SZINDBÁD VISSZATÉR

Vannak méretek, amelyeket nehezen tudunk elfogadni. Meghaladják a mindennapi tapasztalat körét. Ha Krúdy történelmünknek valamely régebbi, áttekinthetetlen korszakéban ír, akkor ma biztosan tudnánk róla, hogy neve csak gyűjtőfogalom, sőt hogy ő maga is csak gyűjti, mint Lönnroth Illés, aki összeállította a Kalevalát. Elektronikus számítógépekkel őróla is bizonyítani igyekeznénk, mint Homéroszról, hogy több szerző lappang a neve alatt. S hogy korában divatos történetek, hősköltemény-töredékek, novella- és regény-változatok egybeötvözője.

Egy elég gyakran használt hasonlat szerint: sokszor megállunk egy-egy kiugró sziklabérc, magányosan égnek törő kőszál előtt és álmodozunk nagyságán. A hatalmas kiterjedésű fennsíkot, mert nem tudja egyetlen mutatós aspektusból átfogni a szemünk, szóra sem méltatjuk, legfeljebb a fáradtságra panaszkodunk, az út meredekségére, amely ide felvezetett.

Krúdy Gyula életműve nem magányos orom, hanem óriási fennsík, külön éghajlattal, saját hegyláncolatokkal és szakadékokkal, erdőségekkel és – magasvidéki pusztaságokkal is. Több mint száz kötetet írt, pontosan még nem is számlálták össze, mennyit, sok-sok írása jelent meg – a könyvalakban kiadottakon kívül – lapokban, folyóiratokban.

A Szindbád-írások a Krúdy-atlaszban külön tájegységet alkotnak. Érintkeznek más tartományokkal is, a Rezeda Kázmérok- és Nagybotos Violák régióival, de önmaguk-ban is kitesznek egy derekas életművet. Ez a jelenlegi Szindbád-kiadás, amely az idén jött ki az Irodalmi Könyvkiadónál 10000 példányban, Kozocsa Sándor összeállításában és kitűnő jegyzeteivel, s amely hónapok óta ott tornyosul a könyvárusi asztalok, polcok szélein, s rangot ad Ady és Petőfi (nem tömegkiadványnak szánt áru) köteteivel együtt a pult ama sarkának, ahonnan vékony füzetecskéket adnak el – „hét gyűjteményből és két regényből tevődött össze.”

Könyvespolcainkon mindenesetre hosszú idő óta a legnagyobb esemény. Ehhez képest nem is feltűnő, hogy irodalmi sajtónk alig foglalkozik vele. Nem küldtek ki expedíciókat, hogy felderítsék kincseit, nem röpdösték körül mesterséges holdak a rejtélyes bolygót, kőzetmintáit sem elemezték; mindössze Ficzay Dénesnek az Utunkban és Veress Dánielnek az Igaz Szóban közölt könyvismertetőjére tudok visszaemlékezni; ez utóbbiból főleg e részre: „...és Szindbád, a hajós, Szindbád, a magyar széppróza legkülönösebb, de talán legnagyobb önéletrajzi regényének hőse, mert noha tagadta, saját életét varázsolta az író művé. Persze, nem közvetlenül. Úgy teremtett hajlamaiból alakokat, hogy nem volt azonos velük, de általuk önmagáról vallott, az ezerarcú életről, nagy vágyairól, terveiről, tovaröppenő ábrándjairól, egy sejtelmes hangulatokkal átszőtt, illatokat lehelő, zenét csiholó álomvilágról.”

Azért idéztem olyan hosszan Veresst, mert így szövegében egymás mellé kerülhettek azok az elemek, amelyek mindig felbukkannak, ha Krúdyról kell szólni. Felső fokok (-leg, tehát legnagyobb, legkülönösebb és vitathatatlanul: „legerótikusabb”, „legélvetegebb”), és a rögtön utána következő vagy körülötte szálldosó talán-ok. Aztán a sejtelmes és a zene szó. Igen, mert amikor bizonyossággal kiérezzük a nagyságot is műveiből, ugyanakkor azonnal fellép valami furcsa bizonytalanság is: ezt a nagyságot sokszor nem tudjuk eszményeinkhez vagy beidegzett várakozásainkhoz kötni. Mert szeszélyes, mint a természet. Mert akkor, amikor már megállapítottuk, hogy egy óriási hömpölygő folyam partján állunk és azt várnánk, hogy pompásan szélesedő tölcsértorkolatban érjen véget, világzajgásos kikötőnél, eget-kaparó metropolis tövében, vagy még inkább, hogy félelmetes sziklapárkányokon áttörve, tomboló, mennydörgő szivárványos-ezüstfelhős vízesésként szakadjon az óceánba, akkor ahelyett egyszercsak ágakra oszlik, deltát alkot, tavakat, tavacskákat, zegzugos holtágakat, rejtett útvesztőket láperdőkkel, ingoványokkal, tisztásokat vadmadár-paradicsomokkal, kikötők helyett rezervációkat.

A zenét nemcsak ezért kell vele kapcsolatban emlegetni, mert szavai, mondatai a legdallamosabban muzsikálnak a magyar prózairodalomban. Eljárásai mindenben a zeneszerzőre emlékeztetnek, főleg abban, hogy kedvenc motívumaira kimeríthetetlenül ontja az új és új változatokat. Ezért e kötetet éppúgy nem kell együltünkben és egyfolytában olvasnunk, mint ahogy nem hallgathatjuk meg egyvégtében Haydn 103 szimfóniáját, mert egyhamar úgy éreznénk, hogy az ismétlődő témák egymást letompítják; de kis szünetek után a visszatérő motívumok minden újabb variációjában lelkesítő újdonságot, gazdagodást, mélyülést érzünk; és abban is, ahogy eredetiségét, egyéniségét a közös eredethez tudja kapcsolni.

Művelődéstörténetileg Krúdy Gyula annak a korszaknak szintézise, amely valahol a rokokó végén kezdődik, a biedermeieren és romantikán át az első világháború utáni évek „mágikus realizmusában”, lírai szürrealizmusában enyészik el. Még pontosabban ki tudjuk jelölni így zenetörténetből vett hasonlattal a határait: Krúdy az az európai életérzés, amely Haydntól Kodályig tart. Tanulságos, hogy telített magyarsága és magyarossága mellett milyen szervesen kapcsolódik Európához. Hivatkozásai, utalásai nagy mestereire, Dickensre, Andersenre, E. T. A. Hoffmannra, hozzájuk fűződő kapcsolatai éppoly természetesen illeszkednek magyar történelmi romantikájába, mint ahogy a magyar tájak e legtökéletesebb költői monográfiájában a helyi színek tárgyi-néprajzi felmérése mellett mindenütt jelen vannak az európai délkörök, és még játékos csendéleteiben, enteriőrjeiben is az óbécsi porcelán-csecsebecsék, Toulouse-Lautrec Párizsának kendőző szerei, Moulin Rouge-hangulatai tökéletes stílusegység összhangjába simulnak apró verespaprikákkal, kuruc sarkantyúkkal, nyírségi virágokkal.

Egyszóval olyan egységes világképbe, saját univerzuma van, s ezt olyan egyéni stílusépítmény tartja össze, amilyet a modem magyar irodalomban még csak Ady Endrénél találunk meg. (S a festészetben is van három nagy rokona: sőt féltestvére Mednyánszky László, aki mintegy bejárja Szindbád útjait, s olajképeket meg rajzvázlatokat készít kalandjai színhelyén; Gulácsy Lajos, aki a túlvilágra koslató Szindbád álomlátásait rögzíti, Selmecbányát, s főleg a Sétakocsizást Athénben újholdnál; és a Zrínyi kirohanását festő Csontváry.)

S annak ellenére, hogy (mint Vígh Károly írja az Árnyékból szőtt vendég előszavában), bárki is ír róla, mindjárt önkéntelenül utánozni kezdi stílusát, közvetlenül nem követhető, éppúgy, mint Ady. Írásművészetének egyes regiszterjei azért felbúgnak Tamási Áronnál csakúgy, mint másoknál, például Mándy Ivánnál.

A Szindbád-kötet törlesztett könyvkiadásunk adósságaiból. Reméljük, sok Krúdy-könyv fogja még követni, a Podolini kísértettől a Vörös postakocsin, keresztül az N. N.-ig, e legábrándosabb zengő regény-szonátáig.

Szőcs István

(Előre /Cluj-Kolozsvár/, 1969/6794. /szeptember 6./ 2. p.)