Krúdy

 

Nem hiába, hogy Ausztrália a világ végén van, de a gyalogposta is lassan érkezik ide. Ez az oka, hogy csak most kaptam meg az I.U. június 15-i kitűnő Nagy Imre-emlékszámát, benne Csernus Ákos glosszájával („Költött káposzta”) Krúdy Gyula halálának harminca­dik évfordulójára. Rövidségében is merész és méltó emlékezés! Az utol­só sorokban Csernus annak nevezi Krúdyt, ami valóban volt: csodá­nak, de magában a glosszában még ennél is merészebben – mert konk­rétebben – értékeli. „Egy máig le nem járt kritika-automata könnye­dén Prousthoz hasonlítja, – írja – Proustot lehet Krúdyhoz hasonlíta­ni, esetleg.” És, hogy minden fél­reértést kizárjon, néhány sorral lej­jebb még rá is dupláz: „Proust fáraszt, Krúdy soha el nem lankaszt, pedig avant-garde-ot ír a va­sárnapi újságba.” Ez bizony nagy szó, hiszen Proustot nemcsak az irodalmi közvélemény, de szinte min­den kritikus a század legjelentősebb írói közé sorolja, és Krúdyt mellé vagy fölé helyezni annyi, mint a „Vörös Postakocsi” íróját Faulkner, Camus, Joyce és Greene, vagyis a legnagyobbak közé emelni. (Bocsá­nat a sok felsőfokért. Persze, tu­dom: az irodalom nem futóverseny, és az írókat nem lehet szigorú nagy­ságrendbe állítani, mint a katoná­kat, de a – talán gyermekes – kér­dés: „Ki a jelentősebb író? Ki a nagyobb?” mégis ott van minden ol­vasó és minden bíráló értékelésben – ha kimondatlanul is. Csernus merészségének annál inkább örülök, mert vagy tíz év óta – mióta a „Boldogult úrfikoromban-t először olvastam – én is így gondolkoztam Krúdyról – csak éppen leírni nem mertem a véleményemet, hiszen még baráti társaságban is megmosolyog­tak mint sovinisztát vagy mint el­fogult rajongót, ha mellette kardos­kodtam. Jószerencse, hogy vannak még nálam bátrabb emberek is a világon...

De ez az értékelés, túl az egyéni örömön, feladat is: ha Krúdy ilyen jelentős regényíró, akkor igazán nem rejthetik el továbbra is ezt a gyer­tyát (ezt a tűzhányót) a magyar nyelv vékája alá. Vagyis meg kell kísérelni a lehetetlent: fordítani Krúdyt. Eddig nem sok történt eb­ben az ügyben. Igaz, úgy hallottam (pontosabban: úgy olvastam az I.U.-ban), hogy németül egy regénye, egy francia antológiában pedig egy el­beszélése jelent meg – de ezekhez sajnos még nem jutottam hozzá. Csak egy novelláját a „Tótágas”-t olvastam (a „New hungarian Quarterly” legújabb számában). Nem mondom: furcsa érzés Levrey Kons­tantin Múzeum körúti kalandjait angolul olvasni. Néha az ember rossz helyen nevet: a fordítón, nem a tör­téneten: ez az úttörő-fordítók sorsa. És az ,,N.N.”-t angolra fordí­tani van olyan feladat, mint a „Hamlet”-et magyarra, vagyis egy Arany-, Kosztolányi-, Illés Endre-méretű an­gol vagy francia fordító-művészre van szükségünk. De addig is míg ilyen akad, a kezére járhatnánk egy eljövendő fordítónak nyersfor­dítások készítésével. A sokezer Krúdy-rajongó között biztos akadna, aki örömmel részt venne a munká­ban. Ami engem illet, szívesen vál­lalnék egy kisregényt vagy mondjuk 50 oldalt a „Boldogult úrfikorom-ból. Az igazat megvallva, már kí­sérleteztem is ilyen nyersfordítással: verejtékes, de gyönyörű munka volt. Mit munka! mennyei élvezet... Per­sze lehet, hogy kudarcot vallanánk, de legalább elmondhatnánk, hogy megtettük a magunkét.

Krúdy-fordítással bíbelődni sem­miképp sem haszontalan időtöltés, ellenkezőleg: férfimunka – és jó mulatság. Márai írja a „Halotti Be­széd”-ben: „Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát...” Hát zeng­jen! És ha lehet, minden nyelven.

Zsigmond Endre
Sydney – Ausztrália

 

(Irodalmi Újság /Párizs/, 1963/16. /szeptember 1./ 6. p.)