Krúdy Gyula: Válogatott
novellák.
Sajtó alá rendezte és az
előszót
írta: Szabó Ede. Bp. 1957. Szépirodalmi K. 550 l. (Magyar Klasszikusok)
A vaskos kötet Krúdy 44
novelláját tartalmazza. Ez a látszólag nagy terjedelem azonban az író
életművének csak kis töredékét jelenti. Krúdy a legtermékenyebb magyar írók
közé tartozott. Körülbelül 130 kötete jelent meg, könyvalakban
eddig ki nem adott temérdek írását pedig még az irodalomtudomány is csak most
kezdi számba venni. Ilyen életműből kiválogatni egy kötetrevalót,
igen nehéz feladat. Különösen akkor, ha annyira úttörő munkát kell végezni,
mint e kötet összeállítójának.
Szabó Ede így
fogalmazta meg a gyűjtemény célját: „...az adott keretek közt
nem is lehetett más a válogatás
szempontja, mint az, hogy a legjellemzőbbnek ítélt
Krúdy-novellák itt közölt
füzére, követve
az idő
rendet s a fejlődés menetét,
lehetőleg minél tisztább
képet adjon az író
világáról, s ezen belül szemlélete, mondanivalója, stílusa változó
szakaszairól.” (543 l.)
A szempont
kétségbevonhatatlanul helyes, azonban sajnos, a válogatónak nem egészen
sikerült megvalósítania a kitűzött elveket. Mint minden válogatással
kapcsolatban, sok részletkérdésen is lehetne vitázni, a leglényegesebb
fogyatékosság azonban az, ahogyan ez a válogatás Krúdy írói pályájának első
felét bemutatja. Letagadhatatlan tény, hogy Krúdy csak 1910 körül, az első
Szindbád-novellákkal és A vörös postakocsival talált
rá igazán saját útjára, akkor vált irodalmunk egyik legegyénibb hangú
alkotójává. Akkor azonban már hosszú és nem is jelentéktelen írói múlt állott
mögötte. Az ifjúkori újságírói tevékenységet is beleszámítva csaknem húsz év,
körülbelül harminc kötet, köztük nem egy maradandó értékű alkotás is. Ezt az
egész korszakot mindössze négy novella kép viseli a kötetben. A mennyiségi
aránytalanság az első és a második korszak között véleményünk szerint is
indokolt, de itt már nem egyszerűen aránytalanságról, hanem olyan fokú
egyoldalúságról van szó amely már aligha teszi
lehetővé a „fejlődés menetének
követését”,
s még kevésbé
adhat tiszta képet Krúdy „írói
világáról,
s ezen belül szemlélete, mondanivalója,
stílusa változó
szakaszairól” – ahogyan a válogató
maga elé tűzte.
Mindenesetre
mentségére szolgálhat Szabó Edének, hogy egyrészt a szinte áttekinthetetlen
gazdagság, másrészt az előmunkálatok majdnem teljes hiánya nehezítette
feladatát. Mennyivel szerencsésebb helyzetben készült az ugyanebben a
sorozatban meg jelent Tömörkény-kötet, amely az író összegyűjtött elbeszéléseit
tartalmazó hét kötetes Tömörkény-sorozat kiadása után látott napvilágot.
Krúdy-esetében éppen fordított a sorrend. Életművének tudományos feltérképezése
és legidőtállóbb műveinek gyűjteményes kiadása csak
az utóbbi években már e kötet megjelenése után indult meg. (A fehérlábú
Gaálné. I-II.1959., A szerelmi bűvész
inas. 1960.) Néhány év múlva, a sorozat befejezése után bizonyára nemcsak
könnyebb lett volna egy ilyen reprezentatív kötet összeállítása, hanem
megnyugtatóbb módon lehetett volna megtalálni a helyes arányokat az író egész
pályájának, illetve fejlődési szakaszainak bemutatására is.
A kötet persze
így is komoly előrelépést jelent Krúdy műveinek kiadásában. Aki csak most
ismerkedik vele, annak már ez a kötet is gazdag ízelítőt ad egy nagy író egész
munkásságából, de annak is kellemes meglepetés, aki külön-külön valamikor már
olvasta az itt megjelent novellákat, mert ebben a kötetben láthatjuk először
így együtt ennek a terjedelmes életműnek a legjavát.
Két régi
irodalomtörténeti legenda eloszlatására is alkalmat ad ez a kötet. Az egyik az
egyhúrúság hangoztatása volt. Sokan marasztalták el Krúdyt azon a címen, hogy
mindig ugyanazt az egy dallamot játssza gordonkáján. E 44 novella mindenkit meg
győzhet arról, hogy mennyire megalapozatlan ez a vád. Mint minden nagy író
alkotásainak, Krúdy műveinek is van valami közös sajátosságuk. Az egyéniség
bélyege, amely mindenki mástól megkülönbözteti, úgy, hogy néhány sor után bárki
ráismer, aki már olvasott valaha Krúdy-írást. De a közös sajátosságon túl
mennyi szín, milyen varázslatos gazdagság! Az önéletrajzi jellegű Rumfy Artur merész
líraiságától a Souvenir-Pesth ódon
hangulatán, A vadmacska és a Tótágas különös
szimbolikáján át a Kleofásné kakasáig és az Őszi versenyekig, –
milyen sokszínű ez a költői
világ!
A másik legenda
az öregedő Krúdy mű vészi hanyatlásáról szólt. Arról, hogy írói pályája vége
felé tehetsége állítólag kimerült már csak önmagát másolta, régi hírnevéből
élt. Ez a gyűjtemény épp az ellenkezőjéről győzi meg minden olvasóját. A kötet
minden tekintetben végig emelkedést mutat. Utolsó novellái, A
pincér álma, A hírlapíró és a halál, az Utolsó szivar az Arabs Szürkénél
és az Isten veletek, ti boldog Vendelinek nem tehetsége hanyatlását,
hanem éppen felívelését mutatják. Mondanivalója mélyül és egyetemesebb lesz,
stílusa kristályossá tisztul, lehullnak régebbi sallangjai, egyszerűbbé,
tömörebbé válik. Éppen ezekben a művekben érik igazán klasszikussá Krúdy
művészete.
Szabó Ede bevezetője
a magyar esszé irodalom szép hagyományait folytatja, azonban nemigen jut túl a
régebbi Krúdy-irodalom eredményein. Kár, hogy gyakran elavult forrásokra
támaszkodik (pl. Krúdy Péter), adatai éppen ezért sokszor megbízhatatlanok. A
jegyzetek és névmagyarázatok viszont gondos munkáról tanúskodnak.
Katona Béla
(Irodalomtörténeti
Közlemények, 1961/6. 762-763. p.)