Kozocsa Sándor

A BIBLIOGRÁFUS VALLOMÁSA

Írók és könyvek iránti érdeklődésemet a gyermek­korig vezethetem vissza. Amint annak idején „Az új Könyvek Könyvé”-ben bevallottam, kora ifjúságomtól kezdve, ha egy-egy olvasmány meg­nyerte tetszésemet, addig nem nyugodtam, amíg az írónak minden elérhető művét magam számára fel nem fedeztem. Így volt korai szellemi irányí­tóm Jókai, Mikszáth, Zola, Anatole France, Barbusse... Ennek a hajlamomnak köszönhettem későbbi bibliográfiai érdeklődésemet, márpedig a bibliográfia — a könyvek és a könyvekbe foglalt tudnivalók leíró tudománya — nemcsak a tudós kutatóknak, de magának az élő irodalomnak is nél­külözhetetlen fontosságú forrása.

Krúdy Gyulával, az íróval való találkozásom ennél az időszaknál is korábbi eredetű. Gyermek­korom kedves olvasmány-élménye volt a „Hazám tükre” és „A vörös sapkások”: Damjanich daliás alakja ma is úgy él bennem, ahogy azt az ő írásai - úgy látszik maradandóan , - elültették! De, hogy ebből az ifjúkori irodalmi emlékből „örök útitárs” lett, azt a bibliográfiának, no meg „hír­hedt” gyűjtőszenvedélyemnek köszönhetem. Kis­koromtól, iskolai félretett zsemlepénzekből terv­szerűen kezdtem gyűjteni Ady, Móricz, Babits, Kosztolányi és főleg Krúdy műveit, a róluk szóló irodalommal együtt. Miért éppen Krúdyt? Azért, mert ez volt a legnehezebben elérhető: így pl. egy- egy Mozgó Könyvtárban vagy a Monológok sorozat­ban megjelent füzetkéjét szinte közelharcnak beillő csatározással tudtam csak megszerezni. Már a har­mincas évek vége felé izgatottan kutattam óbudai utcák elhagyott böngészdéiben vagy a vidéki vá­rosok könyvesboltjainak sátorponyváin található Krúdy „kincsek” után. Ez a gyűjtő hajlam telje­sedett ki munkásságának könyvészeti feldolgozá­sában is. Lehetőségem szerint mindent feljegyez­tem, amit róla, életéről és írásművészetéről sors- és kortársai vallottak. Kedves barátok is hozzá­járultak az anyag minél színesebbé tételéhez; ezért hadd idézzem fel néhány valóban Krúdys „köd­lovag” emlékét: a készséges Jancovius Imre, a fi­nom ízlésű antiquarius hozta az „Asszonyságok díjá-nak azt az egyetlen példányát, melyet Szada

István és Hornyánszky Miklós illusztrált; szegény Szada egy Irányi utcai trafikban görnyedve vallott a képek „regényes történeté”-ről, amit részlete­sebben elárultam a nagy regény Magvetőnél meg­jelent utószavában. A Krúdy börzén a legínyen­cebb falatot, az „Aranybányá-t, az ugyancsak „ködlovaggá” vált Czibor János, a lelkes író és gyűjtő tálalta asztalomra. De komoly Krúdy cse­reberét folytattunk Kellér Bandival, kinek hűséges baráti készségét, mindenkor derűs egyéni szeretetreméltóságát sohasem felejthetem el. Dedikált könyvei és meghatóan őszinte levelei őrzik iro­dalmi barátságunk emlékét.

Évtizedek munkájának eredménye a „teljesnek” sohasem nevezhető bibliográfia: önállóan megjelent művei, a róluk szóló kritikai irodalommal; a szét­szórt írások feltárása kb. 100 napilap és hetilap, s ugyanannyi folyóirat sárguló hasábjairól; az életé­ről és munkásságáról szóló tanulmány- és cikk­anyag egész légiónyi!

Csak, mint kuriózumot említem, hogy amint megjelent a „Móricz Zsigmond bibliográfia” — az első magyar írói bibliográfiai monográfia - a könyv kiadójának azonnal felajánlottam a Krúdy könyvészetet is, de amint a birtokomban levő 1952-ben kelt levél hivatalosan bizonyítja: „a Krúdy bibliográfia kiadása nem időszerű”. Lehet, bár azóta is több mint 30 teljesen új Krúdy könyv került olvasóközönségünk kezébe...

De, ha már a vallomásoknál tartunk, akkor még egy vallomást teszek, mostmár magáról a „Vallo­más”-ról, mert ez egyik legkedvesebb Krúdy-könyvem: a pécsi Jelenkor egyébként szép kriti­kájában (Jelenkor 1963. 10. sz. 991. l.) ugyan ki­kaptam, azért mert az „Urak, betyárok, cigányok” című tolsztoji remekműről” nem tudtam, hogy az már megjelent „Dunántúli- tiszántúli-nál ” címen az „Egy pohár borovicska” című posthumus kötet­ben, pedig — hogy visszafordítsam a bumerángot, amit már úgy megszoktam, mint az árnyékomat — az igen tisztelt recenzens nem tudta, hogy az „Urak” még előbb, az író halála után Zilahy Lajos iro­dalmi hetilapjában, a „Híd”-ban megjelent, Kállay Miklós meghamisított szövegével, és csak innen került a kötetbe, s ez a közlés sem címével, sem szövegével nem tekinthető hiteles Krúdy-írásnak. De talán csak azért védem a „Vallomás”-t, mert azt a gyermekünket szeretjük a legjobban, akit a legtöbben korholnak...

 

(Tóbiás Áron: Krúdy világa. Bp. 1964, FSzEK. 447. p.)