünk magasabb, saját korából le nem származtatható, saját korának igényeit felülhaladó mércéken is. Marxi alapról mindkét követelmény jogos: az egyszeri konstellációból való magyarázat mint első lépés, amelyet második gyanánt a szocialista eszmények alapján való meg­világítás követ. Megújuló irodalomtörténet-írásunk, sajnos, a második lépésen akarta kezdeni. Jószándékú irodalomtörténészek el­gondolásában megszületett az a költői ideál­típus, amelynek vonásai Petőfiből és József Attilából voltak összerakva: a próféta, a leleplező politikus és a barrikádharcos vegyü­lete; tizenkilencedik századi változatában plebejus-demokrata, a század második felé­ben határozottan elítéli a kiegyezést, a huszadik századi változatában osztályharcos szocialista; kifejezésmódjában „realista”, egyszerű, közvetlen és őszinte. Ezt az ideál­típust használtuk általános norma gyanánt; ennek legalábbis a csíráit, elemeit vagy lehetőségét kellett fölfedeznünk abban, akit komoly írónak akartunk számítani. Az adott helyzet vagy az egyéni jellem figyelembe nem vétele folytán könnyen beszéltünk meg­alkuvásokról és megtorpanásokról, – a realizmus kizárólagossága folytán sajnál­kozva mentegettük az írót, ha műveiben romantikus vonások tűntek föl.

Sőtér e kötetbeli író-portréin is nyomot hagyott a küzdelem az egyéniség megértésére irányuló törekvés meg az előbb elemzett vulgáris sematizmus között. Kötetében is ott van, mint csaknem egész közelmúltbeli irodalomtörténetírásunkban, Petőfinek, nem­csak mint élő költőnek, hanem mint költő­típusnak is abszolút normává való emelése. Azokat, akik környezetében éltek és mozog­tak, vagy akik az utánakövetkező évtizedek­ben léptek fel, csak az ő árnyékában tudja elképzelni; ami bennük jó, ami értékes, az Petőfi-hatás vagy Petőfi-örökség, még a legnagyobbaknál is. A Bach-korszakbeli Arany jórészt Petőfi folytatójává válik, meg­lepetésünkre nemcsak lírájában. „A balladák Aranya természetesen a maga korviszonyai közé szorultan, még világosabban mutatja őt Petőfi folytatójának”. Azt hiszem, nem kisebbítjük Petőfi nagyságát azzal, ha utalunk rá, hogy Arany éppen Bach-korszak­beli lírájában á műfaj fejlődése szempont­jából minőségileg új útra tért. Csak korlá­tozással érvényes tehát az, amit a 331. lapon olvashatunk: „Petőfi olyan líra-hangot s olyan líra-típusokat alakított ki, melyek halála után hosszú időn át maradtak ural­kodóak, mint a lírai kifejezés legkorszerűbb formái.” Ez a Petőfi-örökség legmeglepőbb helyen is felbukkan: „Arany e korszakbeli epikája ugyancsak a Petőfi-örökség tovább­élését mutatja. Erről tanúskodik a Katalin, mely Petőfi módján bírálja a feudalizmust”. (176. lap.) Később nyomatékosan meg­ismétli, hogy Aranynak ez a műve „Petőfi sugalló hatását világosan mutatja”, rávallana „magának a cselekménynek végsőkig feszített romantikája”. Nos, a Salgó sugal­mazó hatása tagadhatatlan, csak nem döntő az 50-es tavasz tragikus levegőjéhez és a műfajban, formában is rokon Byron-féle kisepikához képest. A társadalombírálat fo­galmát is nagyon szélesre vesszük, ha a Katalint is az ilyen típusú művek közé sorol­juk. A másik lírai „Petőfi-örökös”-ről, Vaj­dáról még később szólok. Sőtér látását fő­ként a kor sematizmusa befolyásolja; hiszen más helyen nyomatékosan hangoztatja Arany különállását: „líráját a Petőfiétől gyökere­sen különbözőnek, attól merőben elütőnek és önállónak kell éreznünk” (173. lap). Jókai magatartásának a Petőfi-mércével való mé­rése olyan problémákat vet fel, amelyekről alább, más összefüggésben kell szólnom; Jókairól szólva azt tartom meglepőnek, hogy Sőtér Petőfinek említett irodalmi vezérszerepét a líra határain túlra is ki­terjeszti. Megint az előbb tapasztalt kéthangúság: „Jókai a mi első modern próza­írónk” (383. lap) – de „Jókai nemcsak a genre-művészetben követője Petőfinek, de stílusa is a Petőfi-próza úttörése nyomán virágzik ki. Petőfi a prózát épp úgy forra­dalmasította, mint a költészetet.” Ez utóbbi megállapításokat a fejlődéstörténeti vizsgá­latok aligha igazolnák. Ismétlem: nem Petőfi nagyságát akarom kisebbíteni, – de veszé­lyesnek tartom az ilyen eredeztetéseket és örökös-kijelöléseket, amelyek végülis az Arany–Jókai-féle nagy egyéniségek eredeti­ségét, saját vívmányaik jelentőségét teszik vitássá. Nyilvánvalóan tudtak ők az élet, a társadalom megismerésében és kifejezésé­ben önállóak is lenni. A történész szemével nézve a dolgot, arról sem szabad megfeled­keznünk, hogy mindezek az „örökösök” olyan évtizedeket értek meg, olyan törté­nelmi helyzetekben alkottak, aminőkbe Petőfit sorsa sohasem állította.

Tanulságos példa a kötet egyik kisebb esszéje Krúdy Gyuláról, századunknak erről az izgatóan egyéni prózaírójáról. Sőtér jól látja és finoman regisztrálja különös líráját, impresszionizmusba hajló romantikáját; mi­után azonban mindezt az első lapokon nagy stílusművészettel felidézte, mégsem tudja igazi, kerek portrévá kibontakoztatni; köz­belép a dilemma másik tényezője, a már említett uniformizáló séma. Ennek érdeké­ben ki kell egy kicsit mosdatni az ő alakját is; belőle is bátor, magasztos idealista lesz: „merészen független”, „nemesebb valaki”; „fölénye, életbölcsessége, jelleme és eszmé­nyekért hevülő lelkülete” dirigálja; „tilta­kozás ez az eszmény egy szürke és kicsinyes kor ellen.” Végül aztán olyasmi derül ki, mintha lírája és romantikája is tévút volna; úgy kellene, hogy ki tudjon bontakozni Krúdyban az a „realista művészet”, „melynek lehetőségei pedig oly biztatóak már első novelláiban is”. Megtudjuk, hogy hajlamai is a realizmus felé vonzanák, közelít „a való­sághoz, az élet nyers és könyörtelen dolgai­hoz”, igazi művei azok, „melyekben a lágy líraiság felett a leleplező kíméletlenség diadalmaskodik”. Ez már túlsok engedmény a sablonnak; gondolom, Sőtér szerint is jobb, hogy Krúdyból éppen Krúdy lett, nem egy második Thury Zoltán. Kifogásolja vele kapcsolatban végül azt is, hogy (a Boldogult úrfikorom) „eleve lemond az ese­mények akár leghalványabb kommentálá­sáról is”. Ez talán nem okvetlen az epikus feladata; tőle elég, ha elbeszél, alakokat, cselekményt, atmoszférát teremt.

[…]

Barta János

 

(Irodalomtörténet, 1959/2. 282-289. p.)