KRÚDY GYULA UTÓÉLETE

GYORSÍRÁS-JELZÉSEK A KRÚDY VILÁGA LAPSZÉLEIRE

Mi teszi olyan izgalmas olvasmánnyá a Krúdy vi­lága-t?

Elsősorban talán az élőszó közvetlensége.

Az emlékezések, vallomások legnagyobb része a Grundig-magnetofon szalagjáról került írógépbe.

A magnetofon, a néprajzi gyűjtők sátrából, úgy lát­szik, beköltözik az írók dolgozószobájába. Külföldön is, itthon is egyre több pályatársról tudok, akik úgy szelídítették magukhoz e szokatlan munkaeszközt, ahogy Tolsztoj és Móricz az írógépet.

A Krúdy világa magnetofonszalagról elénk forgó val­lomásai a torokköszörülésig, a dadogásig a köhintésekig retusálatlanok, mégis, rögtönzöttségükben is for­másak, arányosak. Tóbiás Áron kitűnően érti a módját, hogy a háttérben maradjon, észrevétlenül irányítson. Ebben a műfajban kincset ér az ilyen szerkesztő-Kutuzov, aki látszólag szinte semmit sem tesz, termékeny passzivitásával mégis ő vezeti a vele szemben ülőt. (Néha emberére akad, aki nem hagyja magát. Ilyenkor feszültség támad, s ettől még érdekesebbé válik az em­lékezés. Például a Füst Miláné.)

Sokért nem adnám, ha élőszóval, lemezről hallhat­nám egyik-másik vallomást. Ez egyelőre nem áll módomban. De eljátszom a gondolattal, hiszen bizonyára megőrzik a szalagokat.

Eszembe jut, ahogy tavaly nyáron, Párizsban, a Saint-Étienne du Monte székesegyház oltára mellett, Pascal sírjánál megállottam. Pascal – akárcsak Krúdy – egyike volt ifjúságom mestereinek. Maradt bennem annyi rajongás, néhány méterre hajdani bálványom – és mindmáig talán legkedvesebb gondolkodóm — csont­jaitól, hogy kész voltam a megrendülésre.

De mi történt?

Táblát láttam a falon, magasan a fejem fölött. Kö­zölte velem, hogy itt nyugszik – valahol a padló alatt vagy tán a fal mögött — a nagy töprengő porhüvelye. S egyéb semmi. Nem éreztem, nem gondoltam semmit. Nem hittem el, hogy ott van. Nem találkoztam vele. Otthon, Nyíregyházán, tanulószobámban, igen. S azóta is, valahányszor csak olvasom.

A holt kövek, a csontok semmit sem mondanak. Kö­zönyösek, érzéketlenek. De ha megszólalna – anakronisztikusan – egy magnetofon, s Pascal kortársainak, rokonainak vagy a Port Royal „doktorainak” vallomá­sait hallanók!

Krúdyval megtörtént ez a csoda. Ő, aki olyan jól megfér Pascallal könyvespolcomon, a síron túlról, a klasszicitásból is fülembe dörmög barátai közvetítésével.

Pascali mércével mérve, úgy háromszáz év múlva, micsoda kincs lesz ez a néhány tucat hangszalag!

*

Talán nem vétek a könyv szelleme ellen, ha idejegyzem a magam Krúdy-emlékeit.

Tizenhét éves koromban (1937-ben) lettem a nyír­egyházi Kossuth Gimnázium diákja. Ebben az iskolá­ban érettségizett Krúdy.

Egy-két fiatal, irodalommal foglalkozó tanáron kívül nemigen tudott róla senki. Ha néha emlegették, inkább csak mint részeges, pumpoló éjszakai embert, s nem mint írót. Állítólag ügynökként házalt otthon a köny­veivel, ezt beszélték, s nem minden rosszindulat nélkül.

Én már akkor – véletlen szerencse folytán — ismer­tem a Boldogult úrfikoromban-t, a Kleofásné kakasá-t, a Podolini kísértet-et.

Igen hamar megjártam azt a rövid utat, amely ifjú emberek Krúdy-olvasásától a Krúdy-rajongásig vezet. Életkörülményeim is kedveztek szenvedélyemnek. A Bujtoson laktunk, Krúdy oly gyakran visszaálmodott Bujdos-ligetének helyén; iskolába menet és iskolából jövet naponta többször is elmentem a Közép és Kállói utcai két Krúdy-ház előtt (akkor még nem tudtuk, me­lyik volt az író szülőháza, édesanyja az előbbiben la­kott); sírdombokon heverészve felhőket bámultam dél­utánonként a Morgó-temetőben, Krúdy képzeletének egyik kedvenc tartózkodási helyén; csapzott hajjal, ma­gányosan barangoltam a Sóstói erdőben (ahol, mint ké­sőbb megtudtam, női harisnyakötőket találtak, vagy öngyilkosok lettek a Krúdy-hősök); nagydiák és lema­turált ifjú koromban egyre több olyan kocsmában for­dultam meg, ahol még ismerték a fiatal Krúdyt.

1945-ben, a nyíregyházi Magyar Nép című napilap munkatársaként, Merényi Oszkár, a kitűnő irodalom- történész, Berzsenyi-kutató társaságában meglátogat­tam Krúdy testvérhúgát. E látogatásról később, Fodor József biztatására, cikket írtam a Fodor-szerkesztette Új Időkbe. Azóta se került elém ez a kis írásom, de úgy emlékszem, jó néhány tényt elhallgattam benne, ifjú­kori szeméremből.

Nem sokkal Nyíregyháza felszabadulása után, a vá­rosházán jártamban, megmutatta nekem valaki az el­menekült polgármester levelezését. Az anyag átnézése közben dülöngélő ákombákom betűkkel írott kérvény került kezembe. Az író oldalági rokona, Krúdy Ilona írta a polgármesterhez. Elpanaszolta, hogy öreg, beteg, munkaképtelen, és olyan rosszul megy a sora, hogy legelemibb szükségleteit sem tudja kielégíteni. Kérte a polgármester támogatását.

A kérvényhez csatolva volt a polgármester válasza. Értesítette Krúdy Ilonát, hogy kérését méltányolja, s küld neki 3 azaz három darab ingyenjegyet a városi kádfürdőbe.

Ezt a keserű-groteszk felfedezésemet mondhattam el Merényinek, s ezen tüzesedhettünk föl, hogy megkeres­sük az író Nyíregyházán élő hozzátartozóit.

Kérdezősködtünk utánuk, s elég különös, bizonyára mondái elemeket sem nélkülöző értesüléseket szerez­tünk Krúdy anyjáról és nővéreiről. Az idős hölgy kár­tyavetéssel és jóslással foglalkozik. Ezen a réven könnyű megismerkedni vele.

Csengő nem volt a Közép utcai ház kapuján – meg­csattogtattuk a kilincset, azután felágaskodtunk a ma­gas alapzatú ház fala mellett, és kopogtattunk az abla­kon. Kisvártatva nyílt az ablak és keretében jó közép­korú, nyúlánk hölgy jelent meg. Krúdyék felől érdek­lődtünk. Kiderült, hogy az író nővérével beszélünk.

Álltunk lenn a járdán; a hölgy az ablakban, maga­san a fejünk fölött. Vártuk, hogy majd csak végét veti a függőleges társalgásnak, s beljebb invitál bennünket. De nem. Rossz véleménnyel volt az újságírókról, az iro­dalmi kutatókról nemkülönben, s ezt csöppet sem rej­tette véka alá. Úgy állt ott, mint aki minden pillanat­ban becsukhatja az ablakot.

Megtudtuk tőle, hogy a mama nem él már, a közel­múltban csöndesen elszenderedett.

Hát ez bizony nagyon lesújtott bennünket.

Azután: a mama levelesládája, az összes Krúdy-relikviákkal, 44-ben megsemmisült. Maradhatott még ez-az, így mondta a hölgy, szét kellene nézni a padláson.

Ez a hír is elszomorított. Az ablak alatt ácsorogva nem kínálhattuk föl segítségünket. Két szintnyit is emelkednünk kellett volna előbb – a szobák, majd a padlás szintjéig.

Emlékei felől faggattuk inkább. Szűkén mérte azokat is. Annyit azért elmondott, hogy engedelmes, jó fiú lett volna az a szegény Gyula, de már fiatalon a nők háló­jába került. Azok elrontották, tönkretették. Bármit kér­deztünk is tőle, mindig ide kanyarodott vissza: nem, nem tudom, nem, nem hallottam, nekünk nem mondta, előttünk elhallgatta, mert azok a nők, azok a pesti zsidó nők, már fiatalon elcsavarták a fejét.

Egy értelmetlenül őszinte fájdalom, egy oldhatatlan sértődöttség monotóniájának emlékét vittem magam­mal erről a találkozásról — az elakadt gramofonlemez konokságával ismételgette bennem még sokáig a ma­gáét.

Nem sok idő múlva elkerültem Nyíregyházáról.

Krúdytól előbb viszontagságos éveim, majd az egyre jobban fölmagasodó irodalmi-politikai korlátok távolíthattak volna el. Különösen az utóbbiak állították nehéz próba elé a kor eszméiben hívő embert – néha való­sággal kétfelé szakították a szívét.

1949 és 52 között irodalmi kört vezettem Angyalföl­dön. Babits, Kosztolányi, Krúdy műveit is elemeztük. A kör tagjai – munkások, munkás- és parasztsorból jött értelmiségiek – hajszálpontosan helyükre tették eszmé­letükben az „eltanácsolt” írókat, hatásuk egyáltalán nem zavarta meg őket. (Bármennyire is természetes ez a megállapítás ma – akkor egyáltalán nem tartották annak.)

1953 őszén meghívtak egykori iskolámba, hogy a Krúdy születésének hetvenötödik, halálának huszadik évfordulóján rendezett ünnepségen mondjak emlékbe­szédet.

Az emlék-műsor rendezője, Katona Béla tanár, így vall a Krúdy-világá-ban: „Annyi érdeme talán van en­nek a mi jubileumi ünnepségünknek, hogy akkor, 53-ban még Krúdy neve, majdnem azt mondhatnám, tabu volt...”

Azóta hány Krúdy-esten lehettem tanúja öregek és fiatalok lelkesedésének, Szinbád-imádó csodálatának! Megismertem a Krúdy-kultusz elbűvöltjeit, mindmeg­annyi Krúdy-hőst, akik Pest-Budán és az ország külön­böző tájain egy-egy Krúdy-regényt írnak az életükkel.

Most viszontlátom vallomásaikat, kutatásaik ered­ményeit a Krúdy világa lapjain.

*

Nem kritikát írok, se nem ismertetést, még csak ol­vasónaplót sem – a rendszeres elemzés kívül esik célki­tűzésemen.

A kötetben számos, remeknél remekebb emlékezés, jellemzés sorakozik, valóságos gyöngyszemei a mű­fajnak.

Kiválik közülük a Füst Miláné.

Határtalan tisztelet él bennem Füst Milán minden megnyilatkozása iránt.

Ez a vallomása is miniatűr remekmű, a felzaklató re­mekművek fajtájából.

Felzaklat, és ellentmondásra ösztökél.

Mert mit is mond Krúdyról?

„Szóáradat.

– Mondhatjuk, hogy zeneiség? — veti közbe Tóbiás Áron.

Nem, nem, nem, nem. Jóleső szóáradat. Csámcsogta a szavakat, és ez a csámcsogás nagyon jólesik” „...na­gyon nagy csámcsogás és nagy élvezete annak, hogy beszélhet.”

Ez (s amit a Krúdy-próza fárasztó egyhúrúságáról mond) igaz is meg nem is.

Krúdynak nem az egyhúrúsága, hanem a gazdag­sága fárasztó, mint minden túláradó gazdagság. (Egy húrúnak csak olyan jogon nevezhetjük, mint bárki más írót, akinek felismerhető „stílusa” van.)

Ha nem ismerném Krúdy prózáját, Füst Milán meg­határozása alapján másnak képzelném el, mint ami­lyen.

Elfullasztó verbalizmusra gondolnék, aranyfedezet nélküli szóinflációra, agyoncifrázott barokkos mester­kedésre, válogatás nélkül összedobált elemek amorf gomolygására, meddő szó-bűvészkedésre, ami oly gyak­ran fölkísért az irodalomban (s erőtlenebb oldalain ta­lán Krúdyban is).

De az igazi Krúdy nem ez! Az igazi Krúdy-próza olyan tömör, olyan kötött, mint a szabadvers. Locsogás­nak, pongyola elereszkedésnek nyoma sincs benne. Ha­nyagnak látszó sorait is ökonomikusán, hosszan elkanyargó mondatait is ;ra két pont közötti legrövidebb út” elve szerint, a fölkísértő káoszon diadalmaskodva, határozottan kihallható belső terv szigorának engedve alkotta meg. Véletlen jelzői, hevenyészett hasonlatai villámfénnyel világítanak — eleve kétséget támasztva, hogy vajon igazán véletlen és hevenyészett-e Krúdyban, ami annak látszik?

Szavai nemcsak hogy zenévé rendeződnek (Füst Mi­lán kétségbe vonja ezt), hanem a szavak zenéjét a ké­pek, a képekét a jelképek adekvát ritmusa kíséri, s a hármas vonulat mindegyike hitelesíti a másikát is, és az általuk kifejeződő (belső) valóságot is. Gondosan ki­tervelt, míves gonddal esztergált próza a Krúdyé, s bár később föllazul, a szabad asszociációk még rafinál­tabban tudatossá teszik — soha nem válik értelmetlen, üres, öncélű szóhalmozássá! (Mennyi szellemesség, iró­nia, gondolat- és szóötvöző bravúr a részletekben még ott is, ahol az egészet fáradtabbnak érezzük!)

Azt hiszem, ezzel Krúdy – Füst Milán emlegette – „koncepciótlanságát” is kétségbe vontam.

Krúdy nem intellektuális író a szónak pár excellence értelmében, de a maga-szabta határokon belül intelli­gens. Semmi esetre sem hiszem azt, hogy csak ösztö­nösen alkotott – bár zsenije olyankor is megsegítette, amikor egy csak-okos embert cserbenhagyott volna a tudománya.

*

Elkésett romantikus volt-e Krúdy, aki ifjúságának olvasmány-élményeit (elsősorban Puskin Anyegin-jét) élte újra írás közben; szimbolista, aki csak homályos, távoli célzásokkal vallott koráról; vagy utolérhetetlen realista, akit minden idegszála a tapintható jelenhez kötött?

A könyvben mindhárom változatra van bizonyíték. És ellenbizonyíték is van, jeléül annak, hogy a zsenit nem könnyű egy ilyen vagy olyan címkéjű katalógus­fiókban elhelyezni.

Vonatkozik ez arra az életrajzi ellentmondásra is, hogy vajon halk-szavú, tapintatos, másról soha rosszat nem mondó, de még csak nem is gondoló úriember volt-e Krúdy (mint egyesek állítják), vagy éppen for­dítva: üveget törő, garázda, kötekedő lump (mint má­sok állítják).

A kötetben közölt dokumentumok fényt vetnek ter­mészetének kettősségére.

Elég csak levelezésére s a hozzá írott (női) levelekre hivatkoznom.

Az egyik könyörgő levélben („...kérlek tehát össze­tett kézzel kedves Gyulácskám”) olvasható: „...nyomo­rék vagyok, azért is nem bírom soká a strapát, mert fájnak a lábaim azóta mindig, mióta leugrottam miat­tad az emeletről.”

Még megrendítőbb szűkszavúságában anyja levele, a Baumgarten-díj után:

„Kedves fiam Gyula hogyvagy nem vagy mán be­teg? a szerencse Pészbül énis kérek egy keveset, úgy­sem kaptam még tüled sohasem semit kügy nagy szük­ségem van rá szerető anyád.”

S gondoljuk csak meg: a címzett a világ leggyöngédebb, álomból, gyerekkorból felsajgó szavait írta az N. N.-ben az édesanyjáról, s hányszor, hányféleképpen zokogta-sóhajtotta el könyveiben a magukra hagyott asszonyok gyászát, vergődését.

Íme, megint egy ellentétpár. S mennyi lenne még, szinte vég nélkül!

*

A Krúdy világa címével teljességet ígér, s ha nem is éri el, erősen megközelíti a lehetetlent – egy nagy író belső világának pontos feltérképezését. Számos fehér foltot eltüntet, sok homályos szögletet megvilágít, élet­rajzi adatok és alkotás mágneses terében csaknem min­dent a helyére tesz – előmozdítja az életmű fokozot­tabb megértését

Reméljük, folytatása következik – hiszen Tóbiás Árontól és a Grundig-magnetofontól telik még, viszont a barátok – Krúdy, Móricz, Kosztolányi, Nagy Lajos, Babits, Tóth Árpád, Juhász Gyula barátai – sorra el­költöznek.

[Kortárs, 1965/6.]

 

A HALHATATLAN KRÚDY

 

Negyven év telt el halála óta – s a gyorsuló idő, mely annyi ál-értéket kiszórt, a halhatatlanság pecsétjével őrzi művét. Nemcsak kortársainak, a Nyugat első nem­zedékének körében ülteti engesztelően az elsők közé (életében kedve sem, módja sem igen volt elfoglalni ott méltó helyét), de mint elszigetelt, hősies újítót, a hu­szadik századi világirodalom asztalánál is.

Ahány Krúdy-portré, annyi Krúdy-arc, s bármily találó egyik-másik, csak részigazságokat tükröz. Úgy érezzük végül, hogy a modell, titokzatos mosolyával, megfejtetlen maradt. A legnagyobbak kiváltsága ez: jellemzésükre minden igemód kevés, mert a létezés tel­jessége kötődik sorsukhoz, színével és fonákjával.

Shakespeare-i bőséggel és szenvedéllyel és fölénnyel alkotta remekeit – és shakespeare-i nemtörődömséggel szórta szét őket a szelekbe, bízta olykor gyanús ki­adókra és kérészéletű lapokra.

Egy önmagát túlélt osztálynak, egy kiüresedett élet­formának, istenhátamögötti, ködbe vesző tájak és az őrület csöndjébe zárt, monomániásan a régi dicsőség­ről gajdoló fantom-embereknek, kihalásra ítélt és már régóta halódó lények természetrajzának volt az írója. Prózájának sokféle zenéje között van egy, a dobok mo­notóniájával visszatérő – ez a kegyetlenül egyhangú zene a hosszú, már nem is tragikomikus, hanem bohózatos haldoklást festi alá.

Alakjait idézőjeles romantikával ruházza föl, különös „regényességgel”, mely egyúttal cáfolata is a regényes­ségnek. Ha nem dőlünk be az író kenetes hangjának, s a gúnyt is megérezzük mögötte, Krúdyban a dzsentri ironikusan deformáló, mégis hiteles ábrázolóját cso­dálhatjuk elsősorban.

De a mániákus fantomok mellett meglátta az élet igazi tragikus hőseit, a szegényeket, a kegyetlen harc­ban eltaposott, önfeláldozó kisembereket, öreg pincé­reket, hordárokat, száraz-ág-kezű anyókákat, és akik­ből azzá váltak, a robotban, bűnben, közönyben őrlődő fiatal lányokat. Ez a cinikusnak kikiáltott író érzékeny műszereivel fölfogja a megalázottak és megszomorítottak sorsának üzeneteit. Bármily rajongója az érzéki szépségnek, a leggyönyörűbb asszony testét fedő kel­mék láttán is átnyilall mámorán a fölismerés, hogy szegény lányok szeme vakult bele a finom csipkedísz verésébe.

Szülővárosában nőttem föl, iskolájában érettségiz­tem, ismertem jónéhány novellájának gyanítható hő­seit vagy családjukat, közvetlen leszármazottaikat, akik nem sokban különböztek tőlük. Én tűzbe tenném kezem a realista Krúdyért – hogy sok minden egyéb mellett az is volt a maga módján. Leginkább Kosztolányival értek egyet, mikor Móricz nagyrealizmusával köti össze Krúdy művészetét, kiegészítő ellenpárjaként. (Mó­ricz olvasása közben): „egy magyar falut látunk, viha­ros nyári verőfényben, éles körvonalakkal, koromfe­kete árnyékokkal.” Míg Krúdy „tájai mintha örök hold­fényben fürödnének”.

Az ösztönös művész prototípusaként szokták emle­getni Szindbád életrehívóját – intellektuális írónak ne­vezni őt több mint merészség. Rendet kellene már egy­szer teremteni ebben a kérdésben. Ösztönösség és tu­datosság nem egymást kizáró, hanem kölcsönösen föl­tételező fogalmak. Amennyire szánalmas a fej nélküli ösztönlény, legalább annyira a szíve helyén is számí­tógépet hordozó csak-ész-ember. Krúdynak – mindegy, hogy a szíve vagy az esze súgott előbb, vagy a kettő egyszerre – indulati viharait, ösztöneiből áradó, erős hangulatait mindenkor az értelem fénye járja át meg át; prózája nemcsak el-elkanyarodva is biztosan cél­hoz érő fősodrában, hanem minden kis hullámában, csöppjében is okosan fénylik. A fejezet, a bekezdés, a mondat, a sor, a két vessző közötti rövidtáv külön meg­lepetéseket tartogat. Ezrével lehetne idézeteket fölhozni könyveiből, léleklátóan éles szemre, mély élet- és em­berismeretre, a jelenségek összefüggéseinek olyan zse­niális átértésére valló passzusokat, amiket mégsem le­het egyedül az ösztönösség javára írni.

Szokás őt Prousttal összehasonlítani, s vagy eredeti­ségét védeni vele szemben, vagy éppen hatásokra-fogékonyságát, világirodalomba-kapcsoltságát bizonyítani a rokonsággal. Kétségtelen, hogy egyidőben jöttek rá mind a ketten a „valódi” és emlék-idő csereviszonyá­nak új lehetőségeire. De azt hiszem, lényegtelen, is­merte-e Krúdy Proustot. Majdnem biztos, hogy nem — de miért ne ismerhette volna? Csak tudományos föl­fedezéseknél fontos az időrendi elsőbbség, bár még an­nak értelmét is vitatni lehetne. Az a lényeges, hogy a prózaírás legkorszerűbb eszközeit fölhasználva, öntör­vényű, külön világot teremtett, amely senki másé, csak az övé: Krúdyé.

Mint a század alkotó szellemeinek egész vonulata: fizikusok, filozófusok, festők, költők, regényírók – de talán mindenki másnál inkább intuíciójára hagyatkoz­va, ő is megérezte a klasszikus idő- és térfogalom billenését, s a maga módján újfajta idő- és térviszonyt te­remtett, az emlék idejének és terének újfajta viszonyát.

Szavakból épített világának, sajátos tér- és időlebeg­tetésének mozgató energiája: a hasonlat. Annak is egy különleges fajtája, amit nem felejthet el, aki csak egyet­len Krúdy-írást is olvasott életében. A hasonlat min­dig hídverés a tárgyak, állapotok, fogalmak között tá­tongó szakadékok fölött. Minél szélesebb a szakadék, annál nagyobb ívű híd foghatja át. Krúdy hasonlatai végtelen távolságokba vesző partokat kötnek össze, minden dolgok belső rokonságának, egymáshoz közelíthetőségének szuggesztív bizonyosságával. Ugyanak­kor, mint tükröket tükröző tükrök, megsokszorozódó időt és teret nyitnak, kiszabadítják a jelenségeket a di­menziók és az Egyetlen Idő börtönéből. Ez világiro­dalmi tett: Proust, Joyce, Woolf, Faulkner és mások idő-tér csodatétele mellett egyenrangúként beszélhe­tünk a Krúdyéról.

Művészete – nem stílusának könnyen utánozható külső jegyeit, hanem írásainak leglelkét tekintve – folytathatatlan. Magas csúcsról jelzőfény, mint Ady – az egész látóhatárt beragyogja, meg nem oszthatóan, ré­szeiben át nem örökölhetően.

Óriás-egyénisége és áttekinthetetlenül gazdag élet­műve bizonyára sok meglepetést tartogat még a jövő­nek. Öt nem lehet „megoldani” – olvasni lehet csak, gyönyörködve és csodálattal.

[Élet és Irodalom, 1973/19.]

 

(Rákos Sándor: Elforgó ég. Napló, tanulmányok.
Bp. 1974, Magvető. 290-305. p.)