Szalatnai RezsőKrúdy világa

 

Tóbiás Áron érdekfeszítő könyvet állított össze Krúdy Gyuláról. Úgy tűnik, egyesíteni akarta Illyés Gyula Babits-emlékkönyvének az emberre, életműre, a szellemre és alkotóra, s az alkotó környezetére és halálára vonatkozó emlékező módszerét, Révész Béla Ady-könyveinek romantikus hangütését, az életforma hangsúlyozását. Paku Imre Juhász Gyula­-emlékkönyvének muzeális gazdagságával és Szabolcsi Miklós alig ismert József Attila Emlékkönyvének életnyomozó igényével. Tó­biás Áron nem az író életének és munkás­ságának ellentmondásait kívánja feloldani, hanem Krúdy világát, Magyarország leggyak­rabban emlegetett korszakát, a félmúltat akarja Krúdy révén dokumentumokba so­rakoztatni, képekkel, vallomásokkal, idé­zetekkel, levelekkel, magnetofonra felvett élőszó visszavetítésével. Elsősorban Krúdy Budapestjét idézi fel az emlékezések sora. Ez nem véletlen, tervszerű szándéka volt a szerkesztőnek. „Módszerünket leginkább egy forgószínpad kör-mozgásához hasonlíthatjuk: a hat ciklusban hatszor mozdul a kép Krúdyról és koráról, hatféle műfaj kosztümjében kél életre a korabeli színjáték” – írja Tóbiás Áron. A hat kép: a két Krúdy-lány emléke­zése, harminc költőnk harminc verse Krúdyról, az Író és kora című tizenhárom alfejezetre oszló vallomásgyűjtemény, a Levelesláda, negyvenhárom kritika a kortársak tollából, a Kései beszélgetések című emlékezések gyűj­teménye és egy vegyes jellegű Adattár.

A hétszáz oldalas, hatalmas kötet kétségte­lenül tiszteletre méltó, sőt bátran mondhatjuk: rendkívüli teljesítmény, nem fukarkodhatunk azzal az elismeréssel, hogy itt a Krúdy-kutatás nélkülözhetetlen, alapvető forrásához jutottunk. Nemcsak a szövegek megszerzése jelent nagy irodalomtörténeti nyomozást, hanem a hasonmásban közölt kéziratok, leve­lek, nyomtatványok, könyvcímlapok is azok, s pláne áldozatos, fárasztó volt felkutatni a rengeteg fényképet és rajzot, melyeket a kö­tetben talál az olvasó. A fényképeik gazdag és jellemző, a szövegbeli jellemzést is nem egyszer fölülmúló bizonyítékok Krúdy vilá­gáról.

A könyv Krúdy Gyula születésének 85. és halálának 30. évfordulója alkalmából je­lent meg, de ezek csak szóba hozható dátumok. Krúdy világát az író rendkívüli érvényesülése indokolja. Három évtizeddel a halála után derült ki, hogy Krúdyban nemcsak századunk egyik legnagyobb magyar prózaíróját tisztel­hetjük, hanem az európai irodalom egyik nagy prózaművészét, a prózaírás módszeré­nek egyik legjellemzőbb mesterét, az időbontásban és időérzékeltetésben Proustot messze megelőző zseniális művészt, a poétikus prózaírás utolérhetetlen alkotóját, aki a rész­letek leírásában és feltárásában hűségesebb és elragadóbb bármely realistánál, képei egye­sítésével, egy-egy műve egészével pedig fájó nosztalgiával viszi útra olvasóját. Ez a nagy író most kezd érvényesülni a magyar nyelv határain túl is, s nem éppen romantikájával, hanem ábrázolása erejével, stílusának bűvös hatásával. Ilyen módszerrel írt: önmagában hordta módszerét, magatartásában, lényében, ez volt a titka. Külső eszközei ehhez igazod­tak.

„Én írónak készültem: semmi másnak” – írta vallomásként önmagáról. Távol állott a politikától, mégis ez az írói magatartás a mindentudó, mindenfelé ellátó magyar ember szemlélete volt. Beleépítette magát Krúdy Gyula abba a világba, amelyet megjelenített, s amit magában hordott lírai szemléletként és pontos hazai ismeretként, egyéni világgá alakította műveiben. Művészete keveredik életfelfogásával. Élete kissé Krúdy-regény volt, s a Krúdy-regények Krúdy életét is jelentik, nem jelképesen, hanem szinte szó szerint. Csodálatos emlékező volt, hihetet­len észlelő, mindent halló és észrevevő lény. Elraktározódott benne Magyarország társa­dalma, a Ferenc József-korszak évtizedeinek minden történése, személye, híre, pletykája. Ismerjük olvasmányait, ismerjük nyomozó és valló rétegeit, tudunk embermegszólaltató módszeréről, nagy hallgatásáról. S tudunk életformájáról. De a lényeges az, hogy ma­gába szívta a nyersanyagot, és átszűrte kris­tálytiszta irodalmi képekbe, önmaga volt a forrás, s magabiztosan, tévedhetetlenül értett e forrás kezeléséhez. „Nekem naponta szüksé­gem van 2–3 órás magányra, amikor gondol­kozom ... Ezért élek még, ezért vagyok, ezért nem haltam meg, mert minden nap egyedül voltam darab ideig” – írta felesé­gének egyik távolmaradása magyarázataiként.

Magánya és serény munkássága, szinte szün­telen író-készsége a valóság egyik fele, bohém életformája, jeles esetei, gavallér szokásai, magakellető dámái alkotják valósága másik felét. Krúdy legendává vált szinte már életé­ben, s halála után még inkább azzá. Művei 1945 után sokáig nem jelentek meg új kiadásban, művészetére kimondták az irrealizmus vádját, Krúdyt elejtette a sematikus korszak irodalompolitikája. Azóta fordulat állott be Krúdy körül: minden írásműve újra s újra kiadásra kerül, íród érvénye vitán felül áll. Megkapta a kötelező mankóikat, de most már a bevezetések és utószavak frázis-mankói nélkül, saját köntösében, a fullajtár sípjelek kizárásával jelenik meg. Még mindig legenda, még mindig a Ferenc József-i korszak áhított regényhőse, gáláns kalandok, furfan­gos pénzszerzések ködlovagja.

Tóbiás Áron Krúdy-könyve módszerénél fogva is tudatosan, tervszerűen a Krúdy- legenda továbbszövése. Az író világának rajza ez, nem az életmű elemzése és méltatása, arra még várnunk kell. Tudjuk, hogy Krúdy Gyula, aki félannyi esztendőt élt meg, mint Jókai, Jókai-szerű életművet hagyott hátra. Joggal kell magunk elé idézni a szegényes körülmények közt élő író szorgalmas munká­ját, asztalra boruló kezét, tollforgató ujjait, alkotó kedvét és türelmét. Ilyenek a legendák, s ilyen a valóság. Ez a kötet a bohém élet­formának emel csalogató emléket, hatásos képeket, izgalmas dokumentumokat közöl, hangszerűen is, de nemegyszer túlzásokba téved. Nem helyeseljük, hogy teret engedett a gyűjtő olyan írásműveknek is, melyek ízléstelen s kiagyalt történeteket, torz részleteket közölnek az író mulatozásairól. Krúdy Zsuzsa egyik folyóiratunkban megjegyzéseket fűzött Tóbiás Áron könyvéhez. Mégis az író a fon­tos, hangoztatja apjáról, s nem a vélt vagy valódi bohém-alak. A kétséges bohém-hős mellett a kétségtelen írói teljesítmény mélta­tását követeli az utókortól, emlékezőktől, kritikusaktól és irodalomtörténészektől egya­ránt. Antalffy Gyula cikket írt Krúdy korona­tanúi címen egyik napilapunkba. Azt írja, hogy a duhaj, napi száz fröccsöt megivó, gyorsan ütő, garázda lumpnak, a nőcsábásznak, az akaratát mindenkire ráerőszakoló, félelmetes és kegyetlen embernek rajzolt Krúdy nem az igazi. Csak a koronatanúknak szabad hinni, ha Krúdy nyomában elindulunk. A koronatanúk pedig pontosan az ellenkező képet hagyták ránk Krúdy Gyuláról. Hallga­tagon mélázó, csendben álmodozó férfiú volt. Galambnál is finomabb ember, ahogy legjobb ismerői mondják. Alighanem szó szerint igaz tehát, amit Móricz Zsigmond írt róla szép nekrológjában: „Ártatlan ember, aki soha éle­tében annyira sem bántott meg senkit, hogy valakin mosolygott volna”. Százhúsz könyvet írt, kétezernél is több újságcikket. Ez az életmű áll az író világa mellett, amely világ­ból merített.

Úgy hiszem, nem kell féltenünk Krúdy Gyulát semmi dokumentumtól, még a színes túlzásoktól sem, még a füllentő legendáktól sem. Egy legenda akkor születik, amikor a közvetlen kortársai életéből hiányzik a legen­dák íze-színe. Ma nincsenek Budapesten le­gendás írói életformák. Miért áhítja vissza az emlékező vagy csak rajzoló Krúdy-szemlélő Ady és Krúdy éjszakai Budapestjének világát? Az ilyen emlékezés részben cselekvés- és élménypótlás. Ez rejtőzik némely Krúdyról szóló írásban. Így is kordokumentum tehát minden ilyen írás. De Tóbiás Áron könyvének nagyobb részével pozitív és tartós képet rajzolt Krúdy Gyuláról, értékes adatokat sze­dett össze, körképet formált az alkotó alakja köré.

 

(Irodalmi Szemle /Bratislava-Pozsony/, 1966/4. 369-370. p.)