MÉG EGYSZER ÉS NEM UTOLSZOR...

 

Az igaz szó 6. számában Berde Zol­tán figyelemre méltó cikket irt a Ta­nulók Könyvtára sorozattal kapcsolato­san. Meggyőződésem, hogy megállapí­tásaival minden nevelő egyetért. Ala­pos, helytálló kifogásait nem kívánom megismételni, szóról szóra minden úgy igaz, ahogy ő írja. A sorozat legújabb kiadványára (Krúdy Gyula: Árnyékból szőtt vendég) és főként annak beveze­tőjére kívánok csak visszatérni. Ficzay Dénes az Igaz Szó júliusi számában szép és okos recenziót írt a kötetről, de túlságosan kíméletesen, ha szabad úgy mondanom, udvariasan nyilatkozott a bevezetőről. A valóságban szomorúbb a helyzet.

Előzetesen egyetlen megjegyzésem lenne a kiadvánnyal kapcsolatosan. A Krúdy kötet kiadása, az elbeszélések válogatása és bevezetője azt árulja el, hogy a sorozat csak nevében a Tanu­lók Könyvtára, de valami végzetes fél­reértés folytán nem iskolai ifjúságunk­nak jelentetik meg. A bevezető írója, aki egy személyben a kötet kétszeres szerkesztője (válogatója és lektora) egyenesen azokhoz a felnőtt olvasókhoz szól, akik már olvasták, ismerik Krúdy műveit: „Nem saját hangján ír még. Ifjúsági könyveire is ez áll — talán emlékszik rájuk az olvasó.” Az olvasó talán emlékszik, de még az sem biz­tos. A tanuló azonban, aki először ta­lálkozik Krúdy nevével, minden bizony­nyal nem emlékszik, annál kevésbé, mert az iskolában sem hallott róla.

A könyv élén két és féllapnyi írás áll, amely ezt a címet viseli: Krúdy Gyula. Joggal várhatja a tanuló, de még a felnőtt olvasó is. hogy ilyen szűk terjedelemben csak a lényegeket kapja: ki volt Krúdy Gyula, mikor élt, mit írt, milyen állást foglalt kora tár­sadalmával szemben és miért kell ma számon tartanunk. Meddő várakozás mert ehelyett Vígh Károly felszínes és kétes értékű elemzést ír Krúdy stílusá­ról, alkotásmódjáról, messze elkerülve a lényeget. Egészen érthetetlen, hogy miért hallgatja el Krúdy kiállását az 1918—19-es forradalom mellett, éles bí­rálatát a hanyatló magyar középosz­tályról, s egyáltalán miért nem említi meg Krúdy legjellegzetesebb és legje­lentősebb műveit. Bevezetőjét így kez­di: „Írók, irodalomtörténészek hangot váltanak, ha róla kezdenek írni s az ő hangján mondják el, hogy milyen író Krúdy. Magunk is így szoktuk: önkén­telenül is utánozzuk annak a hangját és modorát, akire ez jellemző.” Ez a so­kat ígérő figyelmeztetés ne tévessze meg az olvasót, mert Vígh Károly nem vált hangot. Bocsánatot kérek, Krúdy mégiscsak másképp írt, valamivel job­ban, utánozhatatlanul szebben és... De ne is folytassuk! Ez a bevezető he­lyenként egészen pontatlan, meg zava­ros: „Néhány korai novellájában (pél­dául az 1903-ban megjelent A százgal­lérosban) itt-ott már felcsillan a ké­sőbbi Krúdy, tehát benne van, benne él az íróban, de nem tudja, nem meri még kimondani.” Az már örök talány ma­rad, hogy mit nem tud kimondani és miért. Nem lehet derültséggel vegyes bosszankodás nélkül olvasni az ilyen és ehhez hasonló megállapításokat sem: „Hogy mi szabadította fel Krúdyt, hogy mi folyhatott le benne, nem tudhatjuk. Csak feltevéseink lehetnek. Megérezhet­te, hogy mindjárt kifogy belőle a téma, írnia pedig kellett — állapítja meg Vígh Károly — mégpedig sokat, mert kocsmákban, vendéglőkben írt, élt, evett, életmódja költséges volt és írá­sait nem jól fizették”!!! Szegény ta­nuló, akinek ebből kell megismernie Krúdy Gyulát! Mit is érthet, mit is ta­nulhat az ilyen bölcsességekből: „Az egész elbeszélés egy hangulat: egy szó sem ugrik ki belőle.” Vagy: „Hoz­zájuk képest minden régebbi írása testetlen, mint a levegő vagy pára csu­pán.” Ez a szavakkal való dobálózás arra enged következtetni, hogy Vígh Károly nem veti gondosan mérlegre a szavait.

A Tanulók Könyvtára sorozat elé olyan bevezetők kellenek, amelyek iskolapéldái az okos, lényeget megragadó és szépen megírt írói portréknak. A sorozat szerkesztő bizottságának igé­nyesebbnek és körültekintőbbnek kell lennie. Ne idegenkedjenek attól a gon­dolattól, hogy a bevezetők írását első­sorban jó tollú tanárokra bízzák. Egye­nesen sajnálatosnak találom, hogy pél­dául a kötet bevezetőjét nem Ficzay Dénes írta, aki nemcsak jól tud írni (kár, hogy ritkán jelentkezik írásai­val!) de még ráadásul a Krúdy-kutatókkal vetekedő alapossággal ismeri ennek az írónak egész életművét.

IZSÁK JÓZSEF

 

(Igaz Szó /Tîrgu-Mureş-Marosvásárhely/, 1957/8. 314-315. p.)