Szalatnai
Rezső
– Krúdy világa
Tóbiás Áron
érdekfeszítő könyvet állított össze Krúdy Gyuláról. Úgy tűnik, egyesíteni
akarta Illyés Gyula Babits-emlékkönyvének
az emberre, életműre, a szellemre és alkotóra, s az alkotó
környezetére és halálára vonatkozó emlékező módszerét, Révész
Béla Ady-könyveinek romantikus hangütését,
az életforma hangsúlyozását. Paku
Imre Juhász Gyula-emlékkönyvének
muzeális gazdagságával és Szabolcsi Miklós alig
ismert József Attila Emlékkönyvének
életnyomozó igényével. Tóbiás Áron nem az író életének és munkásságának
ellentmondásait kívánja feloldani, hanem Krúdy világát, Magyarország leggyakrabban
emlegetett korszakát, a félmúltat akarja Krúdy révén dokumentumokba sorakoztatni,
képekkel, vallomásokkal, idézetekkel, levelekkel, magnetofonra felvett élőszó
visszavetítésével. Elsősorban Krúdy Budapestjét idézi fel az emlékezések sora.
Ez nem véletlen, tervszerű szándéka volt a szerkesztőnek. „Módszerünket
leginkább egy forgószínpad kör-mozgásához hasonlíthatjuk: a hat ciklusban hatszor mozdul a kép Krúdyról és
koráról, hatféle műfaj kosztümjében kél életre a korabeli színjáték”
– írja Tóbiás Áron. A hat kép: a két Krúdy-lány emlékezése, harminc költőnk
harminc verse Krúdyról, az Író és kora című
tizenhárom alfejezetre oszló vallomásgyűjtemény, a Levelesláda, negyvenhárom
kritika a kortársak tollából, a Kései
beszélgetések című emlékezések gyűjteménye és egy vegyes jellegű
Adattár.
A hétszáz oldalas, hatalmas kötet kétségtelenül
tiszteletre méltó, sőt bátran mondhatjuk: rendkívüli teljesítmény, nem
fukarkodhatunk azzal az elismeréssel, hogy itt a Krúdy-kutatás
nélkülözhetetlen, alapvető forrásához jutottunk. Nemcsak a szövegek megszerzése
jelent nagy irodalomtörténeti nyomozást, hanem a hasonmásban közölt kéziratok,
levelek, nyomtatványok, könyvcímlapok is azok, s pláne áldozatos, fárasztó
volt felkutatni a rengeteg fényképet és rajzot, melyeket a kötetben talál az
olvasó. A fényképeik gazdag és jellemző, a szövegbeli jellemzést is nem egyszer
fölülmúló bizonyítékok Krúdy világáról.
A könyv Krúdy Gyula születésének 85. és halálának 30.
évfordulója alkalmából jelent meg, de ezek csak szóba hozható dátumok. Krúdy
világát az író rendkívüli érvényesülése indokolja. Három évtizeddel a halála
után derült ki, hogy Krúdyban nemcsak századunk egyik legnagyobb magyar
prózaíróját tisztelhetjük, hanem az európai irodalom egyik nagy prózaművészét,
a prózaírás módszerének egyik legjellemzőbb mesterét, az időbontásban és
időérzékeltetésben Proustot messze megelőző zseniális művészt, a poétikus
prózaírás utolérhetetlen alkotóját, aki a részletek leírásában és feltárásában
hűségesebb és elragadóbb bármely realistánál, képei egyesítésével, egy-egy
műve egészével pedig fájó nosztalgiával viszi útra olvasóját. Ez a nagy író
most kezd érvényesülni a magyar nyelv határain túl is, s nem éppen
romantikájával, hanem ábrázolása erejével, stílusának bűvös hatásával. Ilyen
módszerrel írt: önmagában hordta módszerét, magatartásában, lényében, ez volt a
titka. Külső eszközei ehhez igazodtak.
„Én írónak készültem: semmi másnak”
– írta vallomásként önmagáról. Távol állott a politikától, mégis ez az írói
magatartás a mindentudó, mindenfelé ellátó magyar ember szemlélete volt.
Beleépítette magát Krúdy Gyula abba a világba, amelyet megjelenített, s amit
magában hordott lírai szemléletként és pontos hazai ismeretként, egyéni világgá
alakította műveiben. Művészete keveredik életfelfogásával. Élete kissé
Krúdy-regény volt, s a Krúdy-regények Krúdy életét is jelentik, nem jelképesen,
hanem szinte szó szerint. Csodálatos emlékező volt, hihetetlen észlelő,
mindent halló és észrevevő lény. Elraktározódott benne Magyarország társadalma,
a Ferenc József-korszak évtizedeinek minden történése, személye, híre,
pletykája. Ismerjük olvasmányait, ismerjük nyomozó és valló rétegeit, tudunk embermegszólaltató módszeréről, nagy hallgatásáról. S
tudunk életformájáról. De a lényeges az, hogy magába szívta a nyersanyagot, és
átszűrte kristálytiszta irodalmi képekbe, önmaga volt a forrás, s
magabiztosan, tévedhetetlenül értett e forrás kezeléséhez. „Nekem
naponta szükségem van 2–3 órás magányra, amikor gondolkozom ... Ezért élek
még, ezért vagyok, ezért nem haltam meg, mert minden nap egyedül voltam darab
ideig” – írta feleségének egyik távolmaradása magyarázataiként.
Magánya és serény munkássága, szinte szüntelen
író-készsége a valóság egyik fele, bohém életformája, jeles esetei, gavallér
szokásai, magakellető dámái alkotják valósága másik felét. Krúdy legendává vált
szinte már életében, s halála után még inkább azzá. Művei 1945 után sokáig nem
jelentek meg új kiadásban, művészetére kimondták az irrealizmus vádját, Krúdyt
elejtette a sematikus korszak irodalompolitikája. Azóta fordulat állott be
Krúdy körül: minden írásműve újra s újra kiadásra kerül, íród érvénye vitán
felül áll. Megkapta a kötelező mankóikat, de most már a bevezetések és
utószavak frázis-mankói nélkül, saját köntösében, a fullajtár sípjelek
kizárásával jelenik meg. Még mindig legenda, még mindig a Ferenc József-i
korszak áhított regényhőse, gáláns kalandok, furfangos pénzszerzések
ködlovagja.
Tóbiás Áron
Krúdy-könyve módszerénél fogva is tudatosan, tervszerűen a Krúdy- legenda
továbbszövése. Az író világának rajza ez, nem az életmű elemzése és méltatása,
arra még várnunk kell. Tudjuk, hogy Krúdy Gyula, aki félannyi esztendőt élt
meg, mint Jókai, Jókai-szerű életművet hagyott hátra. Joggal kell magunk elé
idézni a szegényes körülmények közt élő író szorgalmas munkáját, asztalra
boruló kezét, tollforgató ujjait, alkotó kedvét és türelmét. Ilyenek a
legendák, s ilyen a valóság. Ez a kötet a bohém életformának emel csalogató
emléket, hatásos képeket, izgalmas dokumentumokat közöl, hangszerűen is, de
nemegyszer túlzásokba téved. Nem helyeseljük, hogy teret engedett a gyűjtő
olyan írásműveknek is, melyek ízléstelen s kiagyalt történeteket, torz
részleteket közölnek az író mulatozásairól.
Krúdy Zsuzsa egyik
folyóiratunkban megjegyzéseket fűzött Tóbiás Áron könyvéhez. Mégis az író a fontos,
hangoztatja apjáról, s nem a vélt vagy valódi bohém-alak. A kétséges bohém-hős
mellett a kétségtelen írói teljesítmény méltatását követeli az utókortól,
emlékezőktől, kritikusaktól és irodalomtörténészektől egyaránt.
Antalffy Gyula cikket írt Krúdy koronatanúi címen
egyik napilapunkba. Azt írja, hogy a duhaj, napi száz fröccsöt megivó, gyorsan
ütő, garázda lumpnak, a nőcsábásznak, az akaratát mindenkire ráerőszakoló,
félelmetes és kegyetlen embernek rajzolt Krúdy nem az igazi. Csak a koronatanúknak
szabad hinni, ha Krúdy nyomában elindulunk. A koronatanúk pedig pontosan az
ellenkező képet hagyták ránk Krúdy Gyuláról. Hallgatagon mélázó, csendben
álmodozó férfiú volt. Galambnál is finomabb ember, ahogy legjobb ismerői
mondják. Alighanem szó szerint igaz tehát, amit Móricz Zsigmond írt róla szép
nekrológjában: „Ártatlan ember, aki soha életében annyira sem bántott meg
senkit, hogy valakin mosolygott volna”. Százhúsz könyvet írt, kétezernél is
több újságcikket. Ez az életmű áll az író világa mellett, amely világból
merített.
Úgy hiszem, nem kell féltenünk Krúdy Gyulát semmi
dokumentumtól, még a színes túlzásoktól sem, még a füllentő legendáktól sem.
Egy legenda akkor születik, amikor a közvetlen kortársai életéből hiányzik a
legendák íze-színe. Ma nincsenek Budapesten legendás írói életformák. Miért
áhítja vissza az emlékező vagy csak rajzoló Krúdy-szemlélő Ady és Krúdy
éjszakai Budapestjének világát? Az ilyen emlékezés részben cselekvés- és
élménypótlás. Ez rejtőzik némely Krúdyról szóló írásban. Így is kordokumentum
tehát minden ilyen írás. De Tóbiás Áron könyvének nagyobb részével pozitív és
tartós képet rajzolt Krúdy Gyuláról, értékes adatokat szedett össze, körképet
formált az alkotó alakja köré.
(Irodalmi Szemle /Bratislava-Pozsony/, 1966/4. 369-370. p.)