Krúdy Gyula: Válogatott novellák. Sajtó alá rendezte és az előszót írta: Szabó Ede. Bp. 1957. Szépirodalmi K. 550 l. (Magyar Klasszikusok)

 

A vaskos kötet Krúdy 44 novelláját tartalmazza. Ez a látszólag nagy terjedelem azonban az író életművének csak kis töredékét jelenti. Krúdy a legtermékenyebb magyar írók közé tartozott. Körülbelül 130 kötete jelent meg, könyvalakban eddig ki nem adott temérdek írását pedig még az irodalomtudomány is csak most kezdi számba venni. Ilyen életműből kiválogatni egy kötetrevalót, igen nehéz feladat. Különösen akkor, ha annyira úttörő munkát kell végezni, mint e kötet összeállítójának.

Szabó Ede így fogalmazta meg a gyűjtemény célját: „...az adott keretek közt nem is lehetett más a válogatás szempontja, mint az, hogy a legjellemzőbbnek ítélt Krúdy-novellák itt közölt füzére, követve az idő rendet s a fejlődés menetét, lehetőleg minél tisztább képet adjon az író világáról, s ezen belül szemlélete, mondanivalója, stílusa változó szakaszairól.” (543 l.)

A szempont kétségbevonhatatlanul helyes, azonban sajnos, a válogatónak nem egészen sikerült megvalósítania a kitűzött elveket. Mint minden válogatással kapcsolatban, sok részletkérdésen is lehetne vitázni, a leglényegesebb fogyatékosság azonban az, ahogyan ez a válogatás Krúdy írói pályájának első felét bemutatja. Letagadhatatlan tény, hogy Krúdy csak 1910 körül, az első Szindbád-novellákkal és A vörös postakocsival talált rá igazán saját útjára, akkor vált irodalmunk egyik legegyénibb hangú alkotójává. Akkor azonban már hosszú és nem is jelentéktelen írói múlt állott mögötte. Az ifjúkori újságírói tevékenységet is beleszámítva csaknem húsz év, körülbelül harminc kötet, köztük nem egy maradandó értékű alkotás is. Ezt az egész korszakot mindössze négy novella kép viseli a kötetben. A mennyiségi aránytalanság az első és a második korszak között véleményünk szerint is indokolt, de itt már nem egyszerűen aránytalanságról, hanem olyan fokú egyoldalúságról van szó amely már aligha teszi lehetővé a „fejlődés menetének követését”, s még kevésbé adhat tiszta képet Krúdy „írói világáról, s ezen belül szemlélete, mondanivalója, stílusa változó szakaszairól” – ahogyan a válogató maga elé tűzte.

Mindenesetre mentségére szolgálhat Szabó Edének, hogy egyrészt a szinte áttekinthetetlen gazdagság, másrészt az előmunkálatok majdnem teljes hiánya nehezítette feladatát. Mennyivel szerencsésebb helyzetben készült az ugyanebben a sorozatban meg jelent Tömörkény-kötet, amely az író összegyűjtött elbeszéléseit tartalmazó hét kötetes Tömörkény-sorozat kiadása után látott napvilágot. Krúdy-esetében éppen fordított a sorrend. Életművének tudományos feltérképezése és legidőtállóbb műveinek gyűjteményes kiadása csak az utóbbi években már e kötet megjelenése után indult meg. (A fehérlábú Gaálné. I-II.1959., A szerelmi bűvész inas. 1960.) Néhány év múlva, a sorozat befejezése után bizonyára nemcsak könnyebb lett volna egy ilyen reprezentatív kötet összeállítása, hanem megnyugtatóbb módon lehetett volna megtalálni a helyes arányokat az író egész pályájának, illetve fejlődési szakaszainak bemutatására is.

A kötet persze így is komoly előrelépést jelent Krúdy műveinek kiadásában. Aki csak most ismerkedik vele, annak már ez a kötet is gazdag ízelítőt ad egy nagy író egész munkásságából, de annak is kellemes meglepetés, aki külön-külön valamikor már olvasta az itt megjelent novellákat, mert ebben a kötetben láthatjuk először így együtt ennek a terjedelmes életműnek a legjavát.

Két régi irodalomtörténeti legenda eloszlatására is alkalmat ad ez a kötet. Az egyik az egyhúrúság hangoztatása volt. Sokan marasztalták el Krúdyt azon a címen, hogy mindig ugyanazt az egy dallamot játssza gordonkáján. E 44 novella mindenkit meg győzhet arról, hogy mennyire megalapozatlan ez a vád. Mint minden nagy író alkotásainak, Krúdy műveinek is van valami közös sajátosságuk. Az egyéniség bélyege, amely mindenki mástól megkülönbözteti, úgy, hogy néhány sor után bárki ráismer, aki már olvasott valaha Krúdy-írást. De a közös sajátosságon túl mennyi szín, milyen varázslatos gazdagság! Az önéletrajzi jellegű Rumfy Artur merész líraiságától a Souvenir-Pesth ódon hangulatán, A vadmacska és a Tótágas különös szimbolikáján át a Kleofásné kakasáig és az Őszi versenyekig, – milyen sokszínű ez a költői világ!

A másik legenda az öregedő Krúdy mű vészi hanyatlásáról szólt. Arról, hogy írói pályája vége felé tehetsége állítólag kimerült már csak önmagát másolta, régi hírnevéből élt. Ez a gyűjtemény épp az ellenkezőjéről győzi meg minden olvasóját. A kötet minden tekintetben végig emelkedést mutat. Utolsó novellái, A pincér álma, A hírlapíró és a halál, az Utolsó szivar az Arabs Szürkénél és az Isten veletek, ti boldog Vendelinek nem tehetsége hanyatlását, hanem éppen felívelését mutatják. Mondanivalója mélyül és egyetemesebb lesz, stílusa kristályossá tisztul, lehullnak régebbi sallangjai, egyszerűbbé, tömörebbé válik. Éppen ezekben a művekben érik igazán klasszikussá Krúdy művészete.

Szabó Ede bevezetője a magyar esszé irodalom szép hagyományait folytatja, azonban nemigen jut túl a régebbi Krúdy-irodalom eredményein. Kár, hogy gyakran elavult forrásokra támaszkodik (pl. Krúdy Péter), adatai éppen ezért sokszor megbízhatatlanok. A jegyzetek és névmagyarázatok viszont gondos munkáról tanúskodnak.

Katona Béla

(Irodalomtörténeti Közlemények, 1961/6. 762-763. p.)