ÁRNYÉKBÓL SZŐTT VENDÉG

Krúdy Gyula válogatott elbeszélései — Ifjúsági Könyvkiadó, Bukarest, 1957.

A Tanulók Könyvtára hasznos és egészséges vállalkozásnak bizonyult. Rendre adják ki a jobbnál-jobb könyve­ket. Az ifjúság, akinek a sorozatot szánták, szívesen vásárolja és ha­szonnal forgatja az ízléses kötetkéket. (Volna ugyan valami, amit a szer­kesztőknek, ha már az iskolának szán­ták gyűjteményüket, figyelembe kellene venniök. Ez az, hogy a megjelenés idő­rendje tartson lépést a tantervvel, az egyes írók tanításának sor- és időrend­jével.) A sorozat kezdeti, merev iskolásságán valamelyest enyhítettek, ami­kor a múltkorában Kosztolányit, most pedig Krúdyt adják ki. Krúdy Gyula különben is nagy talánya újabb iro­dalmunknak. Csak 1933-ban halt meg és azóta a legolvasottabbak egyikévé, valósággal „félklasszikus” íróvá vált. Egyik-másik regénye, elbeszélése már az ötödik-hatodik kiadásban forog az olvasók kezében. Csodálatos életéről regényes életrajzot írtak, műveinek könyvészetét ketten is feldolgozzák (Kozocsa Sándor és a debreceni Perepatits Antal) — és készül nagy, rész­letes életrajza is. Afféle lesz, mint a Móriczé, tudniillik a leánya, Krúdy Zsu­zsa írja. Egy időben a jó ízlésű olvasó­kat úgy próbálták meghatározni, hogy kedvelik-e Krúdyt, vagy nem. „Krúdyzmus”-ról írtak és beszéltek és valame­lyes módon, szinte mindenkinek állást kellett foglalnia pro, vagy kontra. Míg élt, éhbérért robotolt és aprópénzre váltotta a kiadói kapzsiság csodálatos tehetségét. Halála után pedig ismét a kiadók zsebelték be a busás hasznot — az író családja nyomorgott. Különös ember volt és még különösebb író. Egyesek — és ez elég meggondolkoztató — egyenesen különc írónak tart­ják. Találóan mondja Vígh Károly a kötet bevezetőjében, hogy „írók és iro­dalomtörténészek hangot váltanak, ha róla kezdenek írni, s az ő hangján mondják el, hogy milyen író Krúdy”. Vígh megállapítja, hogy az író csak későn találja meg egyéni hangját. Ez különben meglehetősen általános iro­dalomtörténeti ízű megállapítás. A va­lóságban már a legkorábbi Krúdy-írásokban van valami sejtelmes, egyéni zsongás, ami később páratlan, egyéni művészetté fejlődik. Az újabban meg­indult stilisztikai kutatások vetnek majd fényt arra, hogy egy-egy régi, nagy írónk hogyan oldotta meg a stí­lus, a kifejezés nagy kérdéseit. Vígh magyarázata — hogy Adyval szóljunk, a „fogyó élet növekvő lázában” ala­kult ki a sajátos Krúdy-stílus — kis­sé iskolás, de mindenképpen tetszetős magyarázat. De csak a további ku­tatások bizonyítják majd, hogy milyen fokban volt tudatos író és mennyiben ösztönös művész. A Krúdy-hangulat szinte külön fejezete lesz az eljövendő irodalomtörténetnek. Érzésem szerint nem az írói alkatban, hanem inkább a korhangulatban kellene a magyarázatát keresni. Proust, a nagy francia lélekelemző író, kortársa Krúdynak. A sa­játos hangulatok, egy-egy finom lélekrezdülésből meginduló cselekmény és az aprólékos, szinte hangulatrezdülésnyi elemzések, sokkal mélyebbről jön­nek, mintsem, hogy külsőséges, esetleg életrajzi magyarázatokkal megoldhat­nánk. A kötet szerkesztője a legjel­lemzőbb elbeszéléseket válogatta össze. Szinte seregszemléjét nyújtja — kár, hogy nem elegendő magyarázattal — Krúdy pályájának. A Nyíri csend című írás szinte beleringatja az olvasót a Krúdy-s hangulatba. Az Unghi berkek is ebből a hangulat-csoportból való. Aki nem ismeri Krúdyt — és az ifjú­ságnak nincsen honnan ismernie, mert a régi kötetek szinte hozzáférhetetle­nek — ebből a kis, ügyes válogatás­ból valamelyes képet alkothat arról, hogy mit is érdemes Krúdyból elol­vasnia. Érdekes megfigyelnünk, hogy a címadó novella mennyire előrevetíti Krúdy öröktémáját, az életrekeltő me­sehőst, a Rezeda Kázmérokat és a Szinbádokat. Ez a sajátságos fél-múlt, ez az árnyékos-sejtelmes világ az író igazi területe. Mikor Krúdy eze­ket a műveit írta, a modern mélylélek­tan még csak éppen, hogy megszületett, de hogy példatárát egyszer majd a Krúdy-életműből is kiegészíti, az bizo­nyos. Akadtak egyesek — különösen néhány nekivadult doktori értekezés­író, — akik Krúdy súlyos alkoholizmu­sából próbálták magyarázni a mesének és a valóságnak ezt a boszorkányosan megejtő szövevényét. Az egy Szerb Antal kivételével, bár ő is csak sejteti — senki nem kereste Krúdy irodalmi őseit, rokonait a prózai stílromantikusok között. Pedig valahol itt találjuk majd meg egyszer e rejtelmes színek, alig vibráló és mégis érthető hangulatok gyökerét. Sokszínű író Krúdy. (Kár, hogy Vígh Károly lebecsüli ifjúsági írásait. Azok is mások, mint kortár­saié. Nem többek talán, de mások...) Érdemes volt kiadni e könyvet. Elmé­lyedő és hozzáértő válogatás eredménye. A bevezetés szerény, de a megállapításai nem tartottak lépést az újabb Krúdy-filológia megállapításaival. Nem terje­delmesebb, de összefoglalóbb, teljesebb képét rajzolhatott volna az íróról. Krúdyt nem tanítjuk és ifjúsági író soha nem lesz. De a jövendő művelt olvasóinak őt is ismerniük kell. A kötetből világos képet kapnak, de eh­hez föltétlenül irodalmibb magyarázat szükséges. Aki ilyen ügyesen válogat, mint Vígh, annak majd az elkövetke­zendő kötetekben meg kell mutatnia, hogy irodalomtörténésznek is éppen olyan kiváló, mint szerkesztőnek. Feszt László már szinte hagyományos cím­lapja most jobban sikerült, mint a Kosztolányi-köteten. Valami van a Krúdy-hangulatból is ezen a rajzon. Az ára is elérhető, még a diákzsebnek is. A kötetek sikerét az is bizonyítja, hogy szinte több a felnőtt olvasójuk, mint az iskolás.

FICZAY DÉNES

 

(Igaz Szó /Tîrgu-Mureş-Marosvásárhely/, 1957/7. 156-158. p.)