Krudy és a proletárforradalom

 

Az Irodalmi Ujság 1953 október 24-iki számában Sőtér István értékes tanulmánnyal emlékezett meg Krudy Gyuláról, az író születé­sének 75. évfordulója alkalmából. Az alábbiak­ban Sőtér cikkét néhány adattal szeretnénk ki­egészíteni, melyek Krudy életének egy szá­munkra igen fontos szakaszát, a forradalmak alatti működését világítják meg.

Krudy, mint ezt Sőtér István cikkében meg­állapítja, magányos, elszigetelt író volt, írá­saiban kerülte kora társadalmának bírálatát. Sőtér cikkének az a megállapítása azonban, hogy ,,Krudy... mindvégig belül marad a nemesi szemléleten” — a forradalmak, külö­nösen pedig a proletárforradalom Krudyjára nem érvényes.

Krudy fejlődését a passzív szemlélődéstől az új világot aktívan alakítani akaró íróig igen jól megmutatja az, ha összehasonlítjuk a pol­gári forradalom alatt meglett útját a proletár­forradalom ötödfél hónapja alatti ugrásszerű fejlődésével.

Az 1918-as polgári demokratikus forradalmat Krudy kezdetben, mintha fáradt egykedvűséggel fogadná: „A forradalom... megérett, túlérett. Halk koppanással hullott le a gyümölcs a tör­ténelem fájáról” — írja. (A diadalmas forrada­lom könyve 67. oldal.)

Az eseményekkel szembeni kezdeti közömbös­sége lassan feloldódik. Egy hónappal később írott cikkében jelentkezik nála az elmúlt társa­dalomal szembeni kritika. A szomorú Ady c. írásában jegyzi meg: „...A lapszerkesztők és a könyvkiadók kevés kivétellel mindig a hatal­mon lévők szolgálatában állottak”, — s hogy a régi helyzet legkevésbbé sem volt ínyére, azt akaratlanul felröppenő halk sóhajtása árulja el: „Milyen nehéz is volt ilyen országban az élet...”

A polgári forradalom szabadabb levegőjében Krudy időtlenül mesélő írásai mellett egyre sű­rűbben jelennek meg leleplező erejű tárcái. „Az idegen nő” c. cikkében, (Magyarország, 1919. január 26.) a hadimilliomosok ellen kel ki. — „Szervusz kegyelmes uram” címen a régi par­lament korruptságát, erkölcstelenségét leplezi le. (Magyarország, 1919. január 22.). Ady te­metésén ismeri fel, hogy a forradalmat a töme­gek csinálták: „Ezen a temetésen láttam, hogy mennyire a tömegek szívéből sarjadt a forrada­lom.” (Magyarország 1919. február 2.)

1919. március 21-én győz a magyar proletár­forradalom. Ezt a forradalmat Krudy egyálta­lában nem úgy fogadja, mint a megelőzőt. Nyo­ma sincs nála a filozofikus nyugalomnak, a minden-mindegy hangulatnak

Első cikkében, mely négy nappal a Tanács­köztársaság kikiáltása után jelent meg. az őt és az irodalmát legközvetlenebbül érintő kérdéssel, az irodalom és forradalom viszonyának problé­májává! foglalkozik:

„Mit csináljunk ... multtal, amit bokázva, vagy káromkodva végigéltünk... Hová te­gyük a régi Magyarországot, amelyet már a háború derékig beleásott a földbe, hogy a mindent megváltó forradalom végleg elsöpör­je a bűzös hullákat?... Hol vannak az új írók, akik a forradalmat úgy megírják, hogy mindenki megelégedését és örömét lelje ben­ne?... Akik felejthetetlenül feljegyzik Ma­gyarország mostani történetét, regénybe írják a megbotozott iskoláslányokat, megtépett ha­jadonokat, tébolyodott asszonyokat, sztrájkoló vasutasokat, postásokat, mártírrá válott mun­kásvezéreket? ... Itt tíz esztendeig nem lehet egyebet írni, mint Magyarország történetét, mostani napjait.”

(Régi és új regényhősök. Magyarország, 1919. már­cius 25.)

Krudy ösztönösen ismeri fel a proletárfor­radalom világtörténelmi jelentőségét. Első gon­dolatai az a mérhetetlen felelősség, mely az írókra hárul az új korszak hajnalán. Ő, aki 1848. nagy napjainak egyik méltó megéneklője volt, most a proletárforradalom győzelme után ennek jelentőségét 48 fölé emeli, amikor így foly­tatja:

„Ha a 48-i eseményekről és az utána kö­vetkező szomorú napokról egy félszázadig ír­tak a könyvek... az új világ születéséről könyvtárakat kell összeírni, hogy majd min­denki megértse, hogy mi történt itt: csoda, vagy emberi akarás.”

Nem kétséges, hogy Krudy maga is részt kért ennek a „csodának, vagy emberi akarásnak” a megfejtéséből. Lázasan kutat a magyarázat után és szeme kelet felé fordul. Öt nappal ké­sőbb jelenik meg „Orosz hangok” című tár­cája, amelyben így ír:

„Ifjúkorom után, (amikor még a nőket sem szerettem úgy, mint. az orosz írókat), ismét a muszka-költők vonzanak... Száz eszten­deig tartott Oroszországban a mai forradalom előkészítése. Minden könyv, amit az elmúlt században orosz kéz írt: titkos propagandája egy közelgő új világnak... Vajjon mit írnak az orosz írók? ... Milyen kár, hogy a testvéri nemzet irodalmát nem ismerjük”.

(Magyarország 1919. március 30.)

A proletárdiktatúra alatt riportkörútra megy. Egyik dunántúli riportjában a felszaba­dult ember örömével ír a dzsentri letűnéséről:

„Egész Dunántúl csak egyetlen ablaküveget láttam egy fickó balszemén. Hova lett kifeszí­tett könyöke, vállveregető leereszkedése, trom­bitahangja, öklelő pillantása, sercentéssel ned­vesített tenyere, ölremenő virtusa, pulykahangja, kakaslépte, cifra elszántsága a régi világ gavallérjainak?... Behúzott nyakkal sompolyog a krakéler. A párbajkódexre nincs szükség.”

(Pesti Futár 1919. május 16.)

Egy másik riportjában elragadtatással ün­nepli a Margitszigetet elözönlő proletárgyereke­ket, akik az eddig egyszerű emberek számára tilos területet gyermekkacagással, a jövendő ének zenéjével töltik meg:

„Valamely varázslat történt itt, a meséskönyv megelevenedett: a lelenc, az árva, a pince­lakószegény, az iskola porában elhervadt, a külváros füstjében elsápadt gyermek álmában tündérkertben járt, és reggelre megtalálta a kertet, nem osont az tova, mire fölébred. A szegény gyermekek hangja megtölti a szige­tet, mint a május szele, színnel és illattal a világot. A melankólia az idén messzi oldalog, mint egy megvert kutya”.

(Érdekes Újság 1919. május 1.)

A proletárdiktatúra utolsó két hónapjában Krudynak akárcsak a többi írónak, nem igen volt alkalma hova írni. Május közepén ugyanis papírhiány miatt a lapok túlnyomó többségét be kellett szüntetni, mindössze négy napilap maradt. Néhány, az országjárása alatt írt ripor­ton és egy riportfüzeten kívül még egy rend­kívül figyelemreméltó írását kell kiemelnünk. Ebben is az irodalom, különösen pedig az új, a forradalmi irodalom kérdéseivel foglalkozik. Egyes tételei szinte a mának szóló üzenetként hatnak:

„Uj történelmet kell írni... Az új történelem a leleplezések könyve... Királyszobrokat kell ledöntetünk, hogy meglássuk, hogy mennyi a fűrészpor odabenn; denevérekkel teli tornyot keli megvilágítani, ahol esetleg századok óta megláncolva senyved az igazság: tegnapi nemzeti ideálok fogantatása felett kell szét­bontanunk a mennyezetes ágyat...

Dózsa György szellemét kell megidéznünk, az iskolapadból tisztelt nagy nevek viselőit kell mezítelenül látnunk a piacon és tatán né­hányat tollban és forró szurokban kell meg­hempergetnünk, hogy némi igazságot szolgál­tassunk a mult időknek.

Irni kell végre egy könyvet a proletárügyész­nek is, akit eddig tömlöcbe vetettek, ha ki merte nyitni a száját. Nem kell attól félni, hogy nemzeti katasztrófa lesz belőle. Tud­tuk..., hogy mindig a szegénynek volt igaza és nem az úrnak, hogy papírmassé-ideálokat emeltünk oltárnak.

Nem kell félni az új történelemtől, az új Magyarországtól, a forradalmi szilajságú emberi akarások és ideálok robbantásától. Csak pusztuljon, omoljon, vesszen el a régi világ. Már a szájunkig ért a trágyagödör léje, amelybe belezuhantunk. Gyötrelmesebb nem lehetett az élet, mint volt. A viszontagságok amelyeken az új ember keresztülrágódik, az erdők sűrűje, majd egykor emlékké válnak. A vándor csodálkozva néz vissza a hegycsúcs­ról, a meredélyről, amelyen felhatolt. Az írók mutatták meg neki..., hogy milyen vészes volt az a haramiával teli erdőség, amelyből menekült.

A népnek... a sokáig bolondított, vágó­hídra, követválasztásokra küldött népnek kell először felnyitni a szemét, megmutatni neki a történelmi hazugságokat... Meg kell tiltani a világ betűpálinkásainak, hogy ismét gazsá­got, agyvelőrontást áruljanak.

Az új emberi szellemben írott nemes és szép könyveket, hazugságmentes történelmet kell még ma iratni a népnek.”

(Magyarország, 1919. április 16.)

Alig ismerünk rá a forradalmi optimiz­mussal, lázas tenniakarással telített Krudyban az elmúlt idők Szindbádjára, vagy a Horthy idők álomlovagjára. Krudy teli tüdővel szívta magába a proletárforradalom felszabadító, él­tető levegőjét. Egyszerre akart megszabadulni mindattól, ami miatt az eddigi írásokat, bizo­nyára beleértve sajátjait is, elmarasztalta. Per­sze ezt az elmarasztalást kissé sommásan tette. A proletárforradalom magasságából Krudy már nem csak egyszerűen nehéznek látja azelőtti éle­tét, mint ahogyan a polgári forradalom alatt mondotta, hanem egyenesen gyötrelmesnek ítéli azt.

Ez a Krudy nagyon messzire került a nemesi szemlélettől. A királyok történelme helyett a nép történelmének megírását követeli. Amiről két év­tizedes írói munkássága alatt nem igen szólt, azt most szabadon világgá kiáltja: „Tudtuk, hogy mindig a szegénynek volt igaza és nem az úrnak!”

Minap még kritika nélkül írt, most értelmét látja írástudásának, cselekedni akar, „még ma”.

Erre a cselekvésre nem kerülhetett sor, mert a proletárforradalom, — mely Krudyt rövid időre passzivitásából kiragadta, — elbukott.

A Tanácsköztársaság néhány hónapja alatti írásaiban mindenesetre, ha csak villanásszerűen is, de jelét adta annak, hogy milyenek is az ő igazi írói elképzelései.

Az ellenforradalom ellenséges légkörében Krudy ismét a különös emberek, távoli vidé­kek, régmúlt események lágy hárfahangon zengő költője lesz. Ez a való élet szörnyű nyo­mása alól messzire menekvő író éri meg renaisseance-át a harmincas éveikben, azoknál a magyar olvasóknál, akik egy erősödő fasizmus idején ideig-óráig felejtést kerestek.

Remete László

 

(Irodalmi Ujság, 1953/23. /november 7./ 8. p.)