KRÚDY GYULA STÍLUSA ÉS NYELVE

Írta: Prohászka János

1947-ben azt írták, hogy Krúdy „munkásságának tudományos feldol­gozásával, műveinek összegyűjtésével még adós a tudomány s a könyv­kiadás” (Hungária Irod. Lex.), és íme, 1948-ban a könyvkiadók szinte ver­sengve vetik rá magukat Krúdy műveinek hozzáférhetővé tételére. Ebben az évben egymásután jelent meg: A vörös postakocsi, Aranykézutcai szép napok (Hungária), A magyar jakobinusok (Népszava), Dudorászi (Révai), Pesti nőrabló (Fehér Holló), Nagy idők nagy fiai (Új Idők).

Az 1933-ban elhunyt írónak könyveit olvasva, olyan érzésünk támad, hogy Krúdy nyelvének és stílusának sajátosságait érdemes megfigyelni, mert ebben éppúgy, mint regényeiben és novelláiban, van valami egyéni, valami olyan sajátságos, ami ezt az írót másoktól elkülöníti s különösen jellemzi. Első olvasásra is feltűnik, hogy Krúdynál az alakok, helyek, történések, szóval minden, álomszerű, időben elmosódott, a jelen és a múlt valamikép­pen úgy egybeolvad, hogy nem tudjuk, az elbeszélés hol és mikor történik, az alakok hol és mikor éllek, s hogy mi és mennyi van bennük a valóság­ból s mi és mennyi a képzeletből. Az elbeszélések hangulata mindig melan­kolikus. Schöpflin Aladár is azt írja róla, hogy alakjait „a visszaemlékezés csendes melankóliája fogja körül s ez a halk s mégis hangzatos gordonka­szólam Krúdy írásainak legerősebben egyéni sajátsága” (Benedek Marcell: Irod. lex. 1927.).

Amint ez az íróra nézve igen jellemző valószerű látásmód és valószerűt­len időszemlélet a valóságos elemeket és élőknek látszó alakokat is álom­szerűvé és félhomályossá teszi, úgy az író nyelvében és stílusában is össze­fonódnak a mai nyelv elemei a múltban használt és ma már a természetes beszédből kiveszett elemekkel.

Krúdy lépten-nyomon használja írásaiban az -and, -end képzős jövő időt, amivel a biedermeier korát akarja jellemezni. Pl.: Még nem ismered a kátét, amely az emberi szabadság bibliája leend (M 42).* Egykor fekete, kövér asszony leend e hölgyből (A 63). Nagy uzsonna leend Szilveszter úr tiszteletére (V 179). Ilyen célhatározó mondatszerkezetek is előkerülnek nála: A gyanút is elkerülendő, a Belváros játékos boltjait kivettem szórako­zásaimból (A 9).

Gyakoriak Krúdynál az ugyancsak régies és a mindennapi beszédtől távolálló ilyetén igealakok: Álmélkodó szemű, nemesalakú kancák a zöld mezőn végignyargaltanak (V 108). Halkan kuncogva sírdogált a háttérben, de könnyei nem jöttenek (V 93). — Még feltűnőbbek a vala alakkal kap­csolt igeformák, melyeket Krúdy nagy szeretettel használ, néha feltételes mód helyett is: Tán napközben sem mozdul ki vala a nézőtérről, ha ott dohányozni és sörözni lehet (V 36). Tán kibékül vala (A 18). Szepesiné nem lett volna asszony, ha túlságosan tiltakozik vala a tőrmester imádsága ellen (P 60). Az ismerősök... bizonyos kárörömmel integetnek vala Ludacskai felé (D 39). A gönci hordókról nevezte el vala őket „Gönci fiúknak” (D 49). S magam sem tudnék hirtelen erre felelni, ha azóta régen el nem múlnak vala mindazok az ellenséges jelenségek (D 96).

Az ódonságot, régiességet fokozza a régi szavak kedvelése: nála ugyanis estve, estenden álorcás emberek járnak viseletes cipőkben stb. He­lyesen írja róla Rónay Mária: „Ha írásait olvassuk, mintha ódon almárium mélyéről előkerült, levendulaillatú csipkekendő borulna a szemünkre, úgy érezzük.” (Literatúra VI. 7.—1931 máj.)

A régiesség mellett azonban telítve vannak Krúdy írásai a nyelvújí­tás alkotásaival is (beszély, beszélyíró, emlény, szívszerelem, műítész, élv, élvvágyó, ódondász, lábtyű, előny, fölény, jelvény = gyorsírási jel, gunyoros, csalékony, szemsugár, életöröm, reményteljes, delhölgy, költemény füzér stb.), valamint a jelent tükröző népies szókkal és szólásokkal is (bugyelláris, ümmög, hümmög, hébe-korba, hében-korban, girbe-gurba, kikottyant, töntörgő, sikkant, karabincsolás, ümögben és gatyában, térül-fordul, se bű, se bá, tengetem-lengetem életemet, tenni-venni, pitteg-pattog; hát ami igaz, igaz, így van vagy nem így van, hogy hogy nem, mi történt, mi nem történt, évek múldogáltak, évek mendegéltek, a kis hegedűs vonta a maga nótáját stb.).

Igen jellemző Krúdy nyelvére a körmondatosság. Talán egyetlen ma­gyar írónál sem találunk olyan mondatkígyókat, mondatóriásokat, mint nála. Egy-egy mondata egész lapot betölt a maga 30—40 sorával. Aránylag a rövidebbek közé tartozik a következő, igazi Krúdy-féle körmondat: „A páholyok elején, hol a zizegő piros színlap, apró, szűzleány kebeléhez hasonló narancsok, aranyos pohárban, színes virágbokrétával díszített cukorkásdobozok, jószagú fehér keztyűk, mintha női karoknak a befelé eső részéből volnának szabva, a marabu legyező, mint lengő tollbokréta azoknak a fér­fiaknak temetési lováról, akik nők miatt halnak meg, mindenféle illatok, kifésült, púderrel meghintett női frizurák, az esti világosságban fölhevültnek látszó női arcok, csillogó szemek és friss, fehér blúzok gyűléseztek, egy magastermetű, barna, diószemű, nyírott bajuszú és haloványképű fiatalember lépkedett végig sötét ruhában.” (V 39.) Ez a körmondat voltaképpen egy főmondatból áll: „a páholyok elején... egy fiatalember lépkedett végig sötét ruhában” és ebbe a néhányszavas főmondatba van beleékelve az a tízsoros helyhatározó mellékmondat, mely hol kötőszóval kezdődik és a gyűléseztek állítmánnyal végződik.

Az ilyen mondatkígyók nemcsak szórványosan, imitt-amott találhatók Krúdy írásaiban, hanem úgyszólván lépten-nyomon előkerülnek stílusának egyik jellemző sajátságául. Helyszűke miatt ilyen mondatkígyókat itt nem áll módunkban idézni, de megállapíthatjuk, hogy minden Krúdy-olvasónak minden Krúdy-műben szemébe ötlenek az ilyen nem mindennapi mondat­óriások. Ennek az igen jellemző stílusbeli sajátságnak magyarázata Krúdy impresszionizmusa és az, amit Szerb Antal is kiemelt, hogy a szürrealista Krúdy „el-elveszti az elbeszélés fonalát, végtelen kitérésekbe bonyolódik bele, megbontja a regény szerkezetét a tűnő pillanat szépsége, az előadás édes és öncélú gyönyörűsége kedvéért.” (Id. Keszi Imre, Szabad Nép: 1948 október 20.)

Igen jellemző még Krúdy stílusára a már mások által is kiemelt rit­mikus hullámzás. Stílusának zenei hatása van, „nem a gondolatok logikus rendje, hanem az érzelmek és érzéki benyomások ritmikus hullámzása szabja meg mondatainak szerkezetét. Hosszabb prózai munkái első olvasásra laza szerkezetűeknek tetszenek, holott ezek is meg vannak komponálva, csakhogy nem értelmi vázuk van, hanem az emlékezés, az álom, a révület rapszodikus ritmusát követik” (Hungária Irod. lex. 1947). Az érzelmek és érzéki benyomások hullámzása magyarázza meg tehát azt a sok kitérést, amely Krúdyt sokszor belekergeti a pillanatnyi impressziók hatása alatt hosszú körmondatokba és mondatkígyókba.

A mondatóriások és a ritmikus hullámzás is az ú. n. irodalmi bieder­meier-stílus ismertetőjegyei közé tartoznak. Ez az irány voltaképpen csak negatívum, és nem egyéb, mint „visszahúzódás a klasszikus formáktól és a romantikus pátosztól, fáradt menekülés a polgári nyugalom, kisigényűség, egyszerűség felé. Nem tudatos irodalmi irány vagy jelszó, tartalma különben is negatív, s így nem is különíthetünk el egyes írókat a többiektől biedermeier-írók néven”. (Benedek M. Irod. lex.)

Ha Krúdyról, mint biedermeier-íróról akarunk beszélni, ki kell emel­nünk, hogy talán legjellemzőbbek a sajátosan egyéni jelzői. Ezek szokatlanságukkal, találó, de sokszor groteszk és legtöbbször több szóból álló össze­tettségükkel lepnek meg bennünket. Ezek a „szóvirágos” jelzők teszik leg­inkább biedermeier-stílusúvá Krúdy műveit. Pl. tavaszamúlt színésznő (V 97), tavaszamúlt kéményseprőné (V 17), kiültnadrágú hivatalnokok (V 13), tek­nősbéka külsejű vasgyári ügynök (D 16), madárfészek tenyerű keze volt (A 32), szentjánoskenyérszagú tenyerével (P 47), foxterier-lábú fotel (A 34), hagymafejű templomok [Oroszországban] (V 14), a zsidók hagymafejű tornya (V 143), esernyő-szemű öregúr (A 139), puskaporos arcú kapitány (V 30), aranykeblű Kecseginé (P 11), fehérharisnyás, szentképarcú, vászon- és rezedaillatú dámák (P 23), csaknem csodatevően tisztaéletű régi úrnők illatát lehelő ékszerek (A 112), templomi gyertyatisztaságú és szenteltvíz illatú polgárnők (P 42), viaszgyertyaszagú éjszaka (A 54), a „Csiga” tepertő- és hagymaillatú vendégei (P 49), túlfűtött, szivarszagú, melegvíz- és szénaillatos szoba (V 59), a szivar- és parfömszagú kocsi belsejében (V 59), bús és arany pókhálós Re­viczky, esti harangszó hangú Tompa (V 109), parasztbánatos tekintetű Arany (A 69), álmodozó, vecsernye harangszavú háztetők füstjében ásító délután (P 50), pörge, táncosléptű és örökösen fütyülgető kereskedő (P 48), messzi hegyek fölött zárójelalakú madarak repültek (V 180), az élete gyönyörűsé­geit, aranyfácán csillogású napjait mind-mind elhallgatta (V 95), mellbeteg színű felhő (A 111), aranyat vérző napszállati felhő (A 67), szívverést meg­állító kalandok (P 24), örömpiros ablak (A 68), még ha sírdogál is valaki a szobában cinkefogó orral, boldogtalan szemmel (D 45), stb.

Számos mondatot találunk Krúdy írásaiban, melyek oly gazdagok jel­zőkben, hogy valóságos jelzőgyűjteménynek tekinthetők, pl. El a közelgő őszi köd, sirdogáló fellegek, kulcslyukon bebujkáló nedves szelek, a kályha előtt töltött szomorú estvék, kormos délelőttök elől (A 52). Majd letelepszik a bormámor az üresen hagyott székre, az asztal mellé és gyönyörűségesen buz­dító, nagy tettekre sarkaló s új életre hívó szónoklatait némán elmondja a boros pohár felé hajlóknak (P 25). Mintha egy csillogó nagyvilági, idegen, de csábító parfűmös virág, egy aranyszegélyes meghívó a követség báljára, útijegy a Párisba nyargaló futárvonatra, csábos, havannaillatos, a fehér mel­lényzsebből csak aranypénzzel fizető nagyvilág lépett volna be Szénfi úrral a budai házba (A 100), stb.

De nemcsak jelzői meglepőek, szokatlanok, újszerűek, hanem hason­latai is, melyek dúsan ékesítik írásait. Néhány példát idézünk: Finom volna, mint egy antik gyűrű, nemes, mint a Dante versei, és bátor, mint a toledói penge (V 23). R. olyan érzelmesen felelt, mint a szentsír katonája föltámadás éjszakáján (V 42). Olyan jellemtelen volt, mint egy cigányzenész Szalonikiben, olyan bölcs volt, mint egy vén remete, aki fagyökéren él az erdőben és olyan szerelmes volt, mint egy borbélylegény vagy egy költő (A 82). A hajó­sok olyan egyhangúlag kiáltoztak, mint az Ali-baba meséjében az öszvér­hajcsárok (A 23). Úgy topogott a tél, mint az örökkévalóság (P 16). A Lánc­hídon hidegen fújt a szél, mint a halottak átka (P 6). A kékes téli alkonyat lefelé szitált, mint az álom a szemekre (P 4). Az én gondolat-felhőim borús táj fölött szálladoznak mostanság, mint fáradt vándormadarak a nagy síkság felett őszi alkonyatban (A 19). Ilyenkor gyorsan elsuhantak a reám való gondolatai, mint alkonyati tó vizéről a megzavart vándordarvak (A 15), stb.

Képei, leírásai meglepően szemléletesek. Szereti a leírt tárgyakat meg­személyesíteni és érzékeltetni. Állításunk igazolására untig elég egyetlen példa is: Hervadt, múlt évi levelek töltötték meg az árkot és a rózsafák még barna szalmabundákban állongtak a kertben. A nagy fák olyan mélázó némasággal állottak a ház körül, mintha alattomban az estét várnák, hogy elszökjenek a tájról. Magas léckerítés vette körül a kertet és a nyárilak rejtelmesen bujt meg a kert végében. Nyári reggel, midőn kis harmatcsengetyük jelentik közeledni a napot, nagyszerű lehet itt az ébredés (V 100).

Többen utaltak már arra, hogy Krúdy nyelvében és stílusában sok a Mikszáth-hatás. Megfigyelésünk szerint is igaz ez. Sok jelző, kép, hasonlat is Mikszáthra emlékeztet, úgyszintén a sokféle ismétlés is; de ami Mikszáthnál a leggyakrabban visszatérő stiláris jelenség, az Krúdyra is a legjellem­zőbb: a mondatok közbevetése, közbeszúrása, a zárójelekbe zárt megjegyzé­sek kedvelése. (L. Rubinyi: Mikszáth K. stílusa és nyelve, 100. 1. stb.)

Közmondásokat és közmondásszerű szólásokat is nagy szeretettel hasz­nál, de ezek is meglepőek és szokatlanok. Íme belőlük néhány: Bolond em­ber, aki kíváncsi a maga temetésére. Aki hangosan nevet, annak örökre nyitva marad a szája. Aki táncol, eltöri a lábát. Aki bort iszik, lerészegedik az emberek csúfságára. Aki lakodalomba jár, előbb-utóbb maga is megháza­sodik, stb.

Végezetül még valami szokatlan dologra kell rámutatnunk. Ez pedig a megszokott szórendtől eltérő, hibás vagy hibásnak érzett szórenddel alko­tott mondatok használata. Pl. Fátyol kisasszony nem tudott jutni soha egy igazi becsületes vidéki tapshoz (V 12). Már meglehetős sikereik voltak Ka­posvárott és Makón, Horváth kisasszony a Monna Vannában feltűnt, Silvia a Bolondban és János vitézben (tűnt fel, V 12). A nő azt híresztelte el a vá­rosban, hogy éjnek idején anyóstól együtt megölni akartam őket (A 77). Hová céltalanul, terv nélkül, szinte véletlenül érkeztem, anélkül, hogy szá­mot adni tudnék arról, hogy miért utaztam (A 74), stb.

Az elmondottakból kitetszik, hogy Krúdy írásaiban a múlt és a jelen, a régi és a mai nyelv elemei találkoznak. Jelzői, képei, hasonlatai meg­lepőek, de általában nála semmi sem mindennapi, hanem szokatlan, újszerű.

 


* Rövidítéseim: V = A vörös postakocsi. D = Dudorászi, A = Aranykézutcai szép na­pok, M = Magyar jakobinusok, P = Pesti nőrabló

 

(Magyar Nyelvőr, 1949/1. /január-február/ 14-17. p.)