Krúdy Zsuzsa

„KRÚDYZMUS VAGY BOLSEVIZMUS?”

A Tanácsköztársaság bukása után Pekár Gyula és Császár Elemér együttes támadást kezdett Krúdy Gyula ellen, akit sok mindenben „bűnösnek” találtak. Kíméletlen akciójuk életre-halálra, kenyérre ment, hiszen az író egyetlen vagyonát, írótollát akarták kezéből kiütni.

Mik voltak Krúdy „vétkei”?

A lelkesen fogadott I. világháborúból hamarosan kiábrándult és sok más írótársával együtt bíráló, tiltakozó hangja egyre élesebbé vált. A legtöbb író új, emberségesebb élet felé törekedett, s ki tudatosan, ki ösztönösen a forradalmat készítette elő.

A sok bátor, érdekes Krúdy cikkből idézzük a Bárczy címűt, amely a Déli Hírlap 1918. február 2-i számában jelent meg – a „Fehér napló” c. rovatában. Azt írja Budapest polgár­mesteréről: „Vas-álarc van az arcán, hogy soha sem láttuk a könnyezését, amikor a fájdalom­tól, nyomorúságtól üvöltött a város, mint egy elevenen nyúzott eb: asszonyok száraz emlője visított a tejesbolt előtt, mert a hangjok már elfogyott a könyörgésben; mezítlábas gyermekek lopták ki a téli járókelők bundájából a zsebkendőt, mint Londonban a múlt században: a sötét­ség, a hideg kriptalehelete áramlott végig esténként a városon, mert senkinek sem jutott eszébe felgyújtani a városházát; a gyomrok összeszáradtak, a börtönök megteltek, a pestiek úgy kullogtak kifosztott útcáikon, mint a pusztaságban a farkasok: – csak az uzsorások tán­coltak a malterszagú termeikben, ringyó-kánkán zenéje emelgette a görbe lábakat, férfi-zsír­tól szélesre nyúlt női ajkak habzsolták az élet örömét, a város minden gazembere kidugta a pocakját... Ez volt Budapest a háború alatt.”

A Budapesti Kir. Ügyészség még aznap az alábbi átiratot intézte a lap szerkesztőjéhez: „A »Déli Hírlap« mai számában »Fehér Napló« című cikk jelent meg, melynek tartalma bűn­cselekmény elkövetésére burkolt felhívást tartalmaz nevezetesen csodálkozik, hogy a város­házát még nem gyújtotta senki fel.

Figyelmeztetem a Szerkesztő urat, hogy hasonló cikkek közlése a lap kivételes előzetes ellenőrzés alá helyezését vagy a lap eltiltását vonhatja maga után. Budapest, 1918. febr. 2-án Olvashatatlan aláírás” Krúdy 1917—18—19-es cikkei a forradalom mellett íródtak. 1919. februárjától együtt szerkeszti a Néplapot Móricz Zsigmonddal. Jelen van, amikor Károlyi Mihály Kál-kápolnán felosztja hatalmas birtokát, s ennek hatására könyvet ír. (A kápolnai földosztás. Károlyi Könyvtár IV. Szerk. Apor Dezső. Kultúra Könyvkiadó és nyomda r. t. Budapest, 1919. vö. M. I.)

A Néplap megbízásából vizsgálódásokat folytat vidéken, majd megírja a Fehérvári könyvet. (Fehérvári Könyv. Termelőszövetkezet Fejér megyében. A Közoktatásügyi Népbiztosság kiadása. Budapest, 1919. v. o. M. III.)

Írásai feltűnést keltenek, s Károlyi Mihály többször is elhívja magához. Ott van a miniszterelnöki palotában a pesti szerkesztők tiszteletére rendezett estélyen is, s tagja lett az 1918. dec. 1-én alakult Vörösmarty Akadémiának.

Ez volt nagyjából Krúdy „bűnlajstroma”.

A kommün bukása után kezdődik s egyre fokozódik a forradalommal szimpatizálók üldözése, elszigetelése. A csatazaj Bécsbe is elhallatszik, ahol az emigráns Hatvany Lajos emeli fel szavát: „Egyik írócsoport a másik ellen, kontárok a talentumok ellen fenekednek... A Pekárok és Császár Elemérek irtó hadjárata ez a Krúdy Gyulák és Ignótuszok ellen.” (Bécsi Magyar Újság Írónyomor c. vezércikke, 1922.) Ugyanez a lap írja meg, hogy Krúdy kilépett a Petőfi Társaságból, [é. n.] „Budapestről jelentik:

Krúdy Gyula, a nagyszerű magyar regényíró levelet intézett Herczeg Ferenchez, amely­ben bejelenti, hogy kilép a Petőfi Társaságból. Krúdy Pekár Gyula államtitkárnak, a Petőfi Társaság egyik vezetőjének a Magyar Múzsa című, állampénzen megjelenő lapban ellene intézett támadása miatt hagyta ott a Társaságot. Éppen ideje, mit is keres ott egy író?”

Most pedig idézzük a szóban forgó cikkeket.

 

Magyar Múzsa, 1920. 1. sz.

„Krúdyzmus vagy bolsevizmus”

Krúdy Gyula azok közé a hosszú lére eresztett stílusú írók közé tartozik, akik mesteri munkát produkálnak abban, miként lehet egy témátlan, szétfolyó históriából regény-limonádét gyártani. Krúdy az előkelő hangulatok, a múltban mélázó merengés lovagja volt a régi jó időkben és íme az októberi forradalom után írt egy múlt gyalázó cikket, amelyért a Magyar Múzsa is kiközösítette őt az irodalomból.

De ezzel még nincs befejezve Krúdy bűnlajstroma. Ne csodálkozzunk rajta, ha ebből a biedermeier-limonádé íróból, aki a márciusi ifjakat szemérmetlen krúdizmussal »csepűrágók«-nak, Petőfit pedig a »félbolond megkotyagosodott«-nak nevezte, ha ebből a Krúdyból a bolse­vizmus alatt is kikívánkozott az isteni tehetség. Ezúttal a vöröscímlapú Pesti Futár vezér­cikkében szólalt meg. Előttünk fekszik a kedves futár 1919. május 16-iki száma. Rajta a fele­lős szerkesztő neve: Nádas Sándor. A tartalom olyan vörös, mint amilyen fehérre mázolt ma. De a közvélemény nálunk megtűri, sőt támogatja az ilyen utcasárból élő szennylapokat.

Ebbe a számba írt az arisztokrata Krúdy Gyula vezércikket! Leírja milyen Magyar­ország a kommün alatt. Boldog ország, állapítja meg Krúdy Gyula május 16-án, az ellenforra­dalmárok akasztásának idején. A régi »ősvilág« hála Istennek letűnt! Szép kis idők is voltak azok! Csupa buta magyar gentry duhajkodott az országban. Más nem is volt. De a terrorfiúk szelíd kommünje boldogságot hozott, hisz »grófok és zsidók elvtársnak szólítják egymást.«

Ezek után megértjük, hogy a Kisfaludy Társaság miért nem akarta tagjainak sorában üdvözölni Krúdy Gyulát.                                                        n. a.

(Volt annak egyéb oka is: az író tökéletes tehetségtelensége. Szerk.)”

 

Nem kevésbé útszéli hangú a következő támadás sem.

 

Magyar Múzsa, 1920. febr. 1. I. évf. 3. sz. 135-137. l.

Az író erkölcsi hitele

Vettük a következő felszólalást:

Tisztelt Szerkesztő Úr! A Magyar Múzsa új számának gazdag irodalmi szemléje többek közt Krúdy Gyulának egy* novellás kötetével is foglalkozik, szigorúan, de érdemlegesen és a hitelét el nem játszott írónak kijáró tisztességgel. Nem tehetek róla, Szerkesztő úr, de kimon­dom, hogy én ezt a figyelembevételt, azt, hogy a Magyar Múzsa előkelő hasábjain Krúdy Gyulával szóba állunk, legalább is ez idő szerint, amíg Krúdy Gyula irodalmi múltjának egy pontját nem tisztázza vagy érte nem vezekel, hibának látom. Utálok minden terrort, akár vöröset, akár fehéret; utálok minden hajszát, minden oknélküli »áruló« leleplezést és feljelen­tést, ami sokszor csak személyes bosszú kitöltése vagy arra való, hogy aki másra rákiáltja: »áruló«, magának szerezze meg a hiányzó erkölcsi tőkét. De nem tudom elfelejteni életem egyik legkellemetlenebb irodalmi impresszióját. 1918. évi november 8-án, egy jó héttel az októberi forradalom után, a Déli Hírlap című, akkor elterjedt utcai lapban egy Fehér napló felírású cikk összehasonlítást tett az épen lezajlott forradalom és az 1848-iki közt. E cikkben ezeket olvastam:

»Az októberi forradalomnak semmi köze sem volt a színpadhoz és a színészekhez. Ennek a forradalomnak nem volt Laborfalvi Rózája, sem öreganyja; félbolond Jókai Mórica sem, csörgő, feltűnési viszketegben szenvedő ifjúsága sem ... Az októberi forradalom görögtűz nélkül, bömbölő kóristák, rossz-szagú színházi rendezők közreműködése mellőzésével született.

Sőt szavallat is alig volt, amiről hiába keresünk feljegyzést a márciusi régi komédiában. (Értsd: a 48-iki márciusi forradalomban.) És azért lehet inkább bízni ebben a forradalomban, mert nem komédiásnők és szerepelni vágyó csepűrágók segítették világra az újszülöttet. Hanem az világra jött kócosan, mosdatlanul, a munkások zubbonyában, mint a szegény ember gyereke«. (Csodálatos, hogy az zubbonyban születik!)

»Ezeknek a napoknak nincs Jókai Mórica, aki ötven esztendő múlva költői hazugságok­kal és nőszemélyek szoknyafodraival díszítse a korszak krónikáját. Félbolondok, megkótygosodott forradalmárok, eszeveszett komédiások alig szaladgáltak az utcákon. Pontosan ment minden, mint egy gyári munka. Még az éretlen ifjúság se vigyorgott. Szemen köpték volna azt az orcátlant, aki itt Petőfi pózában, hóbortosságában akart volna szerephez jutni. A komoly, megtört, bánatos emberek forradalma volt ez. Az erőtlenek nyelvöltögető szatírája, a gyávák gúnyolódása, a félkegyelműek röheje nem tud megkapaszkodni egyetlen tüskében sem az októberi forradalom történetben. Senki sem üvöltött céltalanul, a bolond kakastollat egyetlen kalapnál sem láttuk; a múlt század negyvenes éveiből való színészkedő magyar helyett egy új típust láttunk kibontakozni az elmúlt napokban: – a mindennapi munkáját nem szüneteltető józanul tervelő és nyugodalmasan lefekvő forradalmár stigmáját. Az eskük elhangzottak s mindenki ment a dolgára ... Rosszkabátos tanárok s szervezett munkások, csak az íróasztaluk mellől lázító hírlapírók és eszményi anarchisták, a hosszadalmas reménytelenségben megtisztult politikusok és átszellemült katonák vitték az októberi forradalmat«. stb.

A cikk aláírása: Krúdy Gyula.

Nos, t. Szerkesztő úr, az az író, aki ezt leírhatta, nézetem szerint eljátszotta erkölcsi hitelét. Nem azért, mert a következő kilenc hónap ugyancsak furcsán kommentálta a cikket: minő eszményi anarchistáink voltak nekünk a megtisztult politikusaink. Az új forradalom jóindulatú megítélését akkorra még elfogadhatjuk jóhiszeműnek. Nagyon csekély ítélőképes­ségre vall ugyan, ha valaki az 1918-iki forradalmat ilyen makulátlannak látta, mindjárt az első napok gyilkosságai, rablásai után és Tisza István legyilkolásának friss benyomása alatt. Az is lehet tudatlanság, ha valaki a 48-iki forradalmat csupán a pesti mozgalomban látja s nem tudja azt, hogy az országgyűlés is forradalomba lépett, és azt a kormányt, melyben egy Széchenyi, egy Kossuth, egy Deák, egy Eötvös, stb. stb. vett részt, nem becsüli annyira, mint azt a »nem­zeti tanácsot«, melynek legkimagaslóbb alakjai Károlyi Mihály és Hock János voltak. De nagyon rövidlátó optimisták akkor még lehettek jó véleménnyel az új forradalom embereiről, efelől még lehettek jóhiszeműek. De arra mi szükség volt, hogy Krúdy Gyula meggyalázza nemzeti múltunk egy legideálisabb korát, hogy sarat hányjon a nemzetnek naiv, egyben-másban túlzó, egyik-másik képviselőjénél talán színpadias, de azoknál is őszinte, egészben véve fenséges és szent lángoló lelkesedésre, hogy ne átallja megrágalmazni egész akkori közéletün­ket és irodalmunkat, ifjúságunkat, férfi és női társadalmunkat, káromolni többek közt nemcsak Jókai, hanem Petőfi emlékét is?!

Nem, t. Szerkesztő Úr, ez már nem rövidlátás, nem is tudatlanság, hanem tudatos rosszhiszeműség, ami abban a pillanatban, mikor nemzetiségünk aláaknázása folyt, százszoro­san fájt és ezerszeres bűntény volt. Én ebben nem most, hanem mindjárt akkor nemzeti hűtlen­séget és irodalmi perverzitást láttam és megundorodtam tőle. És mikor most egy éve a Kisfaludy-Társaságban valaki szóba hozta Krúdy Gyula tagul jelölését, én e cikk alapján a legerélyesebben tiltakoztam ez ellen, s a jelölést azonnal el is ejtették. És ez a tüske megvan a lelkemben ma is. Én Krúdyt e cikkéért ma is felelősnek érezem. Krúdyt én nem ismerem, tud­tommal nem is láttam, személyi bosszú nem vezet; ami kis erkölcsi tőkém van, azt más úton kívánom gyarapítani, mint írótársaim bemártásával. Épen azért elfogulatlanul Krúdy sze­mélye iránt, de felelősséget követelve tőle, mint írótól, mint a közélet emberétől, azért, amit írt, azt mondom, hogy az irodalomban Krúdyval addig foglalkozni nem lehet, nem szabad, amíg fenti cikkét elfogadhatólag meg nem magyarázza, vagy érte a megsértett ízlésnek, min­denekfölött a megsértett nemzeti és irodalmi szellemnek kellő elégtételt nem ad.

Szerkesztő úrnak tisztelő híve

Négyesy László

* A betyár álma. Kleofásné kakasa és más elbeszélések. Bp. 1920. Athenaeum. 194. l.) Leldenfrost Sándor borítékrajzával.) Ismertette: Magyar Múzsa. 1920. 83. (Császár Elemér.)

 

Sietek válaszolni Négyesy László tisztelt barátom nyílt levelére. Véleményünk Krúdy Gyuláról teljesen megegyezik: mint íróról és mint a közélet emberéről egészen egyformán gon­dolkodunk róla. Még abban is egyet értek vele, hogy azzal az íróval, aki a föntebb lenyomtatott egyűgyű és nemzetgyalázó cikket írta, a Magyar Múzsa nem állhat szóba. Tovább azonban nem mehetek. Irodalmi folyóiratnak a kritika nemcsak joga, hanem kötelessége is, s ha az író eljátszotta is hitelét nemzete előtt s ezzel azt a jogát, hogy megvárhassa a kritikától, hogy fog­lalkozzék műveivel: számunkra megmarad az a kötelesség, hogy azoknak esztétikai értékét vagy értéktelenségét kimutassuk. Az irodalmi becs független írójuk erkölcsi értékétől – ne­künk pedig csak az előbbivel van dolgunk. Az erkölcsi szempontot csak akkor kellett volna belevegyítenem, ha Krúdy irodalmilag értékes könyvet írt volna. Ekkor meg kellett volna mondanom olvasóimnak, hogy Krúdy nem az az író, akinek művéért magyar ember pénzt adhat, akit bármi módon is támogathat. Ilyen csoda azonban nem történt, s ha volt is valakinek kedve megvenni vagy elolvasni Krúdy új könyvét, bírálatom után mindenesetre elment a kedve. Azt hiszem Krúdy igen hálás volna nekem, ha politikai múltja miatt lemondanék arról, hogy könyveivel foglalkozzam. Ezt a szolgálatot azonban nem teszem meg neki.

Császár Elemér.”

 

Krúdy a támadásokra reagálva írja az alábbi, kéziratban fennmaradt levelét, melynek további sorsáról nem tudunk.

 

„Nyílt levél Pekár Gyulához a hazaárulásról.

Államtitkár úr!

Kezembe adtak egy újságot, amelyen az ön nevét láttam, amelyet ön szerkeszt, amelyért nyilván vállalja is a felelősséget. Hát ebben a Magyar Múzsa című lapban azt írják rólam, hogy rossz író vagyok, hogy majd megtanítják a közönséget, hogy ne adjon pénzt a könyveimért. Ez mind igen természetes dolognak tetszik előttem, amikor tanárok kezébe tollat adnak, amely tanároknak ön az államtitkáruk. E szegény professzorok kenyéradó gazdájukat tisztelik önben és oly buzgón állnak szolgálatára, hogy már csaknem végig marták az újságaikban azt a magyar irodalmat, amely soha se ismerte el a rossz írókat. Értem, államtitkár úr ... évtizedek siker­telensége ... évtizedek elnyelt keserűsége ... évtizedek emésztő szomjúsága ... Értem állam­titkár úr, hiszen én író vagyok, aki belát a mások lelkiállapotába. Nincs édesebb víz a bosszú vízénél és ön szürcsöl is e vízből oly mohósággal, hogy már a lapja 3-ik számában azt iratja rólam (miután az előbbi támadások nem értek célba), hogy: hazaáruló vagyok. Vajjon mit irat ön szegény szolgáival a Magyar Múzsa tizedik számába, ha a nagy ágyukat ily korán elsütögeti?

Államtitkár úr, én nem vagyok hazaáruló. Én nem voltam a munkáspárt tagja, én nem voltam tegnap luteránus és ma egy kimondott katholikus párt vezére. Én mindig az voltam, aki ma. Magyar író. Remélem, hogy ez a pártoktól független állás megmarad részemre akkor is, ha ön már nem lesz államtitkár... N. tanár úr szerint hazaáruló vagyok, mert 1918. novem­ber 8-án (pontosan egy héttel az októberi forradalom után) azt írtam, egy azóta megszűnt újságba, hogy örvendezek Magyarország függetlenségének ... Úgy-e bár jól mondtam el, államtitkár úr, hogy lapjában mit írtak rólam? Úgy-e bár jól mondtam el, hogy 1920. február­jában az ön lapjában engem »hazaárulónak«, gyanús politikai múltú embernek neveznek, mert 1918. november 8-án lelkesedni merészeltem az egyhetes forradalomért? Úgy-e bár jól mon­dom el, hogy a Petőfi Társaságban ön hajszát indított, hogy engem, mint hazaárulót meg­bélyegezzenek ezen cikkem miatt?

Lássa államtitkár úr ezek a magyar dolgok.

Önnek hatalmában van a cenzúra. Többet tehát nem írhatok, ámde elgondolhatja, hogy mit írnék önről, ha én volnék az államtitkár, s nem ön.

Krúdy Gyula”

 

Az író elleni hajsza évekig folyik, ő azonban nem kedvetlenedik el, hanem rendületlenül, szenvedélyesen, hihetetlen aktivitással és termékenységgel dolgozik. – Dolgozik élete utolsó napjáig.

 

(Irodalomtörténeti Közlemények, 1969/1. 93-96. p.)