KRÚDY GYULA STÍLUSA ÉS NYELVE
Írta: Prohászka János
1947-ben
azt írták, hogy Krúdy „munkásságának tudományos feldolgozásával, műveinek
összegyűjtésével még adós a tudomány s a könyvkiadás” (Hungária Irod. Lex.),
és íme, 1948-ban a könyvkiadók szinte versengve vetik rá magukat Krúdy
műveinek hozzáférhetővé tételére. Ebben az évben egymásután jelent meg: A
vörös postakocsi, Aranykézutcai szép napok (Hungária), A magyar
jakobinusok (Népszava), Dudorászi (Révai), Pesti nőrabló
(Fehér Holló), Nagy idők nagy fiai (Új Idők).
Az
1933-ban elhunyt írónak könyveit olvasva, olyan érzésünk támad, hogy Krúdy
nyelvének és stílusának sajátosságait érdemes megfigyelni, mert ebben éppúgy,
mint regényeiben és novelláiban, van valami egyéni, valami olyan sajátságos,
ami ezt az írót másoktól elkülöníti s különösen jellemzi. Első olvasásra is
feltűnik, hogy Krúdynál az alakok, helyek, történések, szóval minden,
álomszerű, időben elmosódott, a jelen és a múlt valamiképpen úgy egybeolvad,
hogy nem tudjuk, az elbeszélés hol és mikor történik, az alakok hol és mikor
éllek, s hogy mi és mennyi van bennük a valóságból s mi és mennyi a
képzeletből. Az elbeszélések hangulata mindig melankolikus.
Schöpflin Aladár
is azt írja róla, hogy alakjait „a visszaemlékezés csendes melankóliája fogja
körül s ez a halk s mégis hangzatos gordonkaszólam Krúdy írásainak
legerősebben egyéni sajátsága” (Benedek Marcell: Irod. lex. 1927.).
Amint
ez az íróra nézve igen jellemző valószerű látásmód és valószerűtlen
időszemlélet a valóságos elemeket és élőknek látszó alakokat is álomszerűvé és
félhomályossá teszi, úgy az író nyelvében és stílusában is összefonódnak a mai
nyelv elemei a múltban használt és ma már a természetes beszédből kiveszett
elemekkel.
Krúdy
lépten-nyomon használja írásaiban az -and, -end képzős jövő időt, amivel
a biedermeier korát akarja jellemezni. Pl.: Még nem ismered a kátét, amely az
emberi szabadság bibliája leend (M 42).* Egykor fekete,
kövér asszony leend e hölgyből (A 63). Nagy uzsonna leend
Szilveszter úr tiszteletére (V 179). Ilyen célhatározó mondatszerkezetek is
előkerülnek nála: A gyanút is elkerülendő, a Belváros játékos boltjait
kivettem szórakozásaimból (A 9).
Gyakoriak
Krúdynál az ugyancsak régies és a mindennapi beszédtől távolálló ilyetén
igealakok: Álmélkodó szemű, nemesalakú kancák a zöld mezőn végignyargaltanak
(V 108). Halkan kuncogva sírdogált a háttérben, de könnyei nem jöttenek
(V 93). — Még feltűnőbbek a vala alakkal kapcsolt igeformák, melyeket
Krúdy nagy szeretettel használ, néha feltételes mód helyett is: Tán napközben
sem mozdul ki vala a nézőtérről, ha ott dohányozni és sörözni lehet (V
36). Tán kibékül vala (A 18). Szepesiné nem lett volna asszony, ha
túlságosan tiltakozik vala a tőrmester imádsága ellen (P 60). Az
ismerősök... bizonyos kárörömmel integetnek vala Ludacskai felé (D 39).
A gönci hordókról nevezte el vala őket „Gönci fiúknak” (D 49). S magam
sem tudnék hirtelen erre felelni, ha azóta régen el nem múlnak vala
mindazok az ellenséges jelenségek (D 96).
Az
ódonságot, régiességet fokozza a régi szavak kedvelése: nála ugyanis estve,
estenden álorcás emberek járnak viseletes cipőkben stb. Helyesen
írja róla
Rónay Mária:
„Ha írásait olvassuk, mintha ódon almárium mélyéről előkerült, levendulaillatú
csipkekendő borulna a szemünkre, úgy érezzük.” (Literatúra VI. 7.—1931 máj.)
A
régiesség mellett azonban telítve vannak Krúdy írásai a nyelvújítás
alkotásaival is (beszély, beszélyíró, emlény, szívszerelem, műítész, élv,
élvvágyó, ódondász, lábtyű, előny, fölény, jelvény = gyorsírási jel, gunyoros,
csalékony, szemsugár, életöröm, reményteljes, delhölgy, költemény füzér
stb.), valamint a jelent tükröző népies szókkal és szólásokkal is (bugyelláris,
ümmög, hümmög, hébe-korba, hében-korban, girbe-gurba, kikottyant, töntörgő,
sikkant, karabincsolás, ümögben és gatyában, térül-fordul, se bű, se bá,
tengetem-lengetem életemet, tenni-venni, pitteg-pattog; hát ami igaz,
igaz, így van vagy nem így van, hogy hogy nem, mi történt, mi nem történt, évek
múldogáltak, évek mendegéltek, a kis hegedűs vonta a maga nótáját
stb.).
Igen
jellemző Krúdy nyelvére a körmondatosság. Talán egyetlen magyar írónál sem
találunk olyan mondatkígyókat, mondatóriásokat, mint nála. Egy-egy mondata
egész lapot betölt a maga 30—40 sorával. Aránylag a rövidebbek közé tartozik a
következő, igazi Krúdy-féle körmondat: „A páholyok elején, hol a zizegő
piros színlap, apró, szűzleány kebeléhez hasonló narancsok, aranyos pohárban,
színes virágbokrétával díszített cukorkásdobozok, jószagú fehér keztyűk, mintha
női karoknak a befelé eső részéből volnának szabva, a marabu legyező, mint
lengő tollbokréta azoknak a férfiaknak temetési lováról, akik nők miatt halnak
meg, mindenféle illatok, kifésült, púderrel meghintett női frizurák, az esti
világosságban fölhevültnek látszó női arcok, csillogó szemek és friss, fehér
blúzok gyűléseztek, egy magastermetű, barna, diószemű, nyírott bajuszú
és haloványképű fiatalember lépkedett végig sötét ruhában.” (V 39.) Ez a
körmondat voltaképpen egy főmondatból áll: „a páholyok elején... egy
fiatalember lépkedett végig sötét ruhában” és ebbe a néhányszavas főmondatba
van beleékelve az a tízsoros helyhatározó mellékmondat, mely hol
kötőszóval kezdődik és a gyűléseztek állítmánnyal végződik.
Az
ilyen mondatkígyók nemcsak szórványosan, imitt-amott találhatók Krúdy
írásaiban, hanem úgyszólván lépten-nyomon előkerülnek stílusának egyik jellemző
sajátságául. Helyszűke miatt ilyen mondatkígyókat itt nem áll módunkban idézni,
de megállapíthatjuk, hogy minden Krúdy-olvasónak minden Krúdy-műben szemébe
ötlenek az ilyen nem mindennapi mondatóriások. Ennek az igen jellemző
stílusbeli sajátságnak magyarázata Krúdy impresszionizmusa és az, amit Szerb
Antal is kiemelt, hogy a szürrealista Krúdy „el-elveszti az elbeszélés fonalát,
végtelen kitérésekbe bonyolódik bele, megbontja a regény szerkezetét a tűnő
pillanat szépsége, az előadás édes és öncélú gyönyörűsége kedvéért.” (Id.
Keszi Imre
Igen
jellemző még Krúdy stílusára a már mások által is kiemelt ritmikus hullámzás.
Stílusának zenei hatása van, „nem a gondolatok logikus rendje, hanem az
érzelmek és érzéki benyomások ritmikus hullámzása szabja meg mondatainak
szerkezetét. Hosszabb prózai munkái első olvasásra laza szerkezetűeknek
tetszenek, holott ezek is meg vannak komponálva, csakhogy nem értelmi vázuk
van, hanem az emlékezés, az álom, a révület rapszodikus ritmusát követik”
(Hungária Irod. lex. 1947). Az érzelmek és érzéki benyomások hullámzása
magyarázza meg tehát azt a sok kitérést, amely Krúdyt sokszor belekergeti a
pillanatnyi impressziók hatása alatt hosszú körmondatokba és mondatkígyókba.
A
mondatóriások és a ritmikus hullámzás is az ú. n. irodalmi biedermeier-stílus
ismertetőjegyei közé tartoznak. Ez az irány voltaképpen csak negatívum, és nem
egyéb, mint „visszahúzódás a klasszikus formáktól és a romantikus pátosztól,
fáradt menekülés a polgári nyugalom, kisigényűség, egyszerűség felé. Nem
tudatos irodalmi irány vagy jelszó, tartalma különben is negatív, s így nem is
különíthetünk el egyes írókat a többiektől biedermeier-írók néven”. (Benedek M.
Irod. lex.)
Ha
Krúdyról, mint biedermeier-íróról akarunk beszélni, ki kell emelnünk, hogy
talán legjellemzőbbek a sajátosan egyéni jelzői. Ezek szokatlanságukkal,
találó, de sokszor groteszk és legtöbbször több szóból álló összetettségükkel
lepnek meg bennünket. Ezek a „szóvirágos” jelzők teszik leginkább
biedermeier-stílusúvá Krúdy műveit. Pl. tavaszamúlt színésznő (V 97), tavaszamúlt
kéményseprőné (V 17), kiültnadrágú hivatalnokok (V 13), teknősbéka
külsejű vasgyári ügynök (D 16), madárfészek tenyerű keze volt (A
32), szentjánoskenyérszagú tenyerével (P 47), foxterier-lábú
fotel (A 34), hagymafejű templomok [Oroszországban] (V 14), a zsidók hagymafejű
tornya (V 143), esernyő-szemű öregúr (A 139), puskaporos arcú
kapitány (V 30), aranykeblű Kecseginé (P 11), fehérharisnyás,
szentképarcú, vászon- és rezedaillatú dámák (P 23), csaknem csodatevően
tisztaéletű régi úrnők illatát lehelő ékszerek (A 112), templomi
gyertyatisztaságú és szenteltvíz illatú polgárnők (P 42), viaszgyertyaszagú
éjszaka (A 54), a „Csiga” tepertő- és hagymaillatú vendégei (P 49), túlfűtött,
szivarszagú, melegvíz- és szénaillatos szoba (V 59), a szivar- és
parfömszagú kocsi belsejében (V 59), bús és arany pókhálós Reviczky,
esti harangszó hangú Tompa (V 109), parasztbánatos tekintetű
Arany (A 69), álmodozó, vecsernye harangszavú háztetők füstjében ásító
délután (P 50), pörge, táncosléptű és örökösen fütyülgető kereskedő (P
48), messzi hegyek fölött zárójelalakú madarak repültek (V 180), az
élete gyönyörűségeit, aranyfácán csillogású napjait mind-mind
elhallgatta (V 95), mellbeteg színű felhő (A 111), aranyat vérző
napszállati felhő (A 67), szívverést megállító kalandok (P 24), örömpiros
ablak (A 68), még ha sírdogál is valaki a szobában cinkefogó orral,
boldogtalan szemmel (D 45), stb.
Számos
mondatot találunk Krúdy írásaiban, melyek oly gazdagok jelzőkben, hogy
valóságos jelzőgyűjteménynek tekinthetők, pl. El a közelgő őszi köd, sirdogáló
fellegek, kulcslyukon bebujkáló nedves szelek, a kályha előtt töltött szomorú
estvék, kormos délelőttök elől (A 52). Majd letelepszik a bormámor az üresen
hagyott székre, az asztal mellé és gyönyörűségesen buzdító, nagy tettekre
sarkaló s új életre hívó szónoklatait némán elmondja a boros pohár felé
hajlóknak (P 25). Mintha egy csillogó nagyvilági, idegen, de csábító parfűmös
virág, egy aranyszegélyes meghívó a követség báljára, útijegy a Párisba
nyargaló futárvonatra, csábos, havannaillatos, a fehér mellényzsebből csak
aranypénzzel fizető nagyvilág lépett volna be Szénfi úrral a budai házba (A
100), stb.
De
nemcsak jelzői meglepőek, szokatlanok, újszerűek, hanem hasonlatai is, melyek
dúsan ékesítik írásait. Néhány példát idézünk: Finom volna, mint egy antik
gyűrű, nemes, mint a Dante versei, és bátor, mint a toledói penge (V 23). R.
olyan érzelmesen felelt, mint a szentsír katonája föltámadás éjszakáján (V 42).
Olyan jellemtelen volt, mint egy cigányzenész Szalonikiben, olyan bölcs volt,
mint egy vén remete, aki fagyökéren él az erdőben és olyan szerelmes volt, mint
egy borbélylegény vagy egy költő (A 82). A hajósok olyan egyhangúlag kiáltoztak,
mint az Ali-baba meséjében az öszvérhajcsárok (A 23). Úgy topogott a tél, mint
az örökkévalóság (P 16). A Lánchídon hidegen fújt a szél, mint a halottak átka
(P 6). A kékes téli alkonyat lefelé szitált, mint az álom a szemekre (P 4). Az
én gondolat-felhőim borús táj fölött szálladoznak mostanság, mint fáradt
vándormadarak a nagy síkság felett őszi alkonyatban (A 19). Ilyenkor gyorsan
elsuhantak a reám való gondolatai, mint alkonyati tó vizéről a megzavart
vándordarvak (A 15), stb.
Képei,
leírásai meglepően szemléletesek. Szereti a leírt tárgyakat megszemélyesíteni
és érzékeltetni. Állításunk igazolására untig elég egyetlen példa is: Hervadt,
múlt évi levelek töltötték meg az árkot és a rózsafák még barna szalmabundákban
állongtak a kertben. A nagy fák olyan mélázó némasággal állottak a ház körül,
mintha alattomban az estét várnák, hogy elszökjenek a tájról. Magas léckerítés
vette körül a kertet és a nyárilak rejtelmesen bujt meg a kert végében. Nyári
reggel, midőn kis harmatcsengetyük jelentik közeledni a napot, nagyszerű lehet
itt az ébredés (V 100).
Többen
utaltak már arra, hogy Krúdy nyelvében és stílusában sok a Mikszáth-hatás.
Megfigyelésünk szerint is igaz ez. Sok jelző, kép, hasonlat is Mikszáthra
emlékeztet, úgyszintén a sokféle ismétlés is; de ami Mikszáthnál a
leggyakrabban visszatérő stiláris jelenség, az Krúdyra is a legjellemzőbb: a
mondatok közbevetése, közbeszúrása, a zárójelekbe zárt megjegyzések kedvelése.
(L. Rubinyi: Mikszáth K. stílusa és nyelve, 100. 1. stb.)
Közmondásokat
és közmondásszerű szólásokat is nagy szeretettel használ, de ezek is meglepőek
és szokatlanok. Íme belőlük néhány: Bolond ember, aki kíváncsi a maga
temetésére. Aki hangosan nevet, annak örökre nyitva marad a szája. Aki táncol,
eltöri a lábát. Aki bort iszik, lerészegedik az emberek csúfságára. Aki
lakodalomba jár, előbb-utóbb maga is megházasodik, stb.
Végezetül
még valami szokatlan dologra kell rámutatnunk. Ez pedig a megszokott szórendtől
eltérő, hibás vagy hibásnak érzett szórenddel alkotott mondatok használata.
Pl. Fátyol kisasszony nem tudott jutni soha egy igazi becsületes vidéki
tapshoz (V 12). Már meglehetős sikereik voltak Kaposvárott és Makón, Horváth
kisasszony a Monna Vannában feltűnt, Silvia a Bolondban és János
vitézben (tűnt fel, V 12). A nő azt híresztelte el a városban, hogy éjnek
idején anyóstól együtt megölni akartam őket (A 77). Hová céltalanul,
terv nélkül, szinte véletlenül érkeztem, anélkül, hogy számot adni tudnék
arról, hogy miért utaztam (A 74), stb.
Az
elmondottakból kitetszik, hogy Krúdy írásaiban a múlt és a jelen, a régi és a
mai nyelv elemei találkoznak. Jelzői, képei, hasonlatai meglepőek, de
általában nála semmi sem mindennapi, hanem szokatlan, újszerű.
* Rövidítéseim: V = A vörös postakocsi. D = Dudorászi, A = Aranykézutcai szép napok, M = Magyar jakobinusok, P = Pesti nőrabló
(Magyar Nyelvőr, 1949/1.
/január-február/ 14-17. p.)