Krúdy
Nem hiába, hogy Ausztrália a világ végén van, de a gyalogposta is lassan érkezik ide. Ez az oka, hogy csak most kaptam meg az I.U. június 15-i kitűnő Nagy Imre-emlékszámát, benne Csernus Ákos glosszájával („Költött káposzta”) Krúdy Gyula halálának harmincadik évfordulójára. Rövidségében is merész és méltó emlékezés! Az utolsó sorokban Csernus annak nevezi Krúdyt, ami valóban volt: csodának, de magában a glosszában még ennél is merészebben – mert konkrétebben – értékeli. „Egy máig le nem járt kritika-automata könnyedén Prousthoz hasonlítja, – írja – Proustot lehet Krúdyhoz hasonlítani, esetleg.” És, hogy minden félreértést kizárjon, néhány sorral lejjebb még rá is dupláz: „Proust fáraszt, Krúdy soha el nem lankaszt, pedig avant-garde-ot ír a vasárnapi újságba.” Ez bizony nagy szó, hiszen Proustot nemcsak az irodalmi közvélemény, de szinte minden kritikus a század legjelentősebb írói közé sorolja, és Krúdyt mellé vagy fölé helyezni annyi, mint a „Vörös Postakocsi” íróját Faulkner, Camus, Joyce és Greene, vagyis a legnagyobbak közé emelni. (Bocsánat a sok felsőfokért. Persze, tudom: az irodalom nem futóverseny, és az írókat nem lehet szigorú nagyságrendbe állítani, mint a katonákat, de a – talán gyermekes – kérdés: „Ki a jelentősebb író? Ki a nagyobb?” mégis ott van minden olvasó és minden bíráló értékelésben – ha kimondatlanul is. Csernus merészségének annál inkább örülök, mert vagy tíz év óta – mióta a „Boldogult úrfikoromban”-t először olvastam – én is így gondolkoztam Krúdyról – csak éppen leírni nem mertem a véleményemet, hiszen még baráti társaságban is megmosolyogtak mint sovinisztát vagy mint elfogult rajongót, ha mellette kardoskodtam. Jószerencse, hogy vannak még nálam bátrabb emberek is a világon...
De ez az értékelés,
túl az egyéni örömön, feladat is: ha Krúdy ilyen jelentős regényíró, akkor
igazán nem rejthetik el továbbra is ezt a gyertyát (ezt a tűzhányót) a magyar
nyelv vékája alá. Vagyis meg kell kísérelni a lehetetlent: fordítani Krúdyt. Eddig
nem sok történt ebben az ügyben. Igaz, úgy hallottam (pontosabban: úgy
olvastam az I.U.-ban), hogy németül egy regénye, egy
francia antológiában pedig egy elbeszélése jelent meg – de ezekhez sajnos még
nem jutottam hozzá. Csak egy novelláját a „Tótágas”-t
olvastam (a „New hungarian Quarterly”
legújabb számában). Nem mondom: furcsa érzés Levrey
Konstantin Múzeum körúti kalandjait angolul olvasni. Néha az ember rossz
helyen nevet: a fordítón, nem a történeten: ez az úttörő-fordítók sorsa. És az ,,N.N.”-t angolra fordítani
van olyan feladat, mint a „Hamlet”-et magyarra,
vagyis egy Arany-, Kosztolányi-, Illés Endre-méretű angol vagy francia
fordító-művészre van szükségünk. De addig is míg ilyen
akad, a kezére járhatnánk egy eljövendő fordítónak nyersfordítások
készítésével. A sokezer Krúdy-rajongó között biztos
akadna, aki örömmel részt venne a munkában. Ami engem illet, szívesen vállalnék
egy kisregényt vagy mondjuk 50 oldalt a „Boldogult úrfikorom”-ból. Az igazat megvallva, már kísérleteztem is ilyen
nyersfordítással: verejtékes, de gyönyörű munka volt. Mit munka! mennyei élvezet... Persze lehet, hogy kudarcot vallanánk,
de legalább elmondhatnánk, hogy megtettük a magunkét.
Krúdy-fordítással
bíbelődni semmiképp sem haszontalan időtöltés, ellenkezőleg: férfimunka – és
jó mulatság. Márai írja a „Halotti Beszéd”-ben:
„Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát...” Hát
zengjen! És ha lehet, minden nyelven.
Zsigmond
Endre
Sydney – Ausztrália
(Irodalmi Újság /Párizs/,
1963/16. /szeptember 1./ 6. p.)