Kozocsa Sándor
A BIBLIOGRÁFUS
VALLOMÁSA
Írók és könyvek iránti érdeklődésemet a gyermekkorig
vezethetem vissza. Amint annak idején „Az új Könyvek Könyvé”-ben
bevallottam, kora ifjúságomtól kezdve, ha egy-egy olvasmány megnyerte
tetszésemet, addig nem nyugodtam, amíg az írónak minden elérhető művét magam
számára fel nem fedeztem. Így volt korai szellemi irányítóm Jókai, Mikszáth,
Zola, Anatole France, Barbusse... Ennek a hajlamomnak
köszönhettem későbbi bibliográfiai érdeklődésemet, márpedig a bibliográfia — a
könyvek és a könyvekbe foglalt tudnivalók leíró tudománya — nemcsak a tudós
kutatóknak, de magának az élő irodalomnak is nélkülözhetetlen fontosságú
forrása.
Krúdy Gyulával, az íróval való találkozásom ennél az
időszaknál is korábbi eredetű. Gyermekkorom kedves olvasmány-élménye volt a
„Hazám tükre” és „A vörös sapkások”: Damjanich daliás alakja ma is úgy él
bennem, ahogy azt az ő írásai - úgy látszik maradandóan , - elültették! De,
hogy ebből az ifjúkori irodalmi emlékből „örök útitárs” lett, azt a
bibliográfiának, no meg „hírhedt” gyűjtőszenvedélyemnek köszönhetem. Kiskoromtól,
iskolai félretett zsemlepénzekből tervszerűen kezdtem gyűjteni Ady, Móricz,
Babits, Kosztolányi és főleg Krúdy műveit, a róluk szóló irodalommal együtt.
Miért éppen Krúdyt? Azért, mert ez volt a legnehezebben elérhető: így pl. egy-
egy Mozgó Könyvtárban vagy a Monológok sorozatban megjelent füzetkéjét szinte
közelharcnak beillő csatározással tudtam csak megszerezni. Már a harmincas
évek vége felé izgatottan kutattam óbudai utcák elhagyott böngészdéiben vagy a
vidéki városok könyvesboltjainak sátorponyváin található Krúdy „kincsek” után.
Ez a gyűjtő hajlam teljesedett ki munkásságának könyvészeti feldolgozásában
is. Lehetőségem szerint mindent feljegyeztem, amit róla, életéről és
írásművészetéről sors- és kortársai vallottak. Kedves barátok is hozzájárultak
az anyag minél színesebbé tételéhez; ezért hadd idézzem fel néhány valóban
Krúdys „ködlovag” emlékét: a készséges Jancovius
Imre, a finom ízlésű antiquarius hozta az
„Asszonyságok díjá”-nak azt
az egyetlen példányát, melyet Szada
István és Hornyánszky Miklós
illusztrált; szegény Szada egy Irányi utcai trafikban görnyedve vallott a képek
„regényes történeté”-ről, amit részletesebben
elárultam a nagy regény Magvetőnél megjelent utószavában. A Krúdy börzén a
legínyencebb falatot, az „Aranybányá”-t, az ugyancsak „ködlovaggá” vált Czibor
János, a lelkes író és gyűjtő tálalta asztalomra. De komoly Krúdy csereberét
folytattunk Kellér Bandival, kinek hűséges baráti készségét,
mindenkor derűs egyéni szeretetreméltóságát sohasem felejthetem el. Dedikált
könyvei és meghatóan őszinte levelei őrzik irodalmi barátságunk emlékét.
Évtizedek munkájának eredménye a „teljesnek” sohasem
nevezhető bibliográfia: önállóan megjelent művei, a róluk szóló kritikai
irodalommal; a szétszórt írások feltárása kb. 100 napilap és hetilap, s
ugyanannyi folyóirat sárguló hasábjairól; az életéről és munkásságáról szóló
tanulmány- és cikkanyag egész légiónyi!
Csak, mint kuriózumot említem, hogy amint megjelent a
„Móricz Zsigmond bibliográfia” — az első magyar írói bibliográfiai monográfia -
a könyv kiadójának azonnal felajánlottam a Krúdy könyvészetet is, de amint a
birtokomban levő 1952-ben kelt levél hivatalosan bizonyítja: „a Krúdy bibliográfia
kiadása nem időszerű”. Lehet, bár azóta is több mint 30 teljesen új Krúdy könyv
került olvasóközönségünk kezébe...
De, ha már a vallomásoknál tartunk, akkor még egy vallomást
teszek, mostmár magáról a „Vallomás”-ról, mert ez egyik legkedvesebb Krúdy-könyvem: a pécsi
Jelenkor egyébként szép kritikájában (Jelenkor 1963. 10. sz. 991.
l.)
ugyan kikaptam, azért mert az „Urak, betyárok, cigányok” című tolsztoji
remekműről” nem tudtam, hogy az már megjelent „Dunántúli- tiszántúli-nál
” címen az „Egy pohár borovicska” című posthumus
kötetben, pedig — hogy visszafordítsam a bumerángot, amit már úgy megszoktam,
mint az árnyékomat — az igen tisztelt recenzens nem tudta, hogy az „Urak” még
előbb, az író halála után Zilahy Lajos irodalmi
hetilapjában, a „Híd”-ban megjelent, Kállay Miklós
meghamisított szövegével, és csak innen került a kötetbe, s ez a közlés sem
címével, sem szövegével nem tekinthető hiteles Krúdy-írásnak. De talán csak
azért védem a „Vallomás”-t, mert azt a gyermekünket
szeretjük a legjobban, akit a legtöbben korholnak...
(Tóbiás Áron: Krúdy világa. Bp. 1964, FSzEK.
447. p.)