Országos ügyek. Senki sem örülhet nálam jobban, ha
Krúdy írásának mind újabb és újabb hívei akadnak. Biztató jel, hogy e
cigányzenétől visszhangos hazában vannak érzékeny fülek, finom, halk melódiákra
fölneszelők. Ennek jelét láttam és szerettem abban a kis cikkben, melyet
Jász
Dezső írt Krúdy Gyuláról a Nyugat szeptember 1-i számában. Jász sok olyat ír,
amit helyesnek, kitűnően jellemzőnek tartok s ezért szeretnék vele azon pontok
fölött vitatkozni, melyekben nem értünk egyet, melyekben, úgy érzem, kissé
elvetette a sulykot. „...Szellemi rokona (t. i. Krudy) Mikszáthnak, mint író és
stílművész kisebb nála, de finomabb, érzékenyebb és érdekesebb. Magasabb
szempontjai vannak. Az életet jobban ismeri és szereti, mint Mikszáth.”
Értsük meg egymást. Miben áll ez a szellemi rokonság?
Krúdy igen korán kezdett írni s gyerekfővel az akkor uralkodó Mikszáth hatása
alá került. Utánzója, tanítványa volt évekig. De mivelhogy semmi szellemi
rokonság közte és Mikszáth közt nem volt, a nagy humoristának ártalmas hatása évekig,
több mint egy évtizedig elnyomta őt. Sokat írt, kelleténél sokkal többet. Végre
kifejlődött Mikszáth mellé az ő egyénisége is. Jász azt mondja, hogy mint
kisebb stílművészé és mint jobb emberismerőé. Lehet,
hogy Krúdy sokat tud az emberekről, de tárcáiban keveset mond el. Ezt a keveset
azonban oly pataklejtésű és tisztaságú mondatokban, hogy alig lehet különb stílművészt
elképzelni. Szép Ernő méltán ünnepelte Krúdyról írt remek cikkében a stilissát. Jász Dezső bizonyára épp úgy érzi ezt, mint Szép
Ernő s valószínűleg tudja azt is, hogy mindenféle magyarokról összehordott,
illetve összeanekdotázott sok emberi adatot meg lehet találni Mikszáthban,
habár a gondos stílművészet mustráit nem is nála kell keresni. Ha mégis ennek
épp ellenkezőjét mondja, nem tudom másképp elképzelni, minthogy sietségben
elvétette a kifejezést.
„Tudja azt (t. i. Krúdy), amit Mikszáth nem tudott, hogy
a vázlat sokszor több, mint a kész kép.”
Mikszáth vázlatai valóban többet érnek, mint kész képei,
a nagy regények. De Krúdy novellái nem vázlatosak, hanem gondosan kidolgozott
képek, melyeket szeszélyes mesterük egyszerre abbahagyott. A vászon kétharmada
üres. Jász azért véli, hogy Krúdy lágyan hangzatos tárcái csupán vázlatok, mert
a mesét legtöbbször vagy kifelejti vagy szeszélyesen
vezeti vagy idő előtt megszakítja. Mikszáth regénye, mint a legtöbb magyar regény:
találomra összerótt novellák. Krúdy novellája, mint a legtöbb magyar novella,
elvetélt regénytárgy, mely úgy hat, mint valami nagyszabású (soha meg nem írandó)
munka bevezetése. Mikszáth mesemondó inventor, Krúdy
nem az, nem is törekszik rá. Ezt nem róhatni fel néki hibául, sok mindennel
kárpótol érte, de a bőség, gazdagság, elbeszélő temperamentum, melyekből Jász,
Mikszáth ellen fegyvert kovácsol, mégis csak Mikszáth javára szólnak
bárha Krúdyból, – kinek másfajta jelességét nem akarom kisebbíteni – Mikszáth e
rendkívüli érdemei hiányzanak is.
„Belőle (t. i. Krúdyból)
kellemesen hiányzik a törhetetlen politizálás s az országos ügyekről való
beszélgetési vágy, ami Mikszáthnál és Jókainál bosszantóan terheli az olvasót.”
Milyen olvasót? Aki még nem élt, keveset élt vagy az élet
iránt nincs kifejlett érzéke. Szóval az esztétát. Mi lett volna Zolából, Tolsztojból,
Anatole Franceból az
országos ügyek, általában az emberi ügyek iránt való széles érdeklődés nélkül?
Jász azt mondja, hogy Krúdy lírikus. De a Rougon-Macquart
és A háború és Békét, sőt az Új Földesurat , vagy
Szent Péter esernyőjét nem lehet végig lírizálni. Én
úgy hiszem, hogy Jász különben is szűkre fogja a líra fogalmát, lévén a nagy líra
főleg országos ügy. Adyban előttünk a példa. Ami pedig a magyar beszélgetési
vágyat illeti, én úgy hiszem, hogy Jókai és Mikszáth a sokfelé elvezető adomázó
hajlamon keresztül tartják a külföld széles érdeklődésű nagyobb nagyjaival a
távoli atyafiságot. Krúdy a maga zöngelmes egyhúrján sohse akart velük, a sokhúrúakkal, versenyre
kelni s Jász igaztalan, ha ily párhuzam elgondolását provokálja.
„Bájos a podolini takácsnéról szóló történet; közvetlen, igaz és meglepő. Nem
lehet meghatódás nélkül olvasni. Nem annak, akit még meghat
Jókai és aki sírni tud a Karthausin, hanem, aki ezen
már rég túl van.” Krúdynak, aki Jász szerint a múltban éli ki magát s ki mint
„minden helyesen látó ember” a jelentől semmit sem remél (a szövegben még van
néhány mondat az élés tökéletlenségéről és értéktelenségéről, melyeken bár elborult
pesszimizmusról tesznek tanúságot, valahogy mégis csak mosolyognom kellett) –
Krúdynak, aki a maga
Jókaiját szerető ember, bizonyára legjobban fog fájni ez az összehasonlítás.
Nem lehet, sőt nem is szabad Jókait ily blazírtan
félrevetni, hogy az ember Krúdyt szeresse. S hogy kerül a
Karthausi a podolini takácsné mellé – egy
nagyhatású, nevezetes, nagylélegzetű munka, immár kultúrhistóriai
tény, akár a legszebb kis, modern, novellához? Mi közük egymáshoz?
„Krúdy azon kevés magyar írók közül való, akiket európai
mértékkel lehet mérni. Nekünk emellett különösen rokonszenves.”
Ezt a két mondatot csak azért idéztem, hogy soraimat Jász
Dezsővel való békés egyetértésben végezhessem.
HATVANY LAJOS
(Nyugat, 1911/18. (szeptember 15.) II. 503-504. p.)