KATONA BÉLA:

Krúdy és az 1918-19-es forradalmak
(II. rész.)

Tevékenysége a Tanácsköztársaság idején

„Csak pusztuljon, omoljon,
vesszen el a régi világ... ”

A Tanácsköztársaság kikiáltása nem eredményezett alapvető változást Krúdy helyzetében vagy szerepében, írásai ugyanúgy jelentek meg, mint korábban, legfeljebb a hangja vált egy fokkal még radikálisabbá. Nem könnyű eldönteni, hogy ebben a nyíltabb színvallásra kényszerítő körülményeknek, vagy az író belső fejlődésének volt-e jelentősebb szerepük. Közvetlenül a proletárdiktatúra idején írt művei ebben a vonatkozásban nem lehetnek perdöntőek. Önmagukban, az író korábbi és későbbi fejlődéséből kiszakítva ugyanis még a legpozitívabb megnyilatkozásai is kételyeket ébreszthetnek: vajon őszinték voltalt-e, vagy csak a pillanatnyi helyzettel való megalkuvás gyümölcsei, opportunista hajbókolás a hatalomra került új rendszer előtt belső meggyőződés nélkül? Annál is inkább felmerülhetnek ilyenfajta meggondolások, mert mint minden nagy társadalmi átalakulás idején, az 1918/19-es forradalmak alatt is akadtak valóban kétszínű karrieristák, akik látszólag dicsérték a polgári demokratikus átalakulást, vagy a proletárdiktatúrát, de közben másfelé kacsingattak, az ellen forradalom győzelme után pedig együtt üvöltöttek a farkasokkal, s a kurzussajtó leghűségesebb kiszolgálói lettek.

Hogy Krúdynál nem ilyen opportunista köpönyegforgatásról volt szó, s nem is csak pillanatnyi fellángolásról, azt elsősorban a megelőző években, főként a háború időszakában született publicisztikai írásai bizonyítják. Ez a háborús publicisztika ugyanis – mint láttuk – kétséget kizáróan igazolja, hogy Krúdy 1918-19-es megnyilatkozásai nem előzmény nélküliek. Nem egyik napról a másikra váltott hangot, nem a forradalom kitörésekor vált hirtelen Saulusból Paulusszá. A proletárdiktatúra alatti tevékenysége csak logikus folytatása, betetőzése, csúcsa volt annak a mélyreható fejlődési folyamatnak, amely a háború kitörésétől kezdve formálódott és végbement benne. A Tanácsköztársaság idején született művei, ha hangban erősödtek is, alapjában véve szerves folytatásai voltak nemcsak a polgári forradalom alatt írott cikkeknek, ha nem a háború kezdetétől folytonosan erősödő, radikalizálódó egész publicisztikájának is.

Természetesen hiba lenne elhallgatni azt is, hogy ez a fejlődés, látszólagos egyenes vonalúsága ellenére sem volt ellentmondásoktól mentes. Krúdy a Tanácsköztársaság idején is megmaradt polgári írónak. Nem vált szocialistává, még kevésbé kommunistává. Nem is igyekezett magát úgy feltüntetni, mintha az lett volna. A párt sajtóban, a kommunista lapokban nem is jelent meg írása. Valószínűleg nem elvi okokból, hanem csak mert nem kértek tőle, a tény mégis föltétlenül jellemző. Megmaradt a radikális Magyarország hasábjai mellett, ahol évek óta jelentek meg Pesti levelei.

Ott azonban becsületesen szolgálta az új rendszert. Látványos melldöngetés nélkül írt, de úgy, hogy mégis mindegyik írása határozott kiállás volt a letűnő régi világ ellen, s a Tanácsköztársaság mellett. Hangját különösen ott érezzük őszintének, ahol a meg bukott úri társadalom bűneiről, rothadásáról beszélt, amikor elhatárolta magát a múlttól.

A Magyarországba írt cikkek mellett 1919 tavaszán főként a Néplap szerkesztése kötötte le Krúdy energiáját. Erre még a Tanácsköztársaság kikiáltása előtt kapott megbízást, de szerkesztői munkáját a proletárdiktatúra első időszakában is tovább folytatta.

A Néplap korábban a kormányzat által támogatott parasztújság volt, amely a régi kalendáriumok szellemében és azok sallangos, kacskaringós népiességével igyekezett védelmezni és propagálni a rendszer parasztpolitikáját, és leszerelni az agrárszocialista mozgalmakat. Szépirodalmat keveset közölt, és abban sem volt köszönet. A múlt századi népszínművek árvalányhajas idilljei és a száz éves jövendőmondó verses gügyögései váltakoztak hasábjain. Igazi író nem szerepelt benne, a szerkesztő neve helyén is csak ez állt: András gazda. A lap átszervezésére 1919 januárjában került sor, s a Károlyi kormány akkori földművelésügyi minisztere, Buza Barna felelős szerkesztői minőségben Krúdyra bízta irányítását. Rajta kívül főszerkesztőként Szabó Endre, valamint szerkesztőtársak elnevezéssel Gárdonyi Géza és Móricz Zsigmond neve szerepelt a címlapon.

Nem könnyű megérteni, s még kevésbé megmagyarázni, miért éppen Krúdy lett egy parasztújság szerkesztője. Valószínű, hogy mint a Károlyi párti Magyarország régi munkatársára, s mint Károlyi aktív támogatójára esett rá a választás. Bárhogyan is történt, bizonyos, hogy Krúdy nemcsak afféle tiszteletbeli megbízatásnak tekintet te a Néplapot, nemcsak a nevét adta hozzá, hanem ténylegesen is részt vett a lap irányításában, s a nehéz körülmények között is színvonalas újságot akart adni a falusi nép kezébe.

Külsőleg is modernizálták a Néplapot. Népieskedő cikornyáit elhagyták a címlapról, tördelését, egész nyomdai kiállítását korszerűvé tették. Lényegesebb volt azonban, hogy Krúdy igazi írókat szólaltatott meg a lap hasábjain. A szerkesztői tevékenységével kapcsolatos dokumentumok, sajnos, nem igen maradtak fenn, vagy legalább is nem ismeretesek. Megőrződött azonban Gárdonyi két hozzá intézett válaszlevele, amelyekből mégis némi fogalmat alkothatunk Krúdy szándékairól, s a Néplap megerősítése érdekében kifejtett szervező munkájáról. (Az egyik levelet a Krúdy világa már publikálta, a másikra Nagy Sándor, a kitűnő egri Gárdonyi-kutató hívta fel a figyelmemet, amiért ezúton is köszönetet mondok neki.)

Gárdonyi mindkét levelében arról írt, hogy új művek helyett pillanatnyilag csak régebbi írásainak lapkivágatait küldheti a Néplapnak, de soraiból az is kiderült, hogy Krúdy olyan népies témájú elbeszéléseket vagy regényeket várt tőle, amelyek alkalmasak lehettek volna arra, hogy a kalendáriumi hazugságokat végre igazi irodalommal szorítsák ki a falusi lakosság tudatából.

Gárdonyi küldött is írásokat, s küldtek mások is. Az új földtörvényt a másik fő munkatárs, Móricz Zsigmond magyarázta a paraszti olvasóknak. Maga Krúdy egy nagyobb terjedelmű, népmesei hangvételű elbeszélés közlését kezdte meg a Néplapban Csillag, aki jár címmel. Öt folytatás látott napvilágot belőle, a végét nem ismerjük, mert az újság megszűnése után befejezetlen maradt. E folytatásos elbeszélésen kívül még egy írása jelent meg névaláírással a Néplapban A naphoz címen, 1919. március 9-én.

A következő számtól, március 16-tól kezdve a szerkesztők neve minden magyarázat nélkül eltűnt a címlapról. Nemcsak Krúdyé, szerkesztőtársaié is. A még megjelent számokból azonban az derül ki, hogy továbbra is változatlanul ő maradt a szerkesztő.

Az április 13-i számban megjelent A Néplap szépirodalmi programja című első oldalas cikk Bródy Sándort, Gárdonyi Gézát, Móricz Zsigmondot, Révész Bélát és Szép Ernőt emlegeti, mint a Néplap íróit, majd szó szerint így ír: „Krúdy Gyula, e lapok szerkesztője ugyancsak minden erejét a Néplapnak szenteli. ” További szám azonban már nem jelent meg. Az egyre bonyolultabbá váló politikai helyzetben és az egyre súlyosabban jelentkező papírhiány miatt átszervezték a sajtót, és sok más újsággal együtt a Néplap is megszűnt.

Ezzel vége is szakadt Krúdy rövid szerkesztői tevékenységének. De ha időben nem is volt hosszú ez a szerkesztői pályafutás, hiba lenne lebecsülni jelentőségét. Mit jelentett számára a Néplap redakciója? Mindenekelőtt szorosabb, közvetlenebb kapcsolatot írótársaival. Főként olyanokat igyekezett ugyan megnyerni munkatársaknak, akikkel régóta baráti viszonyban volt (Bródy Sándor, Révész Béla, Szép Ernő), de Móriczcal és Gárdonyival csak ekkor és ezen a réven került közelebbi érintkezésbe. Ennél is sokkal fontosabb volt azonban, hogy a Néplap szerkesztése elevenebb kapcsolatra sarkallta az élettel, a korral, a politikai helyzet alakulásával is. Munkája szinte elkerülhetetlenül a nép sorsára irányította figyelmét. Mint a Néplap szerkesztőjének, tudnia kellett, mi megy végbe falun, mi történik a parasztsággal. Nyilván ezzel a tájékozódni akarással függtek össze gyakori utazásai is. Mint Móricz Zsigmond, ő is a vidéket járta, s tapasztalatairól riportokban számolt be. Riportjai (Milyen Magyarország, Az ország útján, stb.) nem a Néplapban, hanem a Magyarországban, az Érdekes Újságban és a Pesti Futárban jelentek meg, mégis joggal tételezhetjük fel, hogy tulajdonképpen ezeket is a Néplap ihlette, hiszen a szerkesztői munka gyakorlata szinte kényszerítette a társadalmi valósággal való szembenézésre.

Olyan közel, mint Móricz, természetesen ekkor sem került a néphez. Inkább csak a vasúti kocsik, vagy a vidéki vendégfogadók hangulatából következtetett a mélyben zajló változásokra, de legtöbbször még ezekből a külsőségekből is jó érzékkel szűrte ki a lényeget, a társadalmi mozgás valódi tendenciáit.

Ezekből a vidéki riportutakból nőtt ki a Fehérvári könyv című füzete is, amely 1919 májusában jelent meg a Közoktatásügyi Népbiztosság kiadásában. Alcíme: Termelőszövetkezetek Fejér megyében. Nehezen meghatározható műfajú írás. Riport és szociográfia, rendeletmagyarázat és propagandairat egyszerre, de nem is a műfaji tisztaság itt a fontos, hanem az a meggyőző szenvedély, amellyel a régi világ bűneit ostorozta, s a kibontakozó új élet megnyilvánulásait figyelte. Statisztikai adatokkal bizonyította a földbirtokmegoszlás kiáltó igazságtalanságait, hogyan osztozott Fejér megye közel 700 ezer hold földjén 135 nagybirtokos, s hogyan élt 164 ezer nincstelen mezőgazdasági zsellér. Örömmel állapította meg, hogy a föld végre a népé lett. „A népé lett, az államé lett ez a végtelen kincs. 135 család lett szegény. 164 ezernyi mezőgazdasági nép boldog és elégedett. ” (Pesti Levelek. 390. l.)

Azt is tudta, hogy a kizsákmányolás megszűnése nem pusztán anyagi-gazdasági kérdés, hanem sokkal több annál, az igazán emberhez méltó élet kezdete: „Ezek a földek csak görnyedésre tanították a derekat eddig. Görnyedett, aki rajta dolgozott, görnyedett az alázat, a cseléd, a megalázkodó, a sanda bűn. Ezentúl arra is megtanítja a föld a dolgozókat, hogyan kell a derekukat kiegyenesíteni. ” (U. o.: 393. l.)

Hirdette a társadalmi megújulás szükségszerűségét, s látta, hogy a forradalmat maga az uralkodó osztály idézte elő ostobaságával, gőgjével, parazita életmódjával: „Jött az a forradalom, amelynek el kellett jönni ebben a végleg elzüllött, megrothadt, bűneibe süllyedt Magyarországban, hogy tovább lehessen élni a tisztességes embereknek. Száz esztendő igazságtalanságai, gaztettei, bitangságai után jött a proletárforradalom... Ki hitte volna Magyarországon a proletárforradalmat? Pedig már a harmadik nemzedék tapossa itt a földet Kossuth szabadságharca óta; három nemzedék jött, amely bűnt bűnre halmozott, trágyázta a földét, amelyben lassan izzani kezdett a lát hatatlan tűz. Minden csendőrpofon, amely Magyarországon ártatlan ember arcára becstelenül csördült, minden aljas követválasztás, amelyről oly hasrengető kedéllyel írt Mikszáth Kálmán, a mameluk-világ krónikása... okozója volt ennek a forradalomnak. Jönni kellett neki, mint a háborúnak, a legnagyobb emberi megaláztatásnak, a poklokra juttatott embereknek, a sárba, szennybe, vérbe letaposott emberi önérzetnek, hogy a legmélyebb mélyről, a förtelemből, az akasztófa alól felordítson végre az Ember.

Az első forradalomban a bitófa elől menekült meg Magyarország.

A második forradalom elhozta neki a gyönyörűséges emberi életet. ” (U. o.: 399. l.) Vallomásának értékét csak fokozza, bátor kiállásának őszinteségét hitelesíti az a körülmény, hogy Krúdy tisztában volt a Tanácsköztársaság fenyegetett helyzetével. Látta a külső és belső ellenforradalmi erők készülődését, de ez sem rettentette vissza: „Jöjjön bár milliója az ellenségnek a szabaddá lett Magyarország ellen, a mai szabadságnak, emberi messzilátásnak, jövendőnek a délibábját nem sötétítheti el sem a fegyverek sűrűje, sem a felkoncolt régi világ hydra-tagjainak megmozdulása. Ennek a mostani világnak sem ízét, sem javát, sem ígéretét többé nem verheti ki semmi ennek a mai nemzedéknek az emlékezetéből. s” (U. o.: 399. l.)

Ugyanez a világos, egyértelmű elkötelezettség jellemzi ebben az időben írott cikkeit is. Régi és új regényhősök című írásában az író az irodalom feladatát igyekezett megfogalmazni. S ő, akit az irodalomkritika kezdettől fogva a múlt énekeseként könyvelt el, most a jelen ábrázolására bíztatta írótársait is, önmagát is: „Itt tíz esztendeig nem lehet egyebet írni se regénybe, se színdarabba: mint Magyarország történetét, mostani napjait. Ha a negyvennyolcadiki eseményekről és az utána következő szomorú időszakról egy félszázadig írtak a könyvek, hazudtak a legendák és vének – korunkról, az új világ születéséről könyvtárakat kell összeírni, hogy majd mindenki meg értse, hogy mi történt itt: csoda, vagy emberi akarás? ” (Magyarország. 1919. márc. 25.)

Több más írásából is kiderül, milyen fontosnak tartotta a tömegek felvilágosítását, s hogy ebben milyen jelentős szerepet szánt az irodalomnak is. Újra meg újra sürget te, hogy a parasztbutító kalendáriumok és rémregények helyett igaz és értékes könyveket kell a nép kezébe adni. Sürgősnek és elengedhetetlennek tartotta a nemzeti ön vizsgálatot, múltunk megtisztítását az önáltató illúzióktól. Le kell leplezni a hamis ideálokat, bármilyen fájdalmas is legyen az igazsággal való könyörtelen szembenézés: „A legszebb hazugságokról kell lemondanunk, amelyekkel századokon át önmagunknak bókoltunk;... királyszobrokat kell ledönteni, hogy meglássuk, mennyi a fűrészpor odabent... Írni kell végre egy könyvet a proletárügyésznek is, akit eddig tömlöcbe vetettek, ha ki merte nyitni a száját. Hadd halljuk az ő igazságát, amelyet börtönök falára volt kénytelen írni, mert másképpen nem mondhatta el... Nem kell félni az új történelemtől, az új Magyarországtól, a forradalmi szilajságú emberi akarások és ideálok robbantásától. Csak pusztuljon, omoljon, vesszen el a régi világ. Már a szájunkig ért a trágyagödör léje, amelybe belezuhantunk. Gyötrelmesebb nem lehet az élet, mint volt. ” (Új történelmet kell írni. Magyarország. 1919. április 16.)

S nemcsak a népet, az országot nem féltette az új történelemtál, vagyis a szocialista fejlődéstől, hanem a felszabadult ember öntudatával határolta el saját magát is a régi világtól, s félreérthetetlenül kimondta, hogy egyénileg sincs veszteni valója: „Mit sajnáljak a tegnapi életemből? Sajnáljam talán az ékszereket, melyek másoké voltak?... Mit sajnáljak a kastélyokon, amelyekben szegény, mindennapi életünknek előkelő idegenjei laktak, akiknek legfeljebb hideg, lesújtó arcát láthattuk egy másodpercre, de könnyüket, vagy mosolyukat soha? És miért búsulnék az egész elmerült világ után, amelynek fogatairól sár freccsent a kabátomra, páholyaiból elutasítón fénylett a fülbevaló és a szem, magasan repülő paradicsommadarai legfeljebb a kalapomat szemetezték be; dologtalan gazdagsága, bankár-elbizakodottsága, seregély-ostobasága, tétlen parfőmje, bágyadt selyme, aluszékony közömbössége, másvilágról való gőgje, cudar gúnyja, bitang nemtörődömsége, ledér rafináltsága és agylágyult röheje: – mindig csak erre a napra, a maira s a következőkre, a megaláztatásra, a proletárpofonra látszott várakozni? – Miért sajnálnám a tegnapi Pestet, a zsebmetsző, sajtszagú, ocsmány Pestet, minden érdemes fiához perfid, bűneiben a kivégzésre megérett régi Magyarországot – amikor csak amolyan mostoha gyermek voltam itt? ” (A gyalogúton. Magyarország. 1919. április 9.)

A Tanácsköztársaság hónapjaiban fordult figyelme határozottabban az oroszországi események felé is. Fiatal kora óta vonzódott az orosz irodalomhoz és az orosz néphez. Pályája elején ahhoz az irodalmi irányzathoz csatlakozott, amelyet főként az orosz irodalom példái ihlettek. Krúdy különösen a klasszikus orosz irodalomnak két nagy alakjáért, Puskinért és Turgenyevért lelkesedett. Most, amikor felismerte azokat a szálakat, amelyek Tanácsmagyarországot a fiatal Szovjetunióhoz kapcsolták, felújultak benne ezek az emlékek, s kíváncsian fordult az orosz irodalom felé. Orosz hangok c. cikkének tanúsága szerint világosan látta, hogy milyen fontos szerepe volt az orosz irodalomnak a forradalmi változások előkészítésében: „Száz esztendeig tartott Orosz országban a mai forradalom előkészítése. Minden könyv, amit a múlt században orosz kéz írt: titkos propagandája egy közelgő új világnak.” (Magyarország. 1919. március 20.)

A múltnál is sokkal jobban foglalkoztatta azonban a jelen, vagyis az, milyen szerepük volt az orosz íróknak az októberi forradalomban, s hol van a helyük a kialakuló új társadalomban. „Vajon mit írnak most az orosz írók? Milyen kár, hogy a testvér nemzet irodalmát nem ismerjük napjainkban! ” (U.o.)

A kisebb cikkeken és a fehérvári riportfüzeten kívül önálló kötete is jelent meg Krúdynak a Tanácsköztársaság idején. 1919 áprilisában a Ruszka-Krajnai Népbiztosság kiadásában látott napvilágot Havasi kürt Ruszin-Krajna kistükre című munkája.

Érdekes, de még nem egészen felderített a mű keletkezésének háttere. Egy újabban felbukkant hírlapi közlemény szerint az író Dr. Stefán Ágoston rahói ügyvéd megbízásából írta ezt a könyvét, aki a Tanácsköztársaság alatt Ruszin-Krajna népbiztosa volt. Ő kérte fel Krúdyt, hogy adjon leírást Máramaros, Ung, Bereg és Zemplén vármegyékről, az ott élő rutén nép életéről. Később kiderült, hogy Stefán a kommün alatt kettős játékot folytatott, ezért a Tanácsköztársaság bukása után is vezető beosztásban maradt, s a párizsi békekonferencián ő képviselte Kárpátalját. Ekkor állítólag Krúdy művét franciára és angolra fordíttatta, és a béketárgyalásokon is felhasználta.

Hogy mindez valóban így történt-e, s ha igen, volt-e és milyen szerepe Krúdy írásának a későbbi fejleményekben, azt még a további kutatásnak kell pontosabban tisztáznia. Mint ahogy azt is, hogyan került Krúdy összeköttetésbe Stefán Ágostonnal, s miért éppen őt bízta meg Stefán a könyv megírásával?

Maga a mű sajátos keveréke az útirajznak és a szociográfiának. Nem igazi útleírás, Krúdy maga is bevallja, hogy csak régebbi utazásainak emlékeire támaszkodott írás közben. Inkább a nép életének bemutatására törekedett. Meleg együttérzéssel be szél a kárpátaljai lakosság sanyarú sorsáról, szegénységéről, éhezéséről. Elfogultság nélkül mutatja be a magyarok és a ruszinok viszonyát, s ír az ott élő zsidók helyzetéről is. Nem hallgatta el a magyar állam, a magyar uralkodó osztályok elnyomó, kizsákmányoló szerepét, ennek ellenére nem mentes a mű bizonyos naiv nacionalizmustól sem. Főként ott jelentkezik ez, ahol a ruszinok magyar-hűségükről, Magyarországhoz való törhetetlen ragaszkodásáról beszél. De ha mai szemmel nézve nem is fogadhatjuk el mindenben a véleményét, ha helyenként naivnak is kell mondanunk az általa rajzolt képet, egészében mégis figyelemre méltónak tartjuk munkáját, amely nemcsak a magyar uralkodó osztályok nemzetiségi politikájához képest jelentett előrelépést, de a Tanácsköztársaság e téren hozott intézkedéseivel is összhangban állt. ,

Nem könnyű megérteni, hogy a Tanácsköztársaság első két hónapjában kifejtett ilyen fokú írói aktivitás után miért következett Krúdynál 1919 nyarán előbb némi elbizonytalanodás, majd pedig teljes elhallgatás. A kérdést még csak izgalmasabbá teszi, hogy, voltaképpen nemcsak-Krúdyra vonatkozik, hanem a kortársak közül-még nagyon sokakra, s nem is csak a polgárságból jött művészeltre, hanem olyán vitathatatlanul progresszív egyéniségekre is, mint pl. Móricz Zsigmond. A probléma rendkívül sokrétű és bonyolult, részletes kifejtése külön tanulmány témája lehetne. Itt most meg kell elégednünk annak megállapításával, hogy ebben a megtorpanásban szubjektív és objektív tényezők egyaránt közrejátszottak. Tagadhatatlan, hogy szerepe volt ebben az író politikai korlátainak is, amelyek az osztályharc fokozatos éleződésének, a fronthelyzet rosszabbodásának, s az ezekkel összefüggő szükségszerű radikális intézkedéseknek a hatására egyre erőteljesebben kiütköztek. Hozzá kell ehhez számítani Krúdy ideológiai képzetlenségét is. Nemcsak gyakorlati kapcsolata nem volt a munkásmozgalommal, elméletileg sem ismerte a marxizmust. A háború és a forradalmak radikalizáló hatására sok mindent magáévá tett a progresszív erők követeléseiből, s ösztönösen elfogadta a szocializmusnak a társadalmi igazságtalanságok megszüntetésére irányuló törekvéseit is, de ez – mint oly sokaknál – nála sem pótolta az elméleti tisztánlátást, s végül is visszahőköléshez vezetett.

A személyes okokon túlmenően azonban kétségtelenül része volt az elhallgatásban a kultúrpolitikai irányítás szűkkeblűségének is, amely nemcsak Krúdyt, hanem többek között Móricz Zsigmondot, Babits Mihályt és Tóth Árpádot is visszariasztotta. Hozzájárult ehhez még a polgári lapok többségének, köztük Krúdy legfontosabb, legállandóbb fórumának, a Magyarországnak a megszűnése is. A megmaradt lapok különböző, sokszor egymásra is acsarkodó csoportok irányítása alatt álltak. A rendelkezésre álló rövid idő alatt ugyanis nem kristályosodhatott ki igazán a párt egységes kulturális irányvonala. A pártirányítás lényegéről és főként annak gyakorlati értelmezéséről a vezetők között is jelentős nézeteltérések voltak. A Népszava a Vörös Újsággal polemizált a kérdésről, Az Ember és a Színházi Élet a Ma írói ellen indított támadás-sorozatot.

A vitákban higgadt, mértéktartó vélemények is elhangzották, általában azonban inkább a szélsőségesen türelmetlen, proletkultos hangnem jellemezte az összecsapásokat. Olyan nyilatkozatok is napvilágot láttak, amelyek kereken kimondták, hogy a proletárdiktatúrának csak a forradalmi művészekre van szüksége, s a többiek álljanak félre. Az ilyen deklarációk, még ha azok nem az egész pártvezetés véleményét fejezték is ki, alkalmasak voltak arra, hogy elkedvetlenítsék azokat a jó szándékú, a szocializmushoz becsületes indulatokkal közeledő, de még nem kommunista, a marxi tanokban járatlan, vagy azzal éppen csak most ismerkedő írókat.

Ha a Tanácsköztársaság nem bukott volna el, később bizonyára tisztázódtak volna ezek a problémák, s az átmenetileg félreállt írók többsége is megtalálta volna a helyét a proletárdiktatúra rendjének irodalmi életében. Erre azonban már nem kerülhetett sor. 1919. augusztus 1-én győzött az ellenforradalom, a haladó írókra – köztük Krúdyra is – nagyobb megpróbáltatások vártak.

Krúdy és az ellenforradalom

„A becsütetesek mindig visszavágyakoznak az ígéret
földjére, amely 1919 tataszán nékik megmutattatott. ”

A Tanácsköztársaság bukása után a haladó magyar irodalom szétzilálódott, az írók közül sokan külföldre távoztak. Krúdy nem ment idegenbe, inkább belső emigrációba húzódott vissza, s így próbálta kivárni a viharok elcsendesülését. Anyagi helyzete azonban nem tette lehetővé számára a hosszabb pihenést vagy félreállást. Ha élni akart, újra dolgoznia kellett. Az ellenforradalom győzelme után az első írása, egy novella, 1919, szeptember 12-én jelent meg a Pesti Futárban. Amikor pedig szeptember 28-án ismét megindult régi lapja, a Magyarország, ő is mindjárt az első számban újra elkezdte a Pesti levelek írását.

Ma már semmi sem indokolja annak elhallgatását, hogy ezekben az első cikkekben megalkuvó, önigazoló tendenciák is találhatók. Nem tagadta meg a Tanácsköz társaság alatti tevékenységét, nem tartott látványos önkritikát, de voltak kapkodó, riadt gesztusai a hatalomra jutott új rendszer irányába. Üdvözölte a „fagyos ország úton Buda tornyai felé” masírozó, „honmentő magyar sereget” (Üdv a Bakonynak), egyik írásában a „bűnös Budapest” vétkeit emlegette (Sastoll), egy másikban a Horthy bevonulása után miniszterelnökké lett Huszárt köszöntötte, támogató cikket írt Horthyné karácsonyi segélyakciójáról, aki már akkor, 1919 decemberében ügyesen játszotta Magyarország nagyasszonya szerepét, s gyűjtést kezdeményezett a sokat szenvedett katonák javára (Horthyné szava).

A cikkek alatt ugyanaz a név, amelyik az októberi forradalom alatt és a Tanácsköztársaság idején megjelent írásait jelezte. Ha azonban egymás mellé állítjuk ezeket a műveket, a különbség ég és föld. A tartalmi változásoknál is sokkal jellemzőbbnek, fontosabbnak és árulkodóbbnak érezzük azonban az írói hangnem megváltozását. Az ellenforradalom idején írt cikkekből hiányzik a korábbi belső tűz, jelzői üresen konganak, mondatai kényszeredetten vánszorognak egymás után. Mintha a szárnyalást végleg elfelejtette volna, a stílus nagy művésze botladozva járt. Olvasás közben lépten-nyomon kiérezzük az erőlködést, a verítékszagot, szavai tompán csengenek, mint a hamis pénz.

Mindenképpen sajnálatos, hogy megírta ezeket a cikkeket, de mint dokumentumok mégis inkább a korra jellemzők ezek az írások, mint az író személyére. S ha ezen a címen nem is menthetjük fel Krúdyt teljesen, helytelen lenne, ha e néhány cikke alapján akarnánk őt megítélni, vagy pláne elítélni. S még nagyobb hiba lenne, ha ezek miatt az írásai miatt hitelüket vesztetteknek nyilvánítanánk, s ezért kevesebb figyelemre méltatnánk a forradalmak alatti progresszív megnyilatkozásait is. Különben is, miért akarnánk méltánytalanabbnak lenni vele szemben, mint az ellenforradalmi rendszer urai és hűséges kiszolgálói voltak, akik soha sem bocsátották meg neki a polgári demokratikus forradalom és a Tanácsköztársaság alatti tevékenységét, s akik az engedményeket tevő fenti cikkek ellenére is könyörtelen hajszát indítottak ellene?

A támadásokat a Császár Elemér és Pekár Gyula szerkesztésében megjelenő Magyar Múzsa című folyóirat kezdeményezte. Először Az író erkölcsi hitele című nyílt levélben Négyesy László intézett ellene durva kirohanást egy 1918 novemberében meg jelent cikke miatt. Nem kevesebbel, mint hazaárulással, tudatos rosszhiszeműséggel, a nemzeti múlt meggyalázásával vádolta, és a „megsértett nemzeti szellem” nevében követelt tőle elégtételt. S mindezt 1920 elején, a fehérterror tombolása idején.

Mi volt az inkriminált cikkben, amely Négyesyt ennyire felháborította? Az írás 1918. november 8-án jelent meg a Déli Hírlapban Kézimunka címmel. A néhány nappal korábban lezajlott forradalmat méltatta benne az író. Többek között a következőket írta: „Az októberi forradalomnak semmi köze sem volt a színpadhoz és a színészethez. Ennek a forradalomnak nem volt Laborfalvi Rózája, sem öreganyja: fél bolond Jókai Mórica sem, csörgő, feltűnési viszketegben szenvedő ifjúsága sem: igaz, hogy Petőfije sincs az elmúlt napoknak.

Az októberi forradalom görögtűz nélkül, bömbölő kóristák, rossz szagú színházi rendezők közreműködése mellőzésével született. Sőt szavalat is alig volt. Ellenben sortűz az volt, amiről hiába keresünk feljegyzést a márciusi régi komédiában. És ezért lehet inkább bízni ebben a forradalomban, mert nem komédiásnők és szerepelni vágyó csepűrágók segítették világra az újszülöttet. Hanem az világra jön kócosan, mosdatlanul, a munkások zubbonyában, mint a szegény ember gyereke. ” (Pesti levelek. 318. l.)

Ezekből a sorokból olvasta ki Négyesy László a múlt meggyalázását, a nemzeti hűtlenséget, az irodalmi perverzitást, Jókai, sőt Petőfi emlékének a káromlását. Meglepő, hogy az a Négyesy, akinek a század elején vitathatatlanul pozitív szerepe volt az új magyar irodalom elindításában, politikai elfogultságának hatására most ennyire mellé hallott. A szövegben kétségtelenül található egy-két nem a legszerencsésebben megválasztott jelző, de ez távolról sem jelentette azt, hogy Krúdy sarat akart volna freccsenteni a márciusi fiatalok emlékére. Szinte hihetetlen, hogy Négyesy mennyire nem ismerte őt, hiszen különben tudnia kellett volna, hogy Krúdyt milyen szoros szálak fűzték a szabadságharc emlékéhez. Nem negyvennyolcat akarta ő kisebbíteni vagy befeketíteni, csupán arra akart rámutatni, hogy az októberi eseményekből mennyire hiányoztak a XIX. századi forradalmak romantikus, teátrális elemei. S ha a kontraszthatás kedvéért talán el is túlozta kissé a különbségeket, más alkalommal nyomatékosan hangoztatta a hasonlóságokat is, s az őszirózsás forradalmat több cikkében is a márciusi ifjak mozgalma egyenes folytatásának nevezte.

Négyesy támadása azonban még csak jeladás volt. Ezt követően a kurzussajtó valóságos pergőtüzet zúdított rá. Négyesy még csak a Károlyi-forradalom alatti magatartását vetette szemére, a Krúdyzmus vagy bolsevizmus c. cikk szerzője már a Tanácsköztársaság idején elkövetett „vétkeit” sorakoztatta fel, s ráadásul írói tehetségét is kétségbe vonta. Krúdy megpróbált válaszolni a támadásokra, de hamarosan be kellett látnia, hogy tehetetlen. Ő, aki korábban szinte mindenüvé dolgozott, most majdnem teljesen elszigetelődött. De a támadások össztüzében sem hódolt be, nem kereste a hatalmasok kegyeit. 1920. február 21-én Herczeg Ferenchez címzett nyílt levelében jelentette be, hogy kilép a Petőfi Társaságból, mert nem óhajt tagja lenni olyan szervezetnek, amelynek az ellene acsarkodó Pekár Gyula államtitkár az egyik vezetője.

Bármennyire rosszul estek neki az igaztalan vádaskodások, a legfájdalmasabban a szerkesztők és kiadók részéről megnyilvánuló bojkott érintette. A lapok visszaadták írásait, a kiadók nem vállalkoztak új műveinek megjelentetésére. Ambrus Zoltán igazgató levélben közölte vele az Országos Színművészeti Tanács 1920. május 18-án hozott döntését, amely szerint „A vörös postakocsi a Nemzeti Színházban nem adható elő”.

Ez az elszigetelődés nemcsak írói önbecsülését sértette, hanem egzisztenciálisan is súlyos helyzetbe sodorta Krúdyt, akinek egészen fiatal korától kezdve mindig is kizárólag a tollából kellett megélnie: Ekkor pedig már nem is egy, hanem két család eltartásának gondja nehezedett rá. Ha el is vált első feleségétől, a három gyermek neveltetéséről nem feledkezhetett meg, s már ott volt az új család is, 1919-ben meg született negyedik gyermeke.

Meg nem tört ezekben a nehéz években sem, de kétségtelen, a Tanácsköztársaság bukása az ő pályáján is törést eredményezett. Műveiben a hangsúly ismét a passzív álmodozásra, a hangulatok és asszociációk korláttalan csapongására tevődött át. A társadalmi valóság csak bonyolult áttételekkel, szimbolikus formák közbeiktatásával jelentkezett.

A forradalmak emléke azonban véglegesen sohasem halványult el benne, sőt titkon remélte és várta is a folytatását. Hatvany Lajoshoz írott egyik levelében ezt olvashatjuk: „Ha valaha feltámad még a magyar irodalom: ott kell folytatni, ahol 1918-ban abban hagytuk.” (Krúdy világa. 232. l.) S ha nyíltan nem is hirdette, kitartott amellett, amit a Fehérvári könyvben írt: „A szegények, a tisztességesek, a becsületesek mindig visszavágyakoznak az ígéret földjére, amely 1919 tavaszán nékik megmutattatott.” (Pesti Levelek. 399. l.)

(Szabolcs Szatmári Szemle, 1969/1. /február/ 99-107. p.)