KRÚDY GYULA UTÓÉLETE
GYORSÍRÁS-JELZÉSEK
A KRÚDY VILÁGA LAPSZÉLEIRE
Mi teszi olyan izgalmas olvasmánnyá a Krúdy
világa-t?
Elsősorban talán az élőszó közvetlensége.
Az emlékezések, vallomások legnagyobb része a
Grundig-magnetofon szalagjáról került írógépbe.
A magnetofon, a néprajzi gyűjtők sátrából, úgy látszik,
beköltözik az írók dolgozószobájába. Külföldön is, itthon is egyre több
pályatársról tudok, akik úgy szelídítették magukhoz e szokatlan munkaeszközt,
ahogy Tolsztoj és Móricz az írógépet.
A Krúdy világa magnetofonszalagról
elénk forgó vallomásai a torokköszörülésig, a dadogásig a köhintésekig
retusálatlanok, mégis, rögtönzöttségükben is formásak, arányosak. Tóbiás
Áron kitűnően érti a módját, hogy a háttérben maradjon,
észrevétlenül irányítson. Ebben a műfajban kincset ér az ilyen
szerkesztő-Kutuzov, aki látszólag szinte semmit sem tesz, termékeny
passzivitásával mégis ő vezeti a vele szemben ülőt. (Néha emberére akad, aki
nem hagyja magát. Ilyenkor feszültség támad, s ettől még érdekesebbé válik az
emlékezés. Például a Füst Miláné.)
Sokért nem adnám, ha élőszóval, lemezről hallhatnám
egyik-másik vallomást. Ez egyelőre nem áll módomban. De eljátszom a
gondolattal, hiszen bizonyára megőrzik a szalagokat.
Eszembe jut, ahogy tavaly nyáron, Párizsban, a Saint-Étienne du Monte székesegyház oltára mellett, Pascal
sírjánál megállottam. Pascal – akárcsak Krúdy – egyike volt ifjúságom
mestereinek. Maradt bennem annyi rajongás, néhány méterre hajdani bálványom – és
mindmáig talán legkedvesebb gondolkodóm — csontjaitól, hogy kész voltam a
megrendülésre.
De mi történt?
Táblát láttam a falon, magasan a fejem fölött. Közölte
velem, hogy itt nyugszik – valahol a padló alatt vagy tán a fal mögött — a nagy
töprengő porhüvelye. S egyéb semmi. Nem éreztem, nem gondoltam semmit. Nem hittem
el, hogy ott van. Nem találkoztam vele. Otthon, Nyíregyházán, tanulószobámban,
igen. S azóta is, valahányszor csak olvasom.
A holt kövek, a csontok semmit sem mondanak. Közönyösek,
érzéketlenek. De ha megszólalna – anakronisztikusan – egy magnetofon, s Pascal
kortársainak, rokonainak vagy a Port Royal „doktorainak” vallomásait hallanók!
Krúdyval megtörtént ez a csoda. Ő, aki olyan jól megfér
Pascallal könyvespolcomon, a síron túlról, a klasszicitásból is fülembe dörmög
barátai közvetítésével.
Pascali mércével mérve, úgy háromszáz év múlva, micsoda
kincs lesz ez a néhány tucat hangszalag!
*
Talán nem vétek a könyv szelleme ellen, ha idejegyzem a
magam Krúdy-emlékeit.
Tizenhét éves koromban (1937-ben) lettem a nyíregyházi
Kossuth Gimnázium diákja. Ebben az iskolában érettségizett Krúdy.
Egy-két fiatal, irodalommal foglalkozó tanáron kívül
nemigen tudott róla senki. Ha néha emlegették, inkább csak mint részeges,
pumpoló éjszakai embert, s nem mint írót. Állítólag ügynökként házalt otthon a
könyveivel, ezt beszélték, s nem minden rosszindulat nélkül.
Én már akkor – véletlen szerencse folytán — ismertem a Boldogult
úrfikoromban-t, a Kleofásné
kakasá-t, a
Podolini
kísértet-et.
Igen hamar megjártam azt a rövid utat, amely ifjú emberek
Krúdy-olvasásától a Krúdy-rajongásig vezet. Életkörülményeim is kedveztek
szenvedélyemnek. A Bujtoson laktunk, Krúdy oly
gyakran visszaálmodott Bujdos-ligetének helyén;
iskolába menet és iskolából jövet naponta többször is elmentem a Közép és
Kállói utcai két Krúdy-ház előtt (akkor még nem tudtuk, melyik volt az író
szülőháza, édesanyja az előbbiben lakott); sírdombokon heverészve felhőket
bámultam délutánonként a Morgó-temetőben, Krúdy képzeletének egyik kedvenc
tartózkodási helyén; csapzott hajjal, magányosan barangoltam a Sóstói erdőben
(ahol, mint később megtudtam, női harisnyakötőket találtak, vagy öngyilkosok
lettek a Krúdy-hősök); nagydiák és lematurált ifjú koromban egyre több olyan
kocsmában fordultam meg, ahol még ismerték a fiatal Krúdyt.
1945-ben, a nyíregyházi Magyar Nép című napilap
munkatársaként, Merényi Oszkár, a kitűnő irodalom- történész, Berzsenyi-kutató
társaságában meglátogattam Krúdy testvérhúgát. E látogatásról később, Fodor
József biztatására, cikket írtam a Fodor-szerkesztette
Új Időkbe. Azóta se került elém ez a kis írásom, de úgy emlékszem, jó néhány
tényt elhallgattam benne, ifjúkori szeméremből.
Nem sokkal Nyíregyháza felszabadulása után, a városházán
jártamban, megmutatta nekem valaki az elmenekült polgármester levelezését. Az
anyag átnézése közben dülöngélő ákombákom betűkkel írott kérvény került
kezembe. Az író oldalági rokona, Krúdy Ilona írta a polgármesterhez.
Elpanaszolta, hogy öreg, beteg, munkaképtelen, és olyan rosszul megy a sora,
hogy legelemibb szükségleteit sem tudja kielégíteni. Kérte a polgármester
támogatását.
A kérvényhez csatolva volt a polgármester válasza.
Értesítette Krúdy Ilonát, hogy kérését méltányolja, s küld neki 3 azaz három
darab ingyenjegyet a városi kádfürdőbe.
Ezt a keserű-groteszk felfedezésemet mondhattam el
Merényinek, s ezen tüzesedhettünk föl, hogy megkeressük az író Nyíregyházán
élő hozzátartozóit.
Kérdezősködtünk utánuk, s elég különös, bizonyára mondái
elemeket sem nélkülöző értesüléseket szereztünk Krúdy anyjáról és nővéreiről.
Az idős hölgy kártyavetéssel és jóslással foglalkozik. Ezen a réven könnyű
megismerkedni vele.
Csengő nem volt a Közép utcai ház kapuján – megcsattogtattuk
a kilincset, azután felágaskodtunk a magas alapzatú ház fala mellett, és
kopogtattunk az ablakon. Kisvártatva nyílt az ablak és keretében jó középkorú,
nyúlánk hölgy jelent meg. Krúdyék felől érdeklődtünk.
Kiderült, hogy az író nővérével beszélünk.
Álltunk lenn a járdán; a hölgy az ablakban, magasan a
fejünk fölött. Vártuk, hogy majd csak végét veti a függőleges társalgásnak, s
beljebb invitál bennünket. De nem. Rossz véleménnyel volt az újságírókról, az
irodalmi kutatókról nemkülönben, s ezt csöppet sem rejtette véka alá. Úgy
állt ott, mint aki minden pillanatban becsukhatja az ablakot.
Megtudtuk tőle, hogy a mama nem él már, a közelmúltban
csöndesen elszenderedett.
Hát ez bizony nagyon lesújtott bennünket.
Azután: a mama levelesládája, az összes Krúdy-relikviákkal,
44-ben megsemmisült. Maradhatott még ez-az, így mondta a hölgy, szét kellene
nézni a padláson.
Ez a hír is elszomorított. Az ablak alatt ácsorogva nem
kínálhattuk föl segítségünket. Két szintnyit is emelkednünk kellett volna előbb
– a szobák, majd a padlás szintjéig.
Emlékei felől faggattuk inkább. Szűkén mérte azokat is.
Annyit azért elmondott, hogy engedelmes, jó fiú lett volna az a szegény Gyula,
de már fiatalon a nők hálójába került. Azok elrontották, tönkretették. Bármit
kérdeztünk is tőle, mindig ide kanyarodott vissza: nem, nem
tudom, nem, nem hallottam, nekünk nem mondta,
előttünk elhallgatta, mert azok a nők, azok a pesti zsidó nők, már fiatalon
elcsavarták a fejét.
Egy értelmetlenül őszinte fájdalom, egy oldhatatlan
sértődöttség monotóniájának emlékét vittem magammal erről a találkozásról — az
elakadt gramofonlemez konokságával ismételgette bennem még sokáig a magáét.
Nem sok idő múlva elkerültem Nyíregyházáról.
Krúdytól előbb viszontagságos éveim, majd az egyre jobban
fölmagasodó irodalmi-politikai korlátok távolíthattak volna el. Különösen az
utóbbiak állították nehéz próba elé a kor eszméiben hívő embert – néha valósággal
kétfelé szakították a szívét.
1949 és 52 között irodalmi kört vezettem Angyalföldön.
Babits, Kosztolányi, Krúdy műveit is elemeztük. A kör tagjai – munkások,
munkás- és parasztsorból jött értelmiségiek – hajszálpontosan helyükre tették
eszméletükben az „eltanácsolt” írókat, hatásuk egyáltalán nem zavarta meg
őket. (Bármennyire is természetes ez a megállapítás ma – akkor egyáltalán nem
tartották annak.)
1953 őszén meghívtak egykori iskolámba, hogy a Krúdy születésének
hetvenötödik, halálának huszadik évfordulóján rendezett ünnepségen mondjak
emlékbeszédet.
Az emlék-műsor rendezője, Katona Béla tanár, így vall a Krúdy-világá-ban: „Annyi
érdeme talán van ennek a mi jubileumi ünnepségünknek, hogy akkor, 53-ban még
Krúdy neve, majdnem azt mondhatnám, tabu volt...”
Azóta hány Krúdy-esten lehettem tanúja öregek és fiatalok
lelkesedésének, Szinbád-imádó csodálatának! Megismertem a Krúdy-kultusz
elbűvöltjeit, mindmegannyi Krúdy-hőst, akik Pest-Budán és az ország különböző
tájain egy-egy Krúdy-regényt írnak az életükkel.
Most viszontlátom vallomásaikat, kutatásaik eredményeit a Krúdy
világa lapjain.
*
Nem kritikát írok, se nem ismertetést, még csak olvasónaplót
sem – a rendszeres elemzés kívül esik célkitűzésemen.
A kötetben számos, remeknél remekebb emlékezés, jellemzés
sorakozik, valóságos gyöngyszemei a műfajnak.
Kiválik közülük a Füst Miláné.
Határtalan tisztelet él bennem Füst Milán minden
megnyilatkozása iránt.
Ez a vallomása is miniatűr remekmű, a felzaklató remekművek
fajtájából.
Felzaklat, és ellentmondásra ösztökél.
Mert mit is mond Krúdyról?
„Szóáradat.
– Mondhatjuk, hogy zeneiség? — veti közbe Tóbiás Áron.
Nem, nem, nem,
nem. Jóleső szóáradat. Csámcsogta a szavakat, és ez a
csámcsogás nagyon jólesik” „...nagyon nagy csámcsogás és nagy élvezete annak,
hogy beszélhet.”
Ez (s amit a Krúdy-próza fárasztó egyhúrúságáról mond) igaz
is meg nem is.
Krúdynak nem az egyhúrúsága, hanem a gazdagsága fárasztó,
mint minden túláradó gazdagság. (Egy húrúnak csak olyan jogon nevezhetjük, mint
bárki más írót, akinek felismerhető „stílusa” van.)
Ha nem ismerném Krúdy prózáját, Füst Milán meghatározása
alapján másnak képzelném el, mint amilyen.
Elfullasztó verbalizmusra gondolnék, aranyfedezet nélküli
szóinflációra, agyoncifrázott barokkos mesterkedésre, válogatás nélkül
összedobált elemek amorf gomolygására, meddő szó-bűvészkedésre, ami oly gyakran
fölkísért az irodalomban (s erőtlenebb oldalain talán Krúdyban is).
De az igazi Krúdy nem ez! Az igazi Krúdy-próza olyan tömör,
olyan kötött, mint a szabadvers. Locsogásnak,
pongyola elereszkedésnek nyoma sincs benne. Hanyagnak látszó sorait is
ökonomikusán, hosszan elkanyargó mondatait is ;ra két
pont közötti legrövidebb út” elve szerint, a fölkísértő káoszon diadalmaskodva,
határozottan kihallható belső terv szigorának engedve alkotta meg. Véletlen
jelzői, hevenyészett hasonlatai villámfénnyel világítanak — eleve kétséget
támasztva, hogy vajon igazán véletlen és hevenyészett-e Krúdyban, ami annak
látszik?
Szavai nemcsak hogy zenévé rendeződnek (Füst Milán
kétségbe vonja ezt), hanem a szavak zenéjét a képek, a képekét a jelképek
adekvát ritmusa kíséri, s a hármas vonulat mindegyike hitelesíti a másikát is, és az általuk kifejeződő (belső) valóságot is.
Gondosan kitervelt, míves gonddal esztergált próza a Krúdyé, s bár később
föllazul, a szabad asszociációk még rafináltabban tudatossá teszik — soha nem
válik értelmetlen, üres, öncélű szóhalmozássá!
(Mennyi szellemesség, irónia, gondolat- és szóötvöző bravúr a részletekben még
ott is, ahol az egészet fáradtabbnak érezzük!)
Azt hiszem, ezzel Krúdy – Füst Milán emlegette – „koncepciótlanságát”
is kétségbe vontam.
Krúdy nem intellektuális író a szónak pár excellence
értelmében, de a maga-szabta határokon belül intelligens.
Semmi esetre sem hiszem azt, hogy csak ösztönösen alkotott – bár zsenije
olyankor is megsegítette, amikor egy csak-okos embert cserbenhagyott volna a
tudománya.
*
Elkésett romantikus volt-e Krúdy, aki ifjúságának
olvasmány-élményeit (elsősorban Puskin Anyegin-jét)
élte újra írás közben; szimbolista, aki csak homályos, távoli célzásokkal
vallott koráról; vagy utolérhetetlen realista, akit minden idegszála a
tapintható jelenhez kötött?
A könyvben mindhárom változatra van bizonyíték. És
ellenbizonyíték is van, jeléül annak, hogy a zsenit nem könnyű egy ilyen vagy
olyan címkéjű katalógusfiókban elhelyezni.
Vonatkozik ez arra az életrajzi ellentmondásra is, hogy
vajon halk-szavú, tapintatos, másról soha rosszat nem mondó, de még csak nem is
gondoló úriember volt-e Krúdy (mint egyesek állítják), vagy éppen fordítva:
üveget törő, garázda, kötekedő lump (mint mások állítják).
A kötetben közölt dokumentumok fényt vetnek természetének
kettősségére.
Elég csak levelezésére s a hozzá írott (női) levelekre
hivatkoznom.
Az egyik könyörgő levélben („...kérlek tehát összetett
kézzel kedves Gyulácskám”) olvasható: „...nyomorék vagyok, azért is nem bírom
soká a strapát, mert fájnak a lábaim azóta mindig, mióta leugrottam miattad az
emeletről.”
Még megrendítőbb szűkszavúságában anyja levele, a
Baumgarten-díj után:
„Kedves fiam Gyula hogyvagy nem
vagy mán beteg? a szerencse Pészbül énis kérek egy keveset, úgysem kaptam még tüled sohasem semit kügy nagy szükségem van rá
szerető anyád.”
S gondoljuk csak meg: a címzett a világ leggyöngédebb,
álomból, gyerekkorból felsajgó szavait írta az N. N.-ben
az édesanyjáról, s hányszor, hányféleképpen zokogta-sóhajtotta el könyveiben a
magukra hagyott asszonyok gyászát, vergődését.
Íme, megint egy ellentétpár. S mennyi lenne még, szinte vég
nélkül!
*
A Krúdy világa címével
teljességet ígér, s ha nem is éri el, erősen megközelíti a lehetetlent – egy
nagy író belső világának pontos feltérképezését. Számos fehér foltot eltüntet,
sok homályos szögletet megvilágít, életrajzi adatok és alkotás mágneses
terében csaknem mindent a helyére tesz – előmozdítja az életmű fokozottabb
megértését
Reméljük, folytatása következik – hiszen
Tóbiás Árontól és a Grundig-magnetofontól telik még, viszont a barátok – Krúdy,
Móricz, Kosztolányi, Nagy Lajos, Babits, Tóth Árpád, Juhász Gyula barátai – sorra
elköltöznek.
A HALHATATLAN KRÚDY
Negyven év telt el halála óta – s a gyorsuló idő, mely
annyi ál-értéket kiszórt, a halhatatlanság pecsétjével őrzi művét. Nemcsak
kortársainak, a Nyugat első nemzedékének körében ülteti engesztelően az elsők
közé (életében kedve sem, módja sem igen volt elfoglalni ott méltó helyét), de
mint elszigetelt, hősies újítót, a huszadik századi világirodalom asztalánál
is.
Ahány Krúdy-portré, annyi Krúdy-arc, s bármily találó
egyik-másik, csak részigazságokat tükröz. Úgy érezzük végül, hogy a modell,
titokzatos mosolyával, megfejtetlen maradt. A legnagyobbak kiváltsága ez:
jellemzésükre minden igemód kevés, mert a létezés teljessége kötődik
sorsukhoz, színével és fonákjával.
Shakespeare-i bőséggel és szenvedéllyel és fölénnyel
alkotta remekeit – és shakespeare-i nemtörődömséggel szórta szét őket a
szelekbe, bízta olykor gyanús kiadókra és kérészéletű lapokra.
Egy önmagát túlélt osztálynak, egy kiüresedett életformának,
istenhátamögötti, ködbe vesző tájak és az őrület
csöndjébe zárt, monomániásan a régi dicsőségről gajdoló fantom-embereknek,
kihalásra ítélt és már régóta halódó lények természetrajzának volt az írója.
Prózájának sokféle zenéje között van egy, a dobok monotóniájával visszatérő – ez
a kegyetlenül egyhangú zene a hosszú, már nem is tragikomikus, hanem bohózatos
haldoklást festi alá.
Alakjait idézőjeles romantikával ruházza föl, különös
„regényességgel”, mely egyúttal cáfolata is a regényességnek. Ha nem dőlünk be
az író kenetes hangjának, s a gúnyt is megérezzük mögötte, Krúdyban a dzsentri
ironikusan deformáló, mégis hiteles ábrázolóját csodálhatjuk elsősorban.
De a mániákus fantomok mellett meglátta az élet igazi
tragikus hőseit, a szegényeket, a kegyetlen harcban eltaposott, önfeláldozó
kisembereket, öreg pincéreket, hordárokat, száraz-ág-kezű
anyókákat, és akikből azzá váltak, a robotban, bűnben, közönyben őrlődő fiatal
lányokat. Ez a cinikusnak kikiáltott író érzékeny műszereivel fölfogja a
megalázottak és megszomorítottak sorsának üzeneteit. Bármily rajongója az
érzéki szépségnek, a leggyönyörűbb asszony testét fedő kelmék láttán is
átnyilall mámorán a fölismerés, hogy szegény lányok szeme vakult bele a finom
csipkedísz verésébe.
Szülővárosában nőttem föl, iskolájában érettségiztem,
ismertem jónéhány novellájának gyanítható hőseit
vagy családjukat, közvetlen leszármazottaikat, akik nem sokban különböztek
tőlük. Én tűzbe tenném kezem a realista Krúdyért – hogy sok minden egyéb
mellett az is volt a maga módján. Leginkább Kosztolányival értek egyet, mikor
Móricz nagyrealizmusával köti össze Krúdy művészetét, kiegészítő
ellenpárjaként. (Móricz olvasása közben): „egy magyar falut látunk, viharos
nyári verőfényben, éles körvonalakkal, koromfekete árnyékokkal.” Míg Krúdy
„tájai mintha örök holdfényben fürödnének”.
Az ösztönös művész prototípusaként szokták emlegetni
Szindbád életrehívóját – intellektuális írónak nevezni
őt több mint merészség. Rendet kellene már egyszer teremteni ebben a
kérdésben. Ösztönösség és tudatosság nem egymást kizáró, hanem kölcsönösen föltételező
fogalmak. Amennyire szánalmas a fej nélküli ösztönlény, legalább annyira a
szíve helyén is számítógépet hordozó csak-ész-ember.
Krúdynak – mindegy, hogy a szíve vagy az esze súgott előbb, vagy a kettő
egyszerre – indulati viharait, ösztöneiből áradó, erős hangulatait mindenkor az
értelem fénye járja át meg át; prózája nemcsak el-elkanyarodva is biztosan célhoz
érő fősodrában, hanem minden kis hullámában, csöppjében is okosan fénylik. A
fejezet, a bekezdés, a mondat, a sor, a két vessző közötti rövidtáv külön meglepetéseket
tartogat. Ezrével lehetne idézeteket fölhozni könyveiből, léleklátóan éles
szemre, mély élet- és emberismeretre, a jelenségek összefüggéseinek olyan zseniális
átértésére valló passzusokat, amiket mégsem lehet egyedül az ösztönösség
javára írni.
Szokás őt Prousttal összehasonlítani, s vagy eredetiségét
védeni vele szemben, vagy éppen hatásokra-fogékonyságát,
világirodalomba-kapcsoltságát bizonyítani a rokonsággal. Kétségtelen, hogy egyidőben jöttek rá mind a ketten a „valódi” és emlék-idő
csereviszonyának új lehetőségeire. De azt hiszem, lényegtelen, ismerte-e
Krúdy Proustot. Majdnem biztos, hogy nem — de miért ne ismerhette volna? Csak
tudományos fölfedezéseknél fontos az időrendi elsőbbség, bár még annak
értelmét is vitatni lehetne. Az a lényeges, hogy a prózaírás legkorszerűbb
eszközeit fölhasználva, öntörvényű, külön világot teremtett, amely senki másé,
csak az övé: Krúdyé.
Mint a század alkotó szellemeinek egész vonulata:
fizikusok, filozófusok, festők, költők, regényírók – de talán mindenki másnál
inkább intuíciójára hagyatkozva, ő is megérezte a klasszikus idő- és
térfogalom billenését, s a maga módján újfajta idő- és térviszonyt teremtett,
az emlék idejének és terének újfajta viszonyát.
Szavakból épített világának, sajátos tér- és időlebegtetésének
mozgató energiája: a hasonlat. Annak is egy különleges fajtája, amit nem
felejthet el, aki csak egyetlen Krúdy-írást is olvasott életében. A hasonlat
mindig hídverés a tárgyak, állapotok, fogalmak között tátongó szakadékok
fölött. Minél szélesebb a szakadék, annál nagyobb ívű híd foghatja át. Krúdy
hasonlatai végtelen távolságokba vesző partokat kötnek össze, minden dolgok
belső rokonságának, egymáshoz közelíthetőségének szuggesztív bizonyosságával.
Ugyanakkor, mint tükröket tükröző tükrök, megsokszorozódó időt és teret
nyitnak, kiszabadítják a jelenségeket a dimenziók és az Egyetlen Idő
börtönéből. Ez világirodalmi tett: Proust, Joyce, Woolf,
Faulkner és mások idő-tér csodatétele mellett egyenrangúként beszélhetünk a
Krúdyéról.
Művészete – nem stílusának könnyen utánozható külső
jegyeit, hanem írásainak leglelkét tekintve – folytathatatlan.
Magas csúcsról jelzőfény, mint Ady – az egész látóhatárt beragyogja, meg nem
oszthatóan, részeiben át nem örökölhetően.
Óriás-egyénisége és áttekinthetetlenül gazdag életműve
bizonyára sok meglepetést tartogat még a jövőnek. Öt nem lehet „megoldani” – olvasni
lehet csak, gyönyörködve és csodálattal.
(Rákos Sándor: Elforgó ég. Napló, tanulmányok.
Bp. 1974, Magvető. 290-305. p.)