Országos ügyek. Senki sem örülhet nálam jobban, ha Krúdy írásának mind újabb és újabb hívei akadnak. Biztató jel, hogy e cigányzenétől visszhangos hazában vannak érzékeny fülek, finom, halk melódiákra fölneszelők. Ennek jelét láttam és szerettem abban a kis cikkben, melyet Jász Dezső írt Krúdy Gyuláról a Nyugat szeptember 1-i számában. Jász sok olyat ír, amit helyesnek, kitűnően jellemzőnek tartok s ezért szeretnék vele azon pontok fölött vitatkozni, melyekben nem értünk egyet, melyekben, úgy érzem, kissé elvetette a sulykot. „...Szellemi rokona (t. i. Krudy) Mikszáthnak, mint író és stílművész kisebb nála, de finomabb, érzékenyebb és érdekesebb. Magasabb szempontjai vannak. Az életet jobban ismeri és szereti, mint Mikszáth.”

Értsük meg egymást. Miben áll ez a szellemi rokonság? Krúdy igen korán kezdett írni s gyerekfővel az akkor uralkodó Mikszáth hatása alá került. Utánzója, tanítványa volt évekig. De mivelhogy semmi szellemi rokonság közte és Mikszáth közt nem volt, a nagy humoristának ártalmas hatása évekig, több mint egy évtizedig elnyomta őt. Sokat írt, kelleténél sokkal többet. Végre kifejlődött Mikszáth mellé az ő egyénisége is. Jász azt mondja, hogy mint kisebb stílművészé és mint jobb emberismerőé. Lehet, hogy Krúdy sokat tud az emberekről, de tárcáiban keveset mond el. Ezt a keveset azonban oly pataklejtésű és tisztaságú mondatokban, hogy alig lehet különb stílművészt elképzelni. Szép Ernő méltán ünnepelte Krúdyról írt remek cikkében a stilissát. Jász Dezső bizonyára épp úgy érzi ezt, mint Szép Ernő s valószínűleg tudja azt is, hogy mindenféle magyarokról összehordott, illetve összeanekdotázott sok emberi adatot meg lehet találni Mikszáthban, habár a gondos stílművészet mustráit nem is nála kell keresni. Ha mégis ennek épp ellenkezőjét mondja, nem tudom másképp elképzelni, minthogy sietségben elvétette a kifejezést.

„Tudja azt (t. i. Krúdy), amit Mikszáth nem tudott, hogy a vázlat sokszor több, mint a kész kép.”

Mikszáth vázlatai valóban többet érnek, mint kész képei, a nagy regények. De Krúdy novellái nem vázlatosak, hanem gondosan kidolgozott képek, melyeket szeszélyes mesterük egyszerre abbahagyott. A vászon kétharmada üres. Jász azért véli, hogy Krúdy lágyan hangzatos tárcái csupán vázlatok, mert a mesét legtöbbször vagy kifelejti vagy szeszélyesen vezeti vagy idő előtt megszakítja. Mikszáth regénye, mint a legtöbb magyar regény: találomra összerótt novellák. Krúdy novellája, mint a legtöbb magyar novella, elvetélt regénytárgy, mely úgy hat, mint valami nagyszabású (soha meg nem írandó) munka bevezetése. Mikszáth mesemondó inventor, Krúdy nem az, nem is törekszik rá. Ezt nem róhatni fel néki hibául, sok mindennel kárpótol érte, de a bőség, gazdagság, elbeszélő temperamentum, melyekből Jász, Mikszáth ellen fegyvert kovácsol, mégis csak Mikszáth javára szólnak bárha Krúdyból, – kinek másfajta jelességét nem akarom kisebbíteni – Mikszáth e rendkívüli érdemei hiányzanak is.

„Belőle (t. i. Krúdyból) kellemesen hiányzik a törhetetlen politizálás s az országos ügyekről való beszélgetési vágy, ami Mikszáthnál és Jókainál bosszantóan terheli az olvasót.”

Milyen olvasót? Aki még nem élt, keveset élt vagy az élet iránt nincs kifejlett érzéke. Szóval az esztétát. Mi lett volna Zolából, Tolsztojból, Anatole Franceból az országos ügyek, általában az emberi ügyek iránt való széles érdeklődés nélkül? Jász azt mondja, hogy Krúdy lírikus. De a Rougon-Macquart és A háború és Békét, sőt az Új Földesurat , vagy Szent Péter esernyőjét nem lehet végig lírizálni. Én úgy hiszem, hogy Jász különben is szűkre fogja a líra fogalmát, lévén a nagy líra főleg országos ügy. Adyban előttünk a példa. Ami pedig a magyar beszélgetési vágyat illeti, én úgy hiszem, hogy Jókai és Mikszáth a sokfelé elvezető adomázó hajlamon keresztül tartják a külföld széles érdeklődésű nagyobb nagyjaival a távoli atyafiságot. Krúdy a maga zöngelmes egyhúrján sohse akart velük, a sokhúrúakkal, versenyre kelni s Jász igaztalan, ha ily párhuzam elgondolását provokálja.

„Bájos a podolini takácsnéról szóló történet; közvetlen, igaz és meglepő. Nem lehet meghatódás nélkül olvasni. Nem annak, akit még meghat Jókai és aki sírni tud a Karthausin, hanem, aki ezen már rég túl van.” Krúdynak, aki Jász szerint a múltban éli ki magát s ki mint „minden helyesen látó ember” a jelentől semmit sem remél (a szövegben még van néhány mondat az élés tökéletlenségéről és értéktelenségéről, melyeken bár elborult pesszimizmusról tesznek tanúságot, valahogy mégis csak mosolyognom kellett) – Krúdynak, aki a maga Jókaiját szerető ember, bizonyára legjobban fog fájni ez az összehasonlítás. Nem lehet, sőt nem is szabad Jókait ily blazírtan félrevetni, hogy az ember Krúdyt szeresse. S hogy kerül a Karthausi a podolini takácsné mellé – egy nagyhatású, nevezetes, nagylélegzetű munka, immár kultúrhistóriai tény, akár a legszebb kis, modern, novellához? Mi közük egymáshoz?

„Krúdy azon kevés magyar írók közül való, akiket európai mértékkel lehet mérni. Nekünk emellett különösen rokonszenves.”

Ezt a két mondatot csak azért idéztem, hogy soraimat Jász Dezsővel való békés egyetértésben végezhessem.

HATVANY LAJOS

 

(Nyugat, 1911/18. (szeptember 15.) II. 503-504. p.)