A Krúdy-vita
Mátrai László a Magyarok januári számában
Krúdy realizmusa
címen tanulmányt írt, mely tele van kitűnő megállapításokkal. „Krúdynak gyakran
sikerül... egyesíteni a realitás maximumát az irrealitás maximumával”, írja
Mátrai igen helyesen, s ebből a dialektikus ellentétpárból jogosan vezeti le
Krúdy metafóráit. Valóban itt gyökerezik Krúdy
legnagyobb erőssége, mellyel egy mellékmondatba tudja sűríteni a savanyútüdő
költészetét a csillagos éggel, egy fájó bütyköt az évezredes vajákossággal...
S ha indokolásaiban nem is, de végső értelmében alapvetően igaz Mátrai azon
következtetése, hogy „a boldogság (pontosabban: annak keresése) Krúdy világának
egyik alapproblémája.”
Ámde
vannak Mátrainak olyan ítéletei, melyek kiegészítésre szorulnak. Tanulmányának
központi kérdése az, hogy miért maradt adós Krúdy „a magyar regény
koronájával”, jóllehet minden képessége megvolt, „ami az író részéről a
realista regény megalkotásához szükségeltetik.” Tény, hogy Krúdy nem írta meg
„Az eltűnt idő nyomában” magyar mását, de még a Buddenbrook-ot
sem. Mátrai szerint ennek oka az, hogy Krúdy nem rendelkezett a szervesen
összefonódó társadalmi lét építőköveivel: „Krúdy hősei nem is igen élnek
társadalomban, hanem közvetlenül a világegyetemmel...
érintkeznek.” Ez is igaz, de az igazságnak csak a fele.
Krúdy,
mint minden élő ember, korának társadalmában élt, az aktuális, égő jelenben.
Hiába mondja Mátrai, hogy „a művészet... a kultúrember kísérlete arra, hogy helyreállítsa az egyre
lazuló kapcsolatot saját múltjával.” Ez nem áll, és akkor sem meggyőző, ha –
mint Mátrai írja – esztetikai, sőt „agyanatómiai”
közhely. A múlt az író számára csak annyira eleven, amennyire a jelennel korrespondál, annak igenlése vagy tagadása. A regénybeli
múlt idő a jelennek egy izgalmas változata; lehet példa, biztatás, azonosság,
vigasz és emigráció. De nem töltheti ki az író tudatát. Krúdyét sem.
Mátrai
lényegében azt állítja, hogy Krúdyban nem élt eleven életet korának társadalma.
Én azt állítom, hogy élt. Mátrai szerint a „természet és az ember pőrén állnak
egymással szemben (tudniillik Krúdynál), a társadalom minden közvetítése
nélkül.” Szerintem ez nem Krúdyra, hanem Krúdy korára áll, melyben a társadalom
az ember és a természet közé állt, ellenséges, idegen testként. Ezért nem írta
meg a nagy realista regényt.
Krúdy
„kora” Világosnál kezdődik és Trianonnal végződik. E kor tragikus magva
Magyarország kettéválása, nem pedig a dzsentri züllése; ez csak másodrendű
tünet. A mag, mondom, az a jelenség, hogy a magyar – és nemcsak a magyar! –
szegényparasztság feje fölött új vérszerződést köt a sváb polgárság, az
arisztokrata földbirtok, a zsidó kereskedelmi tőke és a dzsentri bürokrácia. A
tömegek hangtalan nyomora fölött egyeznek meg előbb hatvanhétben s utóbb
tizennégyben; minden hatalom a keveseké, minden türelem a tömegeké. A kettő
teljesen elszakad egymástól.
Krúdynak
nem volt köze a bankigazgatóhoz, de a zsellérhez sem. A két osztály egyikében
sem gyökerezett, hontalan lett saját hazájában, mint korának csaknem minden
írója, és költője. S mert sem a várvédők között, sem a felkelő seregben sem
volt helye: nem látta a harc lényegét, a győzelem lehetőségét sem. Krúdy
fellázadt kora úttalan valósága ellen s hátatfordított
a jelen időnek. Kereste az ember, a társadalom és a természet hármas
harmóniáját, mint Mátrai mondja: a boldogságot. Nem találta, meg. Ez a
boldogság még csak csírájában volt meg, szabad szemmel nem látható módon. Nem
Krúdy a hibás, ha nem találta, hanem a kor.
Mátrai
azt állítja, hogy Krúdy az elmúlás írója: „akit bármely művének első két
oldalán nem érint meg fizikai valóságában az elmúlás lehellete”,
az hagyjon föl az irodalommal... Azt hiszem, hogy ez
nem teljesen igaz. Krúdy világa, melyet kora helyett hazájának választott,
mesterséges világ. Egy álmodott világ szükségképpen imbolygó, játékos,
szomorkás, – de ettől még nem a halál világa. Úgy gondolom, Krúdyé sem az.
Krúdy
egyes hősei valóban szívükben hordják a halált. Krúdy Kálmán, Alvinczy Eduárd vagy Szindbád – a három Krúdy-korszak három
típusa – valóban donkichótei jellemek; úgy élnek,
ahogy az akác másodszor virágzik, halálraítélten és gyümölcstelenül. De
Krúdynak nemcsak ilyen hősei vannak. Regényeiben és novelláiban hálósipkás iparosok,
csicsás színművésznők, furfangos kocsisok számlálatlan hada nyüzsög, él,
szaporodik, panaszkodik az emésztésére, tapossa a káposztát és nyalja a sör
habját – de nem mutat semmi kedvet a meghalásra. A két Magyarország kísért az
író álmában; a keveseké, mely a halál felé megy, és a pirospozsgás susztereké,
a böffögő esernyőkészítőké és a fodormentapálinkát
lehellő fuvarosoké.
Ez a
két Magyarország nem volt e világról való. Érzi ezt Mátrai is mondván, hogy „48
után már Jókai sem él benne a magyar realitásban.” 48 után, az író számára, aki
hazája sorsának gondozója, magyar realitás csakugyan nem volt: Krúdy számára
sem. Az álmodott Magyarország, Krúdy írói hazája, egy édes álomból született.
Nevezetesen abból, hogy a magyar szabadságharc győzelmes volt, mint a
franciáké. Világosnál Windischgrätz letette a fegyvert és Paskievics
véres fővel menekült... Híznak a pesti polgárok, akár
a lyoniak vagy a párizsiak, s az úri közönség már csak eleven kísértetként jár
a turfra vagy a podolini vadászatokra. Alvinczy Eduárd, hatlovas hintáján, mintha a Faubourg St. Germainből hajtatna
a túlvilágra; sárga arcszínével, ritkás szakállával s a zsebében mind
csöndesebben csörgő aranyaival.
Én
Krúdyval mindig ezt a tündértáncot járom. Számomra ez a vágyálom nem babona, sem
morbid dekadencia, hanem reális és nagyon fájdalmas valóság. Itt ismét
találkozom Mátraival, a végső eredményét úgy idézem, akár a magam ítélete
lenne: Krúdy „művei a realizmusnak sosem látott remekei.” E megállapításban
egyet értünk; csak a tény okaiban és tanulságaiban nem. De ez a pár megjegyzés
mit sem változtat Krúdy Gyula nagyságán.
ÖRKÉNY ISTVÁN
(Magyarok, 1948/2. 114-116. o.)