Krúdy Gyula szimbólumairól

I.

Krúdy irodalmunknak sajátos, mondhatnók úgy is, hogy egyedülálló egyénisége. Schöpflin Aladár jegyzi meg róla: „Soha senkihez nem tartozott, irodalmi irányhoz, vagy iskolához, párthoz, társasághoz... Élte a saját maga alkotta életét; írt a saját maga alkotta módon, nem vegyült össze senkivel és semmivel: nem hiszem, hogy szerelemben vagy barátságban egészen odaadta volna magát bárkinek is” (Nyugat 1933. 1 : 629).

Miben rejlik sajátossága? Talán abban, hogy állandóan egy olyan korról ír, amelyet láthatóan megvet, de e kornak jellegzetes alakjait úgy ábrázolja, hogy mindig van bennük valami finom melankólia, megvetés az egész világ és önmaguk iránt. Úgy ír szereplőiről, hogy valamiképp líraivá és ezzel megtisztulttá teszi őket. A maga koráról mint múltról ír, s érzékelteti azt is, hogy ez a kor egy letűnő világ, alakjai pedig ennek ittmaradt hagyatékai: anakronisztikus alakok. Különösen a Szindbád-sorozat utáni írásaiban mutatkozik elkeseredett kritika kora társadalmi és erkölcsi rendjéről. Mondanivalóját azonban – talán éppen sajátos kifejezési eszközei miatt – csak kevesen értették meg. Egyesek csak az érzékiséget vették észre, mások csak az impresszionista finomságokat érzékelték írásaiban.

Itt most stílusának csak egyetlen vonásával, szimbolizmusával kívánok foglalkozni.

II.

Krúdy múltba tekintő ember. A múltba pillantó ember mindent másképpen lát, mint az, aki tekintetét a jelenre vagy a jövőbe veti. Az elmúlt idő az emlékezetben minden eseményt megszépít; és aki mindig a múltba réved, sajátos álomvilágban él. Ennek az álmodozó életszemléletnek adja mintegy indokolását a Szindbádnak A feltámadás című részében: „És sohasem jön el senki az álmokból: hisz nem is volna érdemes álmodni; ha az álmok megvalósulnának” (Magvető, 1957. 391). – Különös ellentmondás: az a Krúdy mondja ezt, aki álmodozásaiban nagyrészt saját életét és élményeit álmodja vissza, azaz álmai a valóságban gyökereznek. Az ilyen ember számára a jelenvaló világ csak arra jó, hogy a múltat ébresztgesse. S ezek a múltra emlékeztető impressziók különös jelentőséget kapnak. A képek, amelyekhez a múlt eseményei, hangulatai, boldog élményei, megszépült emlékei tapadnak, könnyen válnak szimbólumokká.

De nagyon sajátosak e szimbólumok. Rendszerint csak vázoltak; kidolgozott szimbólummal alig találkozunk Krúdynál. Szinte azt mondhatnók, hogy az emlékező ember részére fárasztó következetességet kíván egy-egy szimbólum részletes kidolgozása. Ez egyébként már csak azért sem sikerül Krúdynak, mert szimbólumai a múltra vonatkoznak, és amint a szimbólummá vált kép által felidézett emlék helyébe újabb és újabb emlék tolul, úgy változik a szimbólum funkciója is: néha egyetlen jelkép az egymás után emlékezetébe idéződő jelenségeket, élményeket, alakokat szimbolizálja folyamatosan. Majdnem úgy fest néha a dolog, mintha egy jelkép állandósulna egy időre az író emlékezetében, s e kép tükrében szüntelenül új emlék jelenik meg, és mindezeket az emlékeket folyamatosan „kiszolgálja” ugyanaz a szimbólum.

Horváth Jánosnak Ady szimbolizmusával kapcsolatos tanulmányában található egy ide is nagyon jól illő megállapítás: „Látás; a valóság hamisítatlan észrevétele; látomás: a valóság szubjektív észrevétele; vagyis a tárgyi igazság rögtöni idomítása a költő akkori lelki állapota szerint” (Tanulmányok 1956. 548).

Krúdynak látomásai vannak elsősorban, és ezek annál inkább szubjektívek, mert az emlékezeten átszűrve jelennek meg.

Szerb Antal Krúdy írói módszerének erről a sajátságáról a következőket írja: „Krúdy a nagy romantikusoknál is inkább, kizárólagosabban a múltba fordult lélek, és akár tíz évvel, akár sok száz évvel ezelőtt megtörtént dolgokról beszél, a történelmi háttér mindig ugyanaz: a régi szép idők általában, amikor az emberek még nem voltak modern emberek.

Ez a múlt idő nem reális, történelmileg kitapintható múlt idő, hanem a múlt, ahogy a lélek történetében és az irodalomban él tovább, az emlékek és az ábrándok kora. Kedvenc alakja, Szindbád, több száz éves, és ezzel a tovább ki nem dolgozott, csak éppen felvázolt szimbólummal fejezi ki Krúdy, hogy minden, ami történt, tegnap történt, közel múlt és távoli múlt összemosódnak a tegnapban” (Magyar irodalomtörténet. 1958. 470).

A szimbólum a szóképek sorába tartozó kifejező eszköz.

„Minden képes beszéd két tényező viszonyán alapul: egyik a kifejezendő (fogalom, eszme, érzés, gondolat, hangulat stb.), másik a kifejező (a kép). Stilisztikai értékét éppen az adja, hogy képet használunk a »kifejezendő kifejezésére«, hogy a képet átvisszük a kifejezendőre. Az átvitel – valamennyi szókép közt – a szimbólum esetében a legtávolabbi” (Fábián–Szathmári–Terestyéni: A magyar stilisztika vázlata. 1958. 103). – Minden trópussal rokonságot mutat tehát a szimbólum, de közte és a többi szókép között minőségi különbség van. Erre a különbségre utal Horváth János megállapítása: „...míg...a metaforában a kép eszköz, csak a kifejezendő tartalom kedvéért van, addig a szimbólumban önálló létezést nyer: a szó szoros értelmében megelevenül” (Ady s a legújabb magyar líra. 1910. 34–5).

A szimbolikus kifejezésmódban is vannak képek, jelentéskapcsolatok, amelyek éppúgy azonosíthatók, mint a metaforikus kifejezésekben, de „marad a képben valami többlet, amelynek nincs egyenesen megjelölhető részjelentése. Éppen ez a többlet adja a szimbólum művészi kifejező értékét, a határozott jelentés nélküli részek ugyanis fogalmi közvetítés nélkül érzéki, érzelmi erejükkel hatnak az olvasóra” (Fábián–Szathtmári–Terestyéni i. m. 105).

Ezekből világos, hogy a szimbólummal nem a megértetés a célja az írónak, hanem a megéreztetés, a sejtetés. Az alapja pedig a Horváth János által említett látomás. Ilyenformán tehát részben igazat kell adnunk Szerb Antalnak is, hogy tudniillik a mesék Szindbádjának szerepeltetésével valami többletet akar kifejezni Krúdy, de tovább kell mennünk ennél a megállapításnál. Kíséreljük meg, hogy fokról fokra kövessük a Krúdy-szimbólumok kialakulását.

III.

1. Az elinduláshoz – összevetés céljából – vegyük egy Tóth Árpád versnek, a „Jöjj, vihar!”-nak képeit. E költemény alig néhány képre épül: a halk hajó = a költő élete, illetőleg a költő maga; a pár vánnyadt vágy = pár züllött, vézna matróz...; a nyomorú ital, az állott rum = az egy-két csöpp reménység. Ezeket az azonosításokat a költő maga végzi el, az első kivételével. Tehát nem szimbólumok, hisz a kép és a kifejezendő tartalom (a költő lelki állapota, társadalmi helyzete) közt egyenlőségjel húzható, illetőleg ezeket maga a költő azonosítja. (A halk hajó-t viszont bizonyára azért nem azonosítja, mert annyira közismert, szinte közhelyszerű kép. – A közhellyé válástól azonban itt megóvja a halk jelző: ezzel válik egyszerivé, egyénivé, személyessé.)

Nézzük azonban magát a verset.

Az első versszakban az élet tengere helyett csak az életet említi: de hogy zengő vihart vár tőle, s hogy halk hajó-ját utolsó táncra engedi rajta, ezzel a szokásos képet idézi. – A második versszak érdekessége, hogy a kifejező képet, a kifejezendő tartalmat és ismét a kifejezendő képet hozza elő:

...egy-két emberem
Teng-leng a bús hajón reménytelen:
Pár vánnyadt vágy, pár züllött, vézna matróz.

Ebben a kifejező – kifejezendő – kifejező (ember – vágy – matróz) váltakozásban a képi jelleg erősödik, s ez a folyamat folytatódik a szonett harmadik versszakában is:

Mert elfogyott a nyomorú ital,
Az állott rum: az egy-két csöpp reménység
S jaj, józanok a szegény tengerészek...

Megállapításunk ez lehet: vágyait megfosztotta az élet a teljesülés reményétől, emiatt „józan” ennyire a kifejezésmód is: az érzelmekre és a képzeletre ható képet racionalizálja az azonosításokkal, ezzel akadályozza meg a kép önállósulását. Az utolsó versszakban azonban csak a kép marad meg, de annyira visszatartják az önállósulástól az előző versszakok azonosításai, hogy nem válik szimbólummá.

Ilyenfajta kifejező képekkel már elég korán, sajátságos kifejezési módja kialakulásának idején találkozunk Krúdynál. Itt nem a legkorábbiakból veszünk most egy példát. A Szindbád titkát 1911-ben írta. (A lapszámozás „A szerelmi bűvészinas” c. válogatott elbeszélésgyűjteményére vonatkozik. 1960. Magvető.) Ebből az elbeszélésből való a következő részlet:

„Ám Szindbád gondolkozása ebben az időben már hasonlatos volt a szövőgép működéséhez, amelyet egy bölcs és öreg takács lába hajt valahol egy elhagyott házban. Kattog egy takácsszék, és a gondolatok kelméje lassan növekszik, most egy virág, majd egy repülő madár, később egy falevél alakja bontakozik ki a vásznon – Szindbád a pap rajongásában az ártatlanságot csakhamar felfedezte, és a mesebeli takács egy lábnyomására egy képet mutatott előtte a gondolatok vászna” (466).

Az első mondat hasonlat; maga az író is jelzi ezt: „...gondolkozása... már hasonlatos volt...”. (A már-ral azt érzékelteti, hogy itt egy előrehaladott pszichikai folyamatról van szó: ez is a sejtetés eszköze!) – A második mondatban a hasonlított már eltűnik, csak a hasonló, a kép marad meg, melybe azonban a gondolatok kelméje birtokos jelzős szerkezet még visszalopja a hasonlítottat is; a gondolatjeltől kezdve viszont újból úgy tetszik, hogy a hasonlított tért vissza, míg az és kötőszó után a hasonlított – hasonló együttese ad szuggesztív erőt a képnek. A végső kifejlésben tehát sem a hasonlított, sem a hasonló nem marad meg külön, mint a fentebb említett Tóth Árpád versben, s ezzel a kifejezendő tartalom sem egyértelmű; meghatározatlanságát még inkább aláhúzza az, hogy egyelőre rejtve marad az is, miféle kép az, amit a „gondolatok vászna” mutatott Szindbádnak. Ez a konkrétan meg nem fogható képtartalom közelebb viszi ezt az amúgy is elégé összeszövődött képet a szimbólumhoz.

2. Máskor csak logikai vagy nyelvtani funkciócsere jelzi, hogy valami másról, régi vagy jelentősebb dologról szól, mint amit a szavak a közbeszédben jelentenek. Az is vitatható, hogy jelkép-e az ilyen kifejezés, vagy csak kissé szokatlan alakzat.

De lássunk egy példát erre is!

Bukfenc című művének második fejezetében, a 24. lapon olvashatjuk: (Az idézet mondatait sorszámmal láttam el, hogy könnyebben hivatkozhassak rájuk a továbbiakban.)

„(1.) A szeptember csodálatos pirosságokkal és sárgaságokkal festette be a hegyoldalt. (2.) Az erdőkön olyan veres foltok voltak, mint Gyöngyvirág nyakán. (3.) Vajon ki csókolta meg az erdőt, hogy elpirult?

(4.) – Szerelmes vagyok – ezt írta fel egy pad hátára Gyöngyvirág az Imrétől kapott ceruzával.”

Vegyük sorra az idézett négy mondatot!

(1.) Önálló életre kelnek a szín-impressziók azzal, hogy a színeket jelölő mellékneveket főnevesíti. Ezzel egyidejűleg megszemélyesíti a szeptember hónapot. Ez a népköltészetben is elterjedten használt fogás a kevésbé érzékelhető időfunkciók megelevenítésére, érzékeltetésére igen alkalmas. (NB.! Művészi kifejező eszközei – bármily különösen hangzik is – igen sok rokonságot mutatnak a népköltészet stíluseszközeivel. Még szorosabb ez a rokonság Krúdy képlátásának meseszerűsége és a korabeli néplélek babonás-misztikus életlátása között.)

(2.) Látszatra egyszerű hasonlat. Különlegessége azonban, hogy a hasonlítottat a természetből, a hasonlót az emberi életből veszi. Tehát inverz hasonlatnak nevezhetjük.

(3.) Megszemélyesíti az előző mondatból a hasonlítottat.

(4.) Ez a mondat azt bizonyítja, hogy az előző három mondatba foglalt, önmagában is rendkívül hatásos, nagyon finom természeti kép a leány (Gyöngyvirág) érzelemvilágának változását szimbolizálja. Ennek a stílusformulának a grammatikai kulcsa: a második mondatban a hasonló – hasonlított funkciócseréje (inverz hasonlata).

3. Már korábbi elbeszéléseiben is fellelhető valami sajátos szimbolizmus. A Poprád szeme című elbeszélésben (Szerelmi bűvészinas című gyűjt. 1960.), amelyet 1910-ben írt, a folyóban látható különös színű kavicsok lesznek jelképpé. Az alapot ehhez az átlényegüléshez egy régi legenda adja, mely szerint ezek a kavicsok leányszemek. A legendának azonban csupán ezt a megállapítását használja fel Krúdy; a legenda (sajnos, nem volt módomban utána nyomozni) bizonyára kerek, csodás elemekkel átszőtt történetben határozott magyarázatot ad a leányszem-kövek keletkezésére (lásd a tihanyi kecskekörmök, Szent László pénze stb. keletkezésének misztikus magyarázatát!). Krúdy azonban meghagyja e két kép (színes kövek és a leányszemek) közötti lazább, távolabbi kapcsolatot. Elmond ugyan egy történetet, amely magyarázat is lehetne a csodás átalakulásra, az átalakulást azonban tulajdonképpen nem eseményben, hanem csak időben „érintetten”, ezzel a két képi tartalom közötti, a szimbolizmusra annyira jellemző távoli, lazább kapcsolat a történet leírása után sem lesz közelebbi, így tág lehetőséget hagy a beleképzelésre.

Íme a történet:

Amikor Zsigmond király a szepességi városokat elzálogosította, a polgárok így gondolkoztak: A lengyel királynak csak a pénzükhöz van joga, lányaikhoz azonban nincs köze. És bevakoltatták a leányszobák ablakát. Emiatt lettek természetellenes színűek a vaksi leányszemek.

Az itt állomásozó lengyel katonák, tisztek hiába próbálják egy évszázadon át minden eszközzel rávenni a polgárokat az ablakok kibontására, míg végre Kázmér kapitány kitalálja, hogy a király adót akar kivetni a bevakolt ablakokra. Ez hatott:

„A polgárok erre mit sem feleltek, hanem másnap már nem volt bevakolt ablak tizenhat városban. És a szabaddá lett ablakokban megjelentek a száz esztendeig hervadt virágok, és mint a meleg tavaszi esőben a szegfűk bontogatják szirmaikat, úgy kezdtek nyílni, nyiladozni a fonnyadásra ítélt leányok a napsugárban... És egypár esztendő múlva már megjelentek a színes kavicsok a Poprád vizében és lassan megtelt velük az egész meder. Rossz, vöröslő szemeiket elvetették a szepességi leányok, és azóta kékek a szemek e tájon, mint a Kárpát tavasszal. A lengyel rabság különös szemeit már csak a Poprád őrzi ezüst habjai alatt” (21–2).

Mit mutat e megoldás?

a) A polgárok zsebét érintő ötletben egy adag, Mikszáth elbeszéléseinek ötleteire emlékeztető kópéság, káröröm rejlik.

b) A Poprád színes köveinek és a hosszú rabságban elkorcsosult, vaksi leányszemeknek az azonosításából létrejött kép az utolsó mondatban a lengyel rabság jelképe.

c) De azzal, hogy a szem–kő metamorfózist csak érinti, nem részletezi („Rossz, vöröslő szemeiket elvetették...”) a zárómondat szimbolikus megoldása mellett még egy sor egyéb gondolatot, érzelmet, hangulatot kelt a szemelvetés módjára, de sokkal inkább a diszkréten elhallgatott társadalmi és etikai okára vonatkozóan; egész regények sejlenek e megállapítás hátterében, és ez a szuggesztivitás még inkább szimbolikussá teszi az elbeszélést; maga a szemek elvetése lesz szimbolikussá.

4. Az első esetben tehát még nem beszélhetünk szimbólumról, csak egy szimbólum felé mutató képről; a második esetben egy egyszeri jelenség (érzés), a harmadikban egy történelmi kor viszonyainak érzékeltetésére használt szimbólumot.

Máskor szimbolikus alakokat szerepeltet. Tipikus alakoknak is nevezhetnők őket, hisz a kor társadalmának jellegzetes szereplői: egy-egy ilyen alak a XX. század eleji dekadens világ sok letűnő alakjának vonásait hordozza. Mégsem tipikusak ezek, mert:

a) A típus egy-egy társadalmi osztály vagy réteg legjellemzőbb tulajdonságait magában egyesítő egyén, aki többnyire aktív részese, továbblendítője a cselekménynek. Ő maga cselekszik, míg Krúdy alakjaival mindig inkább csak történik valami, s ha itt-ott cselekszenek is, cselekvésük kevéssé indokolt, cselekedeteik rugója többnyire rejtve marad.

b) Hiányzik belőlük a teljes realitás, a teljes hihetőség, noha a valószerűség erős igényével lépnek az olvasó elé, de – mivel a múltból, az emlékekből veszi őket az író – látomásokban jelennek meg: azonnal idomítja őket ad hoc lelkiállapota szerint. Így mindig van bennük a mesehősökre emlékeztető valószerűtlenség.

Olyanok ezek a Krúdy-figurák, mint a Vaszary-festmények, amelyekről Lyka Károly így ír: „...minden árnyék, még a legenyhébb is eltűnt. És tovatűnt a testek plasztikája, tömegessége. A formák, amennyire a körvonalakból kitűnik, egyszerűvé és ezzel nagyvonalúvá váltak. Szinte úgy hatnak, hogy körülbelül elvesztették földi súlyukat, és színekből összeszövődött álomképekké változtak. Olyan álomképekké, amelyekben a virágok, gyümölcsök megőrizték valósághatásukat, emberei az élet melegét... A közönséges látvány tökéletes látomássá finomult, de nem vesztett valószerűségéből, hiteles életszerűségéből semmit” (Vaszary János fény- és színálmai. Élet és Tudomány 15. évf. 30. sz. 946).

S ahogyan Vaszary festészetében a síkban ábrázolás két dimenziós jellegéhez ragaszkodva elhagyja az árnyékokat, s ezzel alakjai elvesztik plasticitásukat: látomássá válnak, úgy Krúdynál a képes kifejezés eszközeivel az alakok látomássá finomulnak, szimbólumokká emelkednek.

c) Múltba vetítettségükben gyakran egy-egy emberi tulajdonság, jellemvonás megtestesítőinek hatnak e szereplők inkább, mint tudatosan cselekvő embereknek. Funkciójuk a mű cselekménye szempontjából alig több, mint a fabulákban az egyes emberi jellemvonásokat megszemélyesítő állatoknak. Így például N. N. című regényében Juliska a rendíthetetlen jóság és meg bocsátás, a nyugalom és hűség megtestesítője, a Szindbád titkában Kismadár-Fánika szinte a romlatlanság, a vidéki tiszta élet jelképe. (Többek közt ez okozza, hogy a Krúdy-regényeknek alig van cselekményük.)

d) A művek megírásának korában is erősen valószerűtlenek, egy végleg letűnőben levő világ szinte kísértetszerűen itt maradt alakjainak hatottak e túlnyomórészt különc alakok, amelyek jellegzetesek ugyan, de nem tipikusak: csak egy nagyon vékony réteg egyes jellemvonásainak megtestesítői; az egyedin túl az általános csak legföljebb nyomokban lelhető fel bennük, illetőleg sok ilyen figura csak együttesen mutat általánosat. Egész lényükben ez az egyedi-egyszeri jelleg uralkodik, s képletessé teszi őket. Ugyanakkor a képi tartalom mögött a kifejezendő társadalmi-történelmi tartalom csak halványan sejthető, így a kifejezendő és a kifejező távol kerül egymástól: a kifejező kép (alak, szereplő) önállósul, szinte függetlenedik a kifejezendő tartalomtól. Ezt az eltávolodást érezteti a sok kitérés, a töméntelen színt, hangulatot, érzelmet, külső és belső megfigyelést sűrítő jelző, hasonlat egy-egy leírásban. Úgy tetszik sokszor, hogy az író elveszti a cselekmény fonalát, és ezekben a jelzőhalmazokban, sokszorosan összetett, képekkel zsúfolt mondatokban „éli ki magát”.

Szimbolikus alakjai jórészt karakternevet viselnek, így már nevükkel is alapvető tulajdonságukra hívják fel a figyelmet, azt jelzik – mint fentebb már volt róla szó —, hogy egy-egy tulajdonság, jellemvonás megtestesítői. Elég csak néhányat említenünk közülük: Szomjas úr, Nagybotos Viola, Morgovay szerkesztő, Rumfy Artur, Ábrándi, de Ronch-Roncsy kapitány stb. Ezek közül például a Morgovay név nemcsak jelentésével utal jellemvonásra, hanem hangulatfestő szó is, s így hangzásával képet idéző, érzelmet ébresztő ereje van a történet nélkül is. Avagy a de Ronch (Roncsy) név idegen hangzása és a szó hangalakjához tartozó magyar jelentés együttese szinte mítoszt alkot a kor dekadenciájához.

Nem kevésbé hangulatot keltő név a csodahajós, Szindbád neve sem. Az Ezeregy éjszaka meséi e hősének neve minden, e meséket ismerő olvasóban egy sereg csodálatos, andalító történet emlékét idézi fel, és már csak ezért sem elégedhetünk meg Szerb Antal fentebb idézett megállapításával: nem csupán az események múltban való lejátszólását jelzi a több száz éves, holta után visszajáró Szindbád szerepeltetése, hanem neve eleve sejtelmes, mesészerű légkört teremt, s e légkörben minden meghökkentő, a korabeli társadalomra azonban nagyon jellemző történetet elmondhat az író. (Hozzá kell fűznünk ehhez még azt, hogy Szindbád gyakran az író alteregója, azaz az önvallomás eszköze, s így még érthetőbb, mennyi mindennek válik kifejezőjévé műveinek ez az egyetlen, kedvelt szereplője.) Így tehát a szimbolikus alak szerepeltetése a lehetőséget adja meg a jellemző történet előadásához, keretet szolgáltat az elbeszéléshez. Jellemző példája ennek a szerkesztésmódnak a Francia Kastély.

A történet egy „régi, ábrándos és regényeskedő felvidéki kisvárosban” (207) játszódik. A főszereplőnek látszó Szindbád a Francia Kastélyban rendezett álarcosbálra érkezik. Főszereplőnek azonban mégsem mondható, hisz nemigen cselekszik semmit, csak történnek vele a dolgok, rendelkeznek vele a szereplők, elsősorban Pálházi Ferencnek elhagyott és együtt élő két felesége, Georgina és Mariett. Szindbád szerepe körülbelül annyi, hogy keretet ad e különös házasság különös szereplőinek történetéhez. Csupa anakronisztikus felfogás, szokás, erkölcs irányítja e figurák életét. (Pálházi saját gyermekét akarja éjnek idején elrabolni feleségétől, majd tönkre akarja juttatni feleségét, s végül a Szindbáddal vívott párbajjal mindenért elégtételt vesz, és megbocsát feleségének.) Hogy mindenestül hamis világ ez, azt többek között azzal érzékelteti az író, hogy ez elhagyott, a világtól visszavonultan élő két asszony szemérmes tartózkodása mögött a pezsdülő élet vágya, a teljes odaadás perzselő vágya húzódik meg, s kellő körülmények között felszínre is tör. Ehhez eszköz, illetőleg a szereplőknek ebben társuk Szindbád. Szerepeltetése: az író számára alkalom a letűnő koron való kissé kritikus szánakozás kifejezésére. E műnek s hozzá hasonlóan még több más elbeszélésének is szerkezeti eleme a máskor előtérben álló szimbolikus Szindbád.

S hogy miért nyúl szimbólumokhoz, arról a Szindbád titka expozíciójában így ír: „Minden embernek van valami titka, amelyről sohasem beszél életében. Régen elmúlt dolgok, szégyenek, kalandok, szívfájások és lelki pofonok. Az volna a legérdekesebb olvasmány, amelyet a halálos ágyán mondana el valaki őszintén, igazán: a titkokról, amelyekről az életen át hallgatott” (Szerelmi bűvészinas. 1960. 457).

Nos, az el nem mondható dolgokkal kapcsolatos gátlások oldódnak fel azzal, hogy „...a hajós már úgyis réges-régen meghalt”, így e meséből vett szimbolikus alak kalandjai keretül szolgálnak az egyébként ki nem mondható dolgok elbeszéléséhez.

5. Krúdynál azonban ezeknél sokkal érdekesebb, egész regényt átfogó szimbólummal is találkozunk. Ilyen az N. N. című regényben a tücsök.

A falusi életnek ez az igénytelen kis muzsikusa nagyon a szívéhez férkőzhetett Krúdynak, mert annyi mindent jelentett neki, hogy azt logikus megformáltsággal, következetes egymásutánban előadni képtelen volt. Ha olyan valami ötlött emlékezetébe, amit a szokásos nyelvi-stilisztikai kelléktár fel használásával nehéz vagy lehetetlen lett volna kifejeznie, azt egyszerűen a tücsök névvel illette. De a nevet csak olyan előkészítés után és olyan nyelvi környezetben használta e regényében, hogy ezzel. a kifejezendő gondolatnak, hangulatnak, érzelemnek megfelelő érzést, gondolatot, hangulatot indukál az olvasóban. – Érdemes fejezetről fejezetre végigkísérni a tücsökszimbólum alakulását. (A zárójelben szereplő lapszámok a Szépirodalmi Kiadónál 1959ben megjelent, Az útitárs és az N. N. című műveket magába foglaló kötetre vonatkoznak.)

Az első fejezet címe: Emlékül ifjúságomnak. A fejezet rövid, a történet keretét adja: N. N. lemaradt a vonatról, és a pesti külváros egyik kocsmájában, a Fehér farkasban mesél a szerzőnek: „Miután megismerkedtünk, egyet-mást elmondott életéből, mit följegyzék. Ha ugyan kíváncsi valaki egy hétköznapi ember ifjúságára” (82).

A második fejezet címében már szerepel a tücsök („A tücsök volt a dajkám”). A fejezet ezzel a mondattal indul: „Mennyi mindenfélét tud énekelni a tücsök egy régi ház környékén, ahol a lakók a végtelen életre rendezkednek be?” (82). – Ennek a végtelen életnek a kísérője a tücsökzene, és e regényben kifejezője is. Annak az életnek a kifejezője, amelyről Krúdy így ír: „Mindenkinek van tavasza, piros nyara, hosszadalmasan ásító ősze, megnyugtató tele. Élet, amely pontosan igazodik a kalendáriumhoz. Vannak fiatal napok, vannak öreg napok, jönnek és mennek ködök, szomorgó esők, májusok, novemberek, jó és rossz kedvek, ájtatosságok és káromkodások, betegségek és ropogó egészségek” (83). És hosszú, jelzőkkel, felsorolásokkal telezsúfolt mondatok sora érzékelteti ennek az egyhangúságában sem eseménytelen életmódnak az aprócseprő történéseit, hangulatait, olyanféle fáradhatatlansággal, mint amilyent a tücsöknek tulajdonít. Azonosíthatná magát a tücsökkel, mert – látszólag – épp oly érdektelenséggel figyeli és adja elő N. N. életét és az egész falusi életet, mint ahogyan a tücsök cirpeli egyhangú dalát. Most azonban még csak így nyilatkozik: „A fáradhatatlan tücsök volt a dajkám, aki oly hosszadalmasan énekelgetett a házak sarkában, mintha a legtávolabbi időre helyezné a célt, midőn éneklését abbahagyja. Senki sem öregszik meg. Senki sem hal meg. Az élet körülbelül örökké tart... Legalább ezt dalolta a tücsök nyárvégi estéken” (85).

A tücsök dala képviseli itt azt a rendíthetetlen nyugalmú, naturális életszemléletet, amely a századforduló „békebeli” világában egy bizonyos vidéki rétegnek annyira sajátja.

„Hol lakott a tücsök?” – ez a harmadik fejezet címe. – „Nyáron talán a kertben, ősszel valamely zugolyban a házban, amelyet hiába próbáltam meg találni.

Néki sohasem volt bánata, mindig egyforma kedve volt” (85).

Ebben a fejezetben végig a tücsökről beszél, de valahogy úgy, mintha e nagy életbölcseletet szimbolizálná: történjék bármi, az élet megy tovább, a természet törvényei közömbösek, semlegesek. Azért használom a mintha feltételes kötőszót, mert az a feltételezés érlelődik az olvasóban, hogy ez az író magatartása a fejezet, nagyobb részében felsorolt embersorssal és embertípusokkal szemben („A tücsök csak énekelt” 86). – A végén azonban egy sor elesettnek dalol a tücsök: „A tücsök tehát mindenkinek a szívében lakott, aki nem volt az élet kiválasztottja, boldog ember... Talán nincs is boldog ember a világon. És így a tücsöknek sok házikója volt Magyarországon” (87). – A fejezet címe még azt sejtette, hogy a tücsök valódi lakóhelyéről lesz szó (és kezdetben így is alakult a történet), most azonban, hogy lakását az emberek szívében jelöli meg, azt is éreznünk kell, hogy a tücsök szó már nemcsak annak a kis rovarnak a neve, hanem valami többet: emberi sorsot vagy emberi tulajdonságot jelöl. – Azzal, hogy a tücsök „tárgyilagossága”, „semlegessége” eltűnik a fejezet végén, és csak az elesettek szívében lakik, kétségkívül valami határozottan meg nem fogalmazott társadalmi mondani való szimbólumává lett.

A negyedik, A tücsök művészete című fejezetben olvashatjuk: „Az álomtalanoknak dalolt csak a tücsök istenigazában” (87). A megszemélyesítésnek azzal az esetével állunk szemben, amelyben a megszemélyesített az állatvilághoz tartozik, de olyan tulajdonságokkal ruházza fel az író, amelyek csak az embernek sajátjai: tudatos lényként állítja be: „A tücsök a holdvilág cinkosa (88).

Ezt a megszemélyesítést nevezhetnők stilisztikai emancipációnak. S ha ezt a fogalmat elfogadjuk a stilisztikában, akkor – ebben is különböző fokozatokat állítva fel – ennek az emancipációnak a csúcsát jelenti a szimbólum. E fejezet elsőnek idézett mondatában kifejezett cselekvésben a tücsök hangja alapján általánosságban elfogadott szó (dalolt) még nem érzékelteti (talán éppen azért, mert annyira gyökeret vert a köztudatban) azt, hogy itt magasabb rendű cselekvésről van szó, mint ami a tücsök természetéből, a természet világában elfoglalt helyéből kifolyólag sajátja volna; beleértéssel lett teljesebb megszemélyesítésszerű ez a kifejezés. – A második idézet tartalmazta kifejezés („a holdvilág cinkosa”) már teljességgel kiemeli, emancipálja lényegéből a tücsköt. Ez a folyamat folytatódik a fejezet végéig, mígnem valami sajátságos misztifikációval zárul: „Egy elvarázsolt tündér énekel a kertben. Valaki egy rejtelmes idegen, egy kósza, gyönyörű szellem szólal meg hirtelen a tücsök hangjaiban” (89).

A szimbolizmusról szóló fejtegetés elején idéztem Horváth Jánosnak egy alapvető megállapítását a látásra és a látomásra vonatkozóan; amivel itt találkozunk, „a tárgyi igazság rögtöni idomítása a költő akkori lelki állapota szerint”. Azaz látomás, a szimbólum alapja, lelki attitűdje.

Ennek a szimbólumnak a tartalomváltozása kezdődik meg A tücsök őszi látogatása című ötödik fejezetben: „Én októberben születtem, amikor ritkán hallatszik a tücsök, de annál szomorúbb a hangja” (89). – „De én boldog voltam, amikor szomorú kis pajtásomnak a hangját meghallottam. Bár milyen egyedül voltam, többé nem voltam árva. Leejtettem a könyvet, és fejem hátrahajtva hallgatóztam a rejtekhelyről hangzó tücsökcirpelésre. Mintha valaki messziről eljött volna hozzám, és azt mondta volna:

— Ne félj, nem felejtettelek el!” (92).

Lényegében tehát ez történt: a tücsök szomorú hangja felvidította N. N.-t (Krúdyt?), mert ráébresztette, hogy nincs egyedül. A tücsök és N.N. közelebb került egymáshoz.

A hatodik fejezet címe: A kétlábú tücsök. Itt az előző fejezetben megindult szimbólumtartalom változása befejeződik. De hogy mit jelképez új változatában, azt nem könnyű meghatározni, noha a magányos tücsök jelzős kifejezés keretbe foglalja a fejezetet. Így kezdődik:

„A Nyírség, ahol a gyermekkori őszök és ifjúkori tavaszok elrepültek felettem, telve volt magányos tücskökkel. – Ez az álmos, álmodozó, ködös, szeles, egyhangú vidék nagyon alkalmatos arra, hogy magányos embereket neveljen, akik félig elvadulva, eldugaszolva, megecetesedve éldegélik napjaikat” (93).

Itt a tücsköt és az embert a közös jelző (magányos) fogja össze. – A szimbólum lényegükben eltérő, de egyes vonásaikban rokon dolgok érzékletes azonosulása, s ez a koegzisztencia ad szuggesztív erőt a kifejezésnek.

A fejezet további részében N. N. magányosan sétál a nyíregyházi éjszakában, s közben a dzsentri világról ábrándozik: „Magamban voltam, magamnak gondoltam mindenféle gyönyöröket, elandalítókat, szívringatókat. Én voltam a tücsök.

És mindenki tücsök volt körülöttem, mert mindenki magának élt” (95).

További emlékező tépelődés következik a maguknak élő nyírségi emberek világáról, majd így zárul a keret: „Magányos tücsök voltam” (96).

Kíséreljük meg az új szimbólummá fejlődés nyelvi fokozatainak összesítését! – 1. Azonos jelzővel összekapcsol két fogalmat: magányos tücsök – magányos ember. 2. A szimbolizáltat (ember) egyesíti, azonosítja a szimbólummal (tücsök): „Én voltam a tücsök.” 3. Az így létrejött új szimbólumot általánosítja: „És mindenki tücsök volt...” – De ezzel világossá válik az is, hogy az új szimbólumtartalom egy társadalmi jelenségre: a századforduló felemás, feudális-polgári, egocentrikus világának dekadenciájára vonatkozik. 4. Az új szimbólum rögzítése: a szimbolizált (ember = én = N. N. = Krúdy) és a szimbólum azonosításából létrejött új formula a korábbi közös jelzővel jelenik meg; „Magányos tücsök voltam.”

Itt a jelző játssza azt a szerepet a szimbólum megalkotásában, amit Adynál a zárójelek között szereplő részek; például „A vár fehér asszonyá”-ban: „Konganak az elhagyott termek, A bús falakról rámered Két nagy, sötét ablak a völgyre. (Ugy-e, milyen fáradt szemek?)”

Hogy a hatodik fejezetben valóban a fentebb elemezett funkcióváltozás ment végbe, azt a hetedik fejezet bizonyítja. Címe: A szerelmes tücsök. A fejezetben azonban elő sem fordul a tücsök szó. Ellenben a család három generációja udvarol Jellának: a nagyapa, az apa és N. N. (az író?), az unoka. Mindhárman maguknak élő alakok = tücskök, mégpedig (a fejezetcímben szereplő) szerelmes tücskök.

A tücsök szomorkodik című nyolcadik fejezetben is csak utalás történik a tücsökre, de folyamatosan önmagáról beszél N. N.: ifjúkori emlékeiről, Juliskáról, a szegény-rokon cselédlányról.

A 9. fejezet ezt a címet viseli: Tücsök és anyja. Ez a fejezet is N. N.-nek önmaga életére való emlékezése, amelyben a tücsökszimbólum funkciója még mindig az, amivé a 6. fejezetben változott.

„Egyszer így szólt a tücsök:

Ha elfelejtettem volna mondani, most vallom be, hogy én: szerelemgyerek vagyok” (111).

Juliska keretes elbeszélése következik a 10., a Sóvágó tücske című fejezetben a hajdani betyárról, aki életfogytiglani börtönbüntetését tölti a megyeházi börtönben, s már annyira megszokta a rabságot, hogy el sem vágyik onnan; szabadon mozoghat a megyeház udvarán. Egyszer mégis meglép, hazatér falujába.

Sóvágó letelepedett a ház előtt a padkára, és hosszan elüldögélt. Mit, mit nem gondolt magában a vén zsivány. Egyszerre csak elkezdett cirpelni, mint a tücsök” (123).

Kicsalta a házból a tücsköt, megfogta, magával vitte a börtönbe. „Vénségére az ő házából való tücsök ciripelt neki minden este, mielőtt álom ereszkedett volna a szempilláira” (123—4).

Valami olyan babonás – misztikus – vallásos-népi hiedelem nyilatkozik meg a vén betyárnak ebben a cselekedetében, mint a primitív népeknek a házi isteneikhez való ragaszkodásaiban.

„Ezt mesélte nekem Juliska egy este, olyan halkan, olyan suttogva, mintha a legnagyobb titkot bízná rám.

– Mert kell ám, hogy minden embernek meglegyen a maga tücske, aminek éneklésére, dalolgatására, altatgatásaira elfelejti az egész életet.

– Akarsz az én tücsköm lenni, Juliska? – kérdeztem.

– Akarok – felelt ő.

Ettől a naptól kezdve szerettük egymást” (124).

Itt újabb szimbólumfunkció-változás indul el. Ettől kezdve egyszerre több értelme lesz a tücsökszimbólumnak: jelképezi N.N.-t, az írót magát, szerelmesét, magát a szerelmet, de még az ember „jobbik énjét”, lelkiismeretét is.

A 11. fejezetben, melynek címe A téli hajnal csodái, N. N. útra kel, hiába marasztalja Juliska. – „Eltakartam az arcom a két kezemmel, hogy ne lássam Juliska fájdalmát... Mire ismét körülnéztem, azon a helyen, ahol az imént Juliska állott, anyám állott. Ő volt Juliska öregebben, szelídebben, megbocsátóbban” (132).

Hogy a jobbik énjét is jelenti a tücsök innentől kezdve, azt érzékelteti Juliska és az anya hely- és szerepcseréje. Sőt a tíz évvel későbbi visszatérés is.

És most tíz év történetét átugorja: mindez nem lényeges, mert ezt az időt távol töltötte Juliskától = tücskétől = jobbik énjétől: „Nem néztem hátra, csak tíz esztendő múlva, amikor elfáradtam” (135). – Majd amikor a Sóstón újból találkoznak, Juliska ezzel a kérdéssel fordul hozzá: „— És hogy nevezték? Hívta valaki tücskének?” (147). – Megkezdődik a beszámoló az elszaladt tíz évről. De aki a „tücsköt” ennyi időre elhagyta, annak nehéz mindenben igazat mondania: „Pedig ha valaki megérdemelné, hogy minden titkomat közöljem vele, mindent, amiért szomorú és fáradt vagyok, amiért gúnyosan mosolygok, amiért néha a szívem a torkomon ver, és régi dal tolakszik a szájamra – Juliska megérdemelné, hogy beavassam őt a misztériumba, amely az én életemet éppen úgy körüllengi, mint akár másét.

És Juliska, bár nem volt művelt hölgy, és csak annyit tudott az életről és halálról, mint egy falusi tücsök, csalódottan mosolygott, mintha megbántottam volna. Talán észrevette, hogy hazudtam neki...” (148).

Aztán a gyerekéről érdeklődik N. N., akiről azt is csak most tudta meg, hogy fiú.

A 12. fejezetben, melynek címe Az igazi tücsök, N. N. Juliskával együtt Bujiba érkezik. Juliska egész télre marasztalja: „És a tücsök... – mondta csalogatólag, halkan – a tücsök, amit maga szeret: nálunk mindig énekel... Kezdi a padláson, mikor még nem fogyott el a téli dió, és folytatja a violák között az ablak alatt. Nyaranta bejárja az udvart. Elmegy az istállóba a zsíros lószerszámokhoz, a kamrába, a pincébe, mikor forrni kezd. a bor...” (155).

Mintha lezárulna a történet, visszalép eredeti szerepébe a tücsök; mintha már meg is szűnne szimbolikus értelme. Szó sincs azonban erről! – A szimbólum mindig valami racionálisan teljesen ki nem fejezhető dolgot jelöl. A továbbiakban pedig egészen meglepő dolgok, szinte teljesen irracionálisnak látszó jelenségek következnek, s mindezeket is szimbolizálnia kell a tücsöknek. – Az előbb a tücsök szimbólum voltából „visszalényegült” reális kis állattá, hogy aztán most újból, de más tartalmú szimbólummá válhasson. – Itt következik a mű cselekményének a fordulópontja.

„A fiú leugrott a kecskebakról, és tücsökcirpelést utánzott, amint a ház felé sietett” (156). – „A fiam (aki nem tudta, hogy a fiam), a lábomnál állt egy malomkövön... Nemigen érdeklődött, mikor véleményem szerint a legérdekesebb történetet meséltem a tűzoltótoronyról, ahonnan az én időmben leugrálni volt a divat – váratlanul megszólalt a tücsök a kertben, és a fiú nyomban utánozni kezdte a tücsökhangot. Nem érdekelte többé az én ifjúkorom, hiszen az egy leélt élet hamuja már; ellenben az éneklő tücsök a lapulevelek között: a valóságos élet. Vidáman folyt tehát a koncert a kertben a diófa alatt. A tücsök mind közelebb jött. Már alig két lépésnyiről felelgettek. Ők megértették egymást. Míg én már nem tudtam, hogy mit énekel a tücsök és a fiú” (157).

Egyszerű azonosításnak látszik, ami most végbement: „...az éneklő tücsök a levelek között: a valóságos élet.” – De a továbbiakban már ismét más jelentést kap.

A 13. fejezetben („Milyen a lyuk?”) a Lyukas Világ vendéglő kopott vándora így szól: „Csak a tücsökre nem szabad sohasem hallgatni, mert az mindig hűségre tanít” (164). – Itt már megint személyfunkciót kapott, és a továbbiakban ismét felveszi korábbi funkcióinak néhányát is. – A 14. fejezet címe ez: Az öreg csősz véleménye a tücsök apjáról. – A tücsök = N. N. fia. A fiú szeretné ismerni apját. Az öreg csősz így válaszol a fiú érdeklődésére: „Már mondtam, hogy ha valamit elveszítettünk, azt hiába keressük. Csak akkor találjuk meg, ha az is akarja, hogy megtaláljuk, amit elvesztettünk” (176). – Hasonló véleménye van a búcsúsok szent emberének is a tücsök apja megtalálásáról a 15. fejezetben („A környékbeli tücskök”): „Akkor, midőn éppen olyan leszel, amilyen az apád. Akkor találkoztok egymással, és többé soha nem váltok el. Mikor az apádnak szüksége lesz rád” (184).

Ezt a megállapítást igazolja a korábbi szimbólumsor is: a tücsök=N. N. maga. A tücsök = N. N. jobbik énje, az, aki ifjúságában volt. A tücsök = N. N. fia. Kölcsönösen szükségük van egymásra, mert az embernek szüksége van önmaga megtalálására. – A tücsök = a fiú = N. N. (a csalódott, kiégett férfi) ifjúsága. A fia = önifjúsága. – Az apa-fiú kölcsönös keresése tehát akkor fejeződik be, amikor a fiú is olyan lesz, mint az apa. Ezt a találkozást azonban nem tudja megoldani (a korábbi funkciók miatt sem) a tücsök szimbólum. Ezt csak a tudathasadáshoz közel álló jelenséggel tudja megoldani az író. Ez a feloldó közeg a delírium szülte alteregó beiktatása. Ez a találkozás történik meg a 16. fejezetben („A régi szélmalom tücske”).

Szomjas úr (mint korábban jeleztük, maga is szimbolikus alak) vendégül látja N. N.-t. Míg játékszisztémáit magyarázza, kintről nesz hallatszik:

„– Hallja? – kiáltotta. – Idegen ember jár a házban...

– A leányom! – suttogta Szomjas úr, és egy légycsapót kapott fel.

Óvatosan kinyitotta a rozoga ajtót, a sötét pitvaron kibotorkált, és a sárban, alkonyatban cuppogva megkerülte a házat. Egy zöld zsalugáteres ablak nyílott ott a búskomoly szilvafákra. Az ablak tárva volt. Két fehér leánykar nyúlott ki, és átölelve tartott egy férfit; aki az eresz alatt állott. Nyulánk, magas ember volt az ablakban, és bizonyára jól érezte magát.

– Hő! – kiáltott Szomjas úr.

Az idegen megrettenve bontakozott ki az ölelő karokból. Felénk fordult az alkonyatban.

S ekkor, talán először életemben gondoltam, hogy megbolondultam. Én álltam ott az ablak előtt. Csakhogy mintha tíz évvel előbbi alakomat öltöttem volna magamra. Én néztem szembe Szomjas úrral... Én vontam vállat ama gőgös közönnyel, amit bizonyára gyűlöltek rajtam az emberek; és most gyűlöltem én is ezt az idegent vakmerő elbizakodottságáért... Én intettem búcsút az ablaknak, és é n mentem el siető, inkább várakozó léptekkel a szilvafák alatt, arra, ahol rés volt a nádkerítésen, kutyáknak és szeretőknek való rés.

Szomjas úr dühtől kipirulva hajította a légycsapót az idegen után, aki erre nyomban eltűnt, a zsalugáter két szárnya nyomban bezáródott, mintha szél hajtotta volna be.

Szomjas úr megfordult és dühösen végigmért.

– Mit tett ön velem? – kérdezte fojtott hangon.

– Hát olyan embernek néz engem, aki elviseli a megszégyenítést? Távozzék uram, amíg nem feledkezem meg magamról. A vendégszeretet véget ért” (203–4).

De ez még mindig nem a „nagy” találkozás. Az ismeretlen idegen elszelel, N. N. hazamegy; éjjel nyugtalanul forgolódik ágyán: „...nem bírtam elfelejteni azt a mély, duruzsoló hangot, amelyet először hallottunk Szomjas úr szobájában...” – „Aztán az a megdöbbentő hasonlóság, amely az udvarló és köztem volt! Talán elvesztem valahol ezen a tájon, amidőn tíz év előtt utoljára jártam erre? Talán egy másik ember élt a messzi idegen városban, akiről csak hittem, hogy én vagyok? Az igazi lényem itt maradt a Nyírségben, fűzfák, nyírfák, búskomoly tájak és nádasok között; az nem mozdult el a kertek alatt kanyargó gyalogösvényről, a szilvafák hamvas árnyékai alól, a nádból vert kerítések alatt mendegélt, és együtt fütyörészett a széllel?... Most végre viszontláttam őt, aki nem felejtett el ősöket, nőket, érzelmeket tisztelni, kutyát és lovat szeretni, nedves mezőkhöz ragaszkodni a szülőföld szerelmével, az álmodozás zsákjába bújtatni a nyugtalanság malacait, egyszerű madárhangba elképzelni azt, amit a nagyvilág üdvként kínál...” (205).

Önmaga keresését, ifjúságának visszavágyását csak fokozza ez a „Doppelgänger-rel való találkozás; önifjúságát az N. N. féle erős szexualitással megvert ember természetesen a tiszta, romlatlan, ifjú szerelemben véli föllelni. – N. N. elindul, belopakodik az éj leple alatt Szomjas úr udvarára, kopogtatására nyílik az ablak; a boldog, hamvas szerelem percei mindaddig tartanak, amíg Szomjas úr véget nem vet az együttlétnek.

„A szélmalomnál, a. mogyoróbokrok mellett megállított egy kéz. A fiú – György kapaszkodott a karomba, mint egy vadmacska.

– Ugye onnan jön? – lihegte kíntól, gyötrelemtől fuldokolva, mintha kígyó marta volna meg.

– Azt szereti, akit én szeretek – vergődött a fiú, mintha dárda fúrta volna át a mellét, és nem leli helyét végtelen fájdalmában.

Megsimogattam a fejét.

– Én az apád vagyok – mondtam.

– Tudom – felelt a fiú” (208).

A találkozás most már megtörténhetett, mert a fiú is olyan, mint az apja: szerelmes tücsök. – Az már lényegtelen Krúdy számára, hogy ez a találkozás a mű cselekménye szerinti időben teljesen irreális: tíz év telt el, a fiú tehát még tíz éves sem lehet. – Idézzük ismét Szerb Antalt: „Ez a múlt idő nem reális, történelmileg kitapintható múlt idő, hanem a múlt, ahogy a lélek történetében és az irodalomban él tovább, az emlékek és az ábrándok kora.”

„A régi szélmalom tücské”-vel való találkozás az olvasóban azt a gondolatot kelti, hogy ezze1 lezárul az az én = önifjúság = romlatlan lelkivilág-keresés, amit a tücsök szimbólum annyi variációban fejezett ki a regényben. Ezt támasztja alá az apa (= a magányos tücsök) és fia (= az igazi tücsök, a régi szélmalom tücske) hajnalig tartó bolyongása végén elhangzó párbeszéd:

„– Tudnád-e a tücsköt utánozni? – kérdeztem a fiamat, amidőn a napraforgók alatt megállottunk és magot szedtünk a tányérokból.

– Hogyne! – felelt a fiú, és cirpelt, hogy a szívem felvidámult” (209).

A tücsökcirpelés most kísérőzenéje az egymásra (önmagára) találásnak, egyúttal talán szimbóluma is a találkozásnak. – Egészen megnyugtató, szinte megható volna ez a befejezés, ha – valóban ezzel végződne a mű. Az idilli kép: Juliska várja őket otthon egészséges, jó reggelivel – „...és olyan jókedvünk kerekedett, mintha hosszú-hosszú utazás után végre megtaláltuk volna egymást” – azonban így zárul: „Aztán nemsokára elutaztam, s búcsút vettem életem ezen évszakától is, mint annyi mindent, elhagytam és elfelejtettem, ami az életben történt velem” (209).

Mit szimbolizál hát a tücsök? – Bizonyára mindazt, amire a részletes elemzés során rájöttünk, de ezen túl is valamit. – Azt az életfelfogást, amely gátlás nélkül tudomásul vesz, elfogad mindent az életben, amely a maga látszólagos passzivitásával mindig arra hajtja az embert, amerre önzése vezeti? – Ezek csak kérdések, de mint kérdések sem kielégítőek; hogyan találhatjuk meg akkor a megnyugtató választ?

Krúdy szimbólumainak további vizsgálata menthetetlenül az idealizmus, irracionalizmus irányába mutat; nem tudja ugyanis feloldani azt az alapvető ellentmondást, amely a mindennapi élet felületi jelenségei és e jelenségek mélyén működő erők között fennáll. Ennek az ellentmondásnak a feltárásán munkálkodván, sokszor belefárad a hiábavalónak és reménytelennek látszó küzdelembe; ilyenkor találkozunk műveiben idealista – irracionális – misztikus megoldásokkal, ilyenkor alkot egész műveket átfogó szimbólumrendszert. Az író tehát a számára racionálisan teljes egészében meg nem fogalmazható életérzést közvetíti a szimbólummal. Expresszió, a maga énjének, ösztön- és érzelemvilágának kisugárzása ez az előbbiekben elemzett, Krúdy egyéniségére, de egyben a korabeli társadalmi, etikai viszonyokra is annyira jellemző mű, s ennek az irradiációnak az eszköze a szimbólum.

IV.

A századforduló táján kialakult szimbolizmus talajáról Révai József így ír: „A nagy szimbolista lírának társadalmi háttere és alapja az az ellentmondás, amely a mindennapi valóság és a valóság mélyén működő vak erők között fennáll... Hogy jelekben beszélnek és a dolgokat nem nevükön nevezik, onnan ered, hogy az élet elrejtve működő mozgatóerőinek nevét keresik, hogy mint a mesékben a szellemeket, megidézzék őket. Más szóval: a nagy szimbolista költőkben a realitásra való vágyakozás működött. Szimbolistákká éppen azért lettek, mert vágyódtak az igazi realitásra” (Vál. irod. tan. 1960. 173–4).

Közös vonása Krúdy szimbólumainak más írók, költők szimbólumaival az expresszív képjelleg, közös a társadalmi alap is, eltér azonban minden más író szimbólumaitól abban, hogy egyazon szimbólum egyetlen művön belül is sokféle funkciót tölthet be. Ez a különbözőség egyrészt Krúdy sajátos egyéniségéből fakad, másrészt azonban oka a műfaji eltérés is. Szimbólumokkal általában lírai versekben találkozunk, ezek mondanivalója, „eseménye” tömör, rövid, egyszeri, ezt tehát hordozhatja egy egysíkú, egyértelmű szimbólum is. De a regény bonyolultabb, szerteágazóbb cselekményét, sokrétű mondanivalóját ilyen egyszerűbb szimbólummal nem lehetne kifejezni. Ezért találkozunk ritkán szimbolikus regényekkel, és ezért is igen jelentős művészi teljesítmény egy szimbolikus regény megírása, mert nagyon átgondolt, következetes kompozíciót kíván.

Ezzel a kis dolgozattal természetesen korántsem alkottunk teljes képet Krúdy szimbolizmusáról, alapjaiban és főbb jellemző vonásaiban azonban talán mégis tetten érhettük.

Orosz Sándor

 

(Magyar Nyelvőr, 1961/4. (október-december) 421-435. p.)