A Mohács centenárium regényei.
Goethe szava
után nem szorul többé védelemre az alkalmi költészet. Minden költészet az. És
nincs természetesebb dolog annál, minthogy az 1918-as katasztrófa
következményei költői aktuálitássá tették Mohácsot. A színpad – Vojnovich Géza és
Szomory
Dezső darabjaival, meg Hevesi Sándor
ideszámítható 1514-ével – meg sem várta a négyszázas évforduló mesterséges
aktualitását. S a két Mohács-regény, amelyekről alább beszámolok, kiadói
politikából 1926-ban jelent ugyan meg, de ugyancsak aktuális már 1918 óta.
Krudy Gyula Mohács-a az egyik (Pantheon-kiadás) s a
Nagyváradon élő P. Gulácsy
Irén három kötetes regénye, a Feketevőlegények
a másik (Singer és Wolfner).
*
Az
aktualitás címén, ismétlem, nincs jogunk bizalmatlankodni a Mohács-regényekkel
szemben. Annál érthetőbb jogcím volna a bizalmatlanságra a szerzők neve. Az
egyik: enyhe pasztell-színekben tartott biedermayer-képek
krétázója, a másikról a magyarországi olvasó egyelőre csak annyit tud, hogy
asszony. Nekik való lehet-e ez a téma, amelyhez sziklagörgető erőre van
szükség?
Krudy Gyula Mohács-a az egyik (Pantheon kiadás) s a
Nagy- [Bekezdés első sora helyesen a
következő – ld.
Századunk, 1927/3. 170. p.]
[Krudy érzi, hogy
a feladat – úgy, ahogy az olvasó feladja, – nem] neki való. Első fejezeteitől
fogva félreérthetetlenül jelzi, hogy megakarja
kerülni, vagyis: a maga jól ismert módján akarja megoldani. Szuverén joga, hogy
a nagy nemzeti epopeia, a Piloty-stílusú
történelmi festmény helyett ismét Krudy-pasztellt
adjon. De ... ez az egyetlen
hátránya a belső címlapra nyomatott 1926-os dátumnak, a nem-goethe-i
értelemben való alkalmiságnak ebből a pasztellből, túl az ízléses passepartout-n, túl a keskeny kereten, mégis valami nagyra,
végtelenre, dühöngően hatalmasra kellene kilátásnak nyílni. Aki 1926-ban
Mohácsról ír, az csak akkor élhet a pasztell-festés szuverén jogával, ha ennek
a kilátásnak is mestere.
Krudy a nagy tragédiából csak a királyné alakját állítja első
síkba; mögötte, valamivel halványabban megvilágítva, a királyt; a többi – udvar
és nemzet, magyar és török, magyar és Európa – homályba vész. Nem győzöm
ismételni: szabad ezt az óriási témát
szubjektíve, a fiatal Mária királynén keresztül
megvilágítani. De meg kell világítani, ha egyszer Mohács a könyv címe.
A királyné
alakja érdekes. A királyé is. Egymáshoz való viszonyuk, beszélgetésekben és
cselekvésekben, finoman és elhihető erővel van jellemezve. De amit ők ketten
látnak és megértenek Magyarország lelkéből és helyzetéből, az édeskevés. Lehet,
hogy e z egyik fő oka volt a mohácsi tragédiának. De mert az író szinte következetesen
alkalmazza Stendhal impresszionista módszerét: mi, olvasók sem látunk és értünk
meg többet, mint ők. A Chartreuse de Parme híres
Waterloo-leírásának hatását végeredményben az a regényen kívül álló körülmény
teszi csattanóssá, hogy minden félig-meddig iskolát végzett ember tudja:
Waterloo a világtörténelem egyik legnevezetesebb csatája volt. Képzeljük el,
hogy egy intelligens, de teljesen tudatlan ember olvassa Stendhal-regényét: a
Waterloo-leírás hatástalan marad.
Nos, azt
természetesen mindenki tudja nálunk, hogy Mohács nagy nemzeti katasztrófa volt.
Ebből a szempontból nem is baj, hogy pl. a csata leírásában Krudy
hű marad saját stílusához és Stendhal módszeréhez. A regény egész fölépítését
meghamisította volna, ha most egyszerre átcsap a Piloty-Victor
Hugó-stílusba és fölülről, objektíve tekinti át a csatát. A Mohács-problémának
nem is az a fontosabbik része, hogy maga az ütközet hogyan folyt le. Ha tehát Krudy távollevő hősnőjét egy hirtelen előrántott,
ismeretlen és közömbös íródeákkal helyettesítve, ennek a személyes és szűk körű
impresszióit közli velünk, művészi hibát nem követ el, legfönnebb
annyiban, hogy ennek az ismeretlen alaknak impressziói nem érdekelnek bennünket
annyira, mint például Lajos király impressziói érdekeltek volna.
Az alapvető
baj ott van, hogy Krudy nem egy egyszerű bővített
mondat ismeretét követeli meg olvasójától, hanem mindannak ismeretét, amit
éppen a regényből kellene megtudni. Hogy az egész Mohács előtti Magyarország
testi-lelki habitusából mit látott, mit értett ez a szerencsétlen ifjú királyi
pár: ez érdekes novella-téma, de nem elég ahhoz, hogy 1926-ban valaki
Mohács-regényt írjon belőle. Érzi ezt Krudy is s ezért mondtam az imént, hogy „szinte” következetesen
alkalmazza Stendhal módszerét. Ez a „szinte” azt jelenti, hogy időnként mégis
meg akar szólalni alakjai mellett vagy helyett, mint krónikás, mint lírikus,
mint oktató, mint hazafi. De ezek a megszólalások mindig szerencsétlenek.
Kiütköznek a mű stílusából és céljukat nem érik el. A
Magyarországhoz intézett lírai strófából hiányzik a meggyőződés ereje. A
regényolvasóról is el lehet mondani bizonyos értelemben azt, amit a színházi
közönségről szoktak, hogy csak azt hiszi el, amit lát. Mindabból, ami
Magyarországban erkölcsi érték lehetett – mindabból, ami Mohácsig és Mohács
után négyszáz esztendeig fenntartotta, Mária és Lajos nem lát semmit – tehát Krudy sem – tehát az olvasó sem. Látni csak azt látjuk, ami
Mohácsot fogja előidézni – a többit a lírai strófának kellene elhinnünk. És mik
vannak néha ezekben is! A lelkiekben éhező Magyarország zsíros lakomáinak
elkényszeredett dicsőítése! Iróniának hat ez, még akkor is, ha az olvasónak nem
jut eszébe, hogy e zsíros lakomák mögött százezrek éhsége és véres verejtéke
van.
A főurak
önzését, erőszakosságát, híven írja le Krudy: ezt
elég alkalma volt látni Lajosnak és Máriának. De ugyan hol van az az erkölcsi érték, akár bennük, akár a láthatatlanul maradt
magyar népben, amely elhihetővé tenné Lajos király kései felsóhajtását
: szeretni kell őket?! Ez a
sóhajtás úgy hat, mint az író megalkuvása közönsége hazafias érzelmeivel. A
regényből kilóg, sem értelme, sem alapja nincs benne.
Így lóg ki,
sőt még ígyebben, a regényből mindaz, ami
„korrajznak” van szánva. Ha már Krudy
beléhelyezkedett Mária királyné alakjába s az ő szemével nézi a kort,
természetesnek kellene találni azt, ami a kor kísérő jelensége. Parodisztikusan, kabarészerűen hat, amikor a különben jól
jellemzett humanista szükségesnek tartja a közönségnek még külön is
megmagyarázni: „hja, ilyenek vagyunk mi, humanisták” – s ilyenszerű mondatok
szólnak a „renaissanceról” meg a „lovagkorról” is.
Ezek a naiv
magyarázgatások árulják el hogy Krudynak
igazában idegen az a kor, amellyel foglalkozik s tanulmányai közben meglepetten
bukkan egy-egy jellemző vonásra, amit aztán újdonság gyanánt tálal a közönség
elé. Pepecselő művészete a nagy látóhatárokat nem tudja átfogni, a részletek
közül nem tudja a szimbolikusan jellemzőket kiváltani. Nem tudja a Mohácshoz
vezető hibák mögött éreztetni az ezeréves államot
fenntartó erényeket, nem ad perspektívát sem a múlt, sem a jövő felé.
Mohács-regényéből csak egy igazság derül ki teljes világossággal: hogy az
irodalmi impresszionizmus eljátszotta kis játékait, nagy feladatok megoldására
nem alkalmas többé. Nagy, sorsdöntő epikus témákat nem lehet immár semmiféle
„én” szűk látószögéből nézve a maguk sorsára kíváncsi tömegeknek bemutatni.
Szabad, mondottam. De – nem lehet.
*
[...]
Benedek Marcell
(Korunk, 1927/5. /május/ 382-384. p.)