DÉLI KAKASSZÓ ...

 

Annak idején ötven-hatvan kötet is megjelent az Ifjúsági Könyv­kiadónál, amíg valamelyikkel foglalkozott a kritika. Nyilván fontosabb feladatai voltak: ha megnézzük irodalmi sajtónk akkori számait, még amerikai koktél-receptes könyvekről is találunk bennük építő bírálatokat. (A Falvak Népe kritikai rovata még ma is így jár el: hány falusi tárgyú könyvet s a falusi könyvterjesztéssel kapcsolatban hány kérdést sorolhatnánk fel, amelyekhez még mind nem volt ideje hozzászólni; de nem késik kemény hangú recenzióban harcos állás­foglalásra felszólítani dolgozó parasztjainkat Aldous Huxley leg­újabb könyve ellen, amelyet talán még maga a recenzens sem ol­vasott.)

Azóta mégis jelentősen javult a helyzet. A Tanulók Könyvtára sorozat még csak a húszadik kötet felé tartott, amikor már kezdtek szaporodni körülötte a hangok; s éppen a huszonhetedik kötethez ér­tünk, amikor egy kiadványról már többen is írnak, s azzal az ígé­rettel, hogy nem utolszor.

E recenziók és bírálatok sok értékes és megszívlelendő dolgot mondtak él, de elhangzott néhány félreértésből származó bírálat is. Egyre szeretnék itt közülük válaszolni.

Mindenekelőtt a Tanulók Könyvtára sorozat nem iskolai segéd­könyvtár. Nem az iskolai kötelező olvasmányok anyagát akarja ma­radék nélkül megjelentetni: ez a tankönyvkiadó feladata volna. Illetve ezek is kötelező olvasmányok, de nem a tanterv írja elő olvasásukat, hanem az elemi irodalmi műveltség követelménye. Hogy éppen a ta­nulóknak ajánljuk őket elsősorban, az már csak azért is természetes, mert iskolások, tanulók teszik ifjúságunk zömét.

Mégis, Izsák József az Igaz Szó nyolcadik számában azt állítja, hogy: „A Krúdy-kötet kiadása, az elbeszélések válogatása és beveze­tője azt árulja el, hogy a sorozat csak nevében a Tanulók Könyvtára, de valamely végzetes félreértés folytán nem iskolai ifjúságunknak jelentetik meg.”

Mint látható, Izsák három dolgot kifogásol. Először: egyáltalában helyteleníti Krúdy kiadását. Nem mondja meg, hogy miért, s következ­tetni sem lehet rá, hiszen kevesli a kötettől Krúdy jelentőségének mél­tatását. Sejteni azonban sejtjük: azért nem ért egyet Krúdy kiadásá­val, mert nem szerepel a középiskolai tantervben. Másodszor: rossz­nak tartja az elbeszélések válogatását. Most sem mondja meg, hogy miért. Annál érthetetlenebb ez a kifogása, mert egyetértőleg hivatko­zik Ficzay Dénes recenziójára, aki pedig jónak tartja a válogatást. Amint valóban jó is. (Ugyanakkor azonban Izsák még célozni sem igyekszik arra, hogy miként kellett volna a kötetet válogatni. Hogy miért nem, azt szintén csak sejtjük.)

S végül harmadszor: elmarasztalja a bevezetőt. Nos, ami igaz, igaz. A bevezető rossz, s egyáltalán nem felel meg a célnak. Nyilván­való, hogy jobb lett volna egy olyan bevezető, amilyent Ficzay igényel. Ám oka van annak is, hogy ilyenre sikerült. Ez az ok nem esik olyan távol Izsák Józseftől, s a hozzá hasonló „jó tollú tanároktól”, mint ők maguk is gondolnák. Azt írja Izsák töb­bek közt: „Egészen érthetetlen, hogy miért hallgatja el Krúdy kiállá­sát az 1918—19-es forradalom mellett, éles bírálatát a hanyatló ma­gyar középosztályról.” Ez nagy hiba, de én sokkal nagyobb képte­lenségnek tartom, hogy ezt Izsák miért csak Vígh Károllyal szemben kifogásolja, aki végül is mond valamit, még ha felszínest és kétest is Krúdyról, erről az Izsák szerint is jelentős íróról, s miért nem a kö­zépiskolai tantervet bírálja, amelyik meg sem említi Krúdyt. (Sőt, akár az egyetemi tantervet is.) És miért most beszél elhallgatásról, amikor már kezdenek mondani valamit Krúdyról...

Nem érthetetlen, hanem nyilvánvaló, hogy Vígh Károly azért nem írt jobb előszót, mert jobb nem tellett tőle és nem ismeri Krúdy haladó értékelését. De még ez is érthető, hiszen az elmúlt évek során igazán nem dúskáltunk a Krúdy-értékelésekben és ismertetésekben sem, a Krúdy-szakértők nem hozták nyilvánosságra véleményeiket. Azonkívül Krúdyt értékelni nehéz feladat is, mert valóban sok és kemény ellent­mondással van tele életműve. Ezzel az értékeléssel megpróbálkozott Vígh Károly, de nem futotta rá az erejéből. Ennek magam is tanúja vagyok, hiszen a szerkesztőség visszautasította Vígh első előszavát. S mikor már a nyomdában volt a könyv, éppen azért, hogy ne ma­radjon teljesen előszó nélkül, írta meg Vígh azt, amit tudott, azt, hogy Krúdy nagy stílusművész; ha másért nem, legalább ezért is­mernünk kellene. Mondom, az ismerethiány megbocsátható, ha ne­héz szívvel is, de mit szóljunk azokról, akik tudatában vannak és vol­tak, hogy itt nemcsak egy nagy stílusművészről feledkezik meg az irodalomtanítás és könyvkiadás, hanem más nagy értékekről is — és mégis hallgattak? Szemrehányást most is csak annak tesznek, aki akárhogy is, de mégiscsak foglalkozik ezzel az íróval.

Ezelőtt tíz évvel, első egyetemi dolgozatomat írva, elolvastam vagy húsz kötetnyi Krúdyt, s anélkül, hogy bármit is tudtam volna életraj­zából vagy legalább valamennyire is átfogóbb képpel rendelkeztem volna Krúdyról, vállalkoztam, hogy írok róla a készülő tankönyv szá­mára. Meg is írtam, mert hézagos ismereteim ellenére is meg voltam győződve, hogy Krúdy nagy író és örömmel mutattam ki műveiben, ahol fölfedeztem, haladó vonásokat. De mégsem került be Krúdy a tantervbe. S nem a felszínes ismertetésem miatt, mert hiszen ezt más is elvégezte volna, jobban, ha kell. De nem is kellett. Egy tekintélyes irodalompolitikusunk, akinek a tankönyvszerkesztésben döntő szava volt, magához hívott, s megmagyarázta, hogy Krúdy egy „link dzsentri bohém” volt, akinek nincs jogcíme a halhatatlanságra. Erről azon­ban a lelkem mélyén nem tudtam meggyőződni, s egy évtizeden ke­resztül vártam arra, hogy Krúdynak nálamnál jobb prókátora akad. Mit nem adtam volna érte, ha akkoriban megjelenik Izsáknak Krúdy haladó értékeit feltáró tanulmánya. Ám sokáig semmi sem jelent meg. Illetve végül is megjelent egy fiatal leány, aki nemrégiben végezte kitűnően a magyar irodalomtörténeti szakot, — s akinek, hogy úgy mondjam, létfenntartása is az irodalommal kapcsolatos — s ez az ifjú magyar filológus Krúdyról hallván beszélni, megkérdezte: „Az a Krúdy most ugye Ausztráliában él?” Rövid megdöbbenés után kide­rült, hogy ez a megindító ártatlanságú értesülés egy famózus Márai-vers eme sorából ered: „S Krúdy szava zengi be az ausztrál éjszakát.”

Akkor határoztuk el a kiadónál, hogy tovább egy percig sem ajándékozzuk Krúdyt sem a dzsentrinek, sem a déltengeri emigráció­nak, s nem várunk a jótollú átértékelőkre sem, hanem rögtön kiadunk tőle egy kis válogatást. Akkor értettük meg, hogyha bárhol rést ha­gyunk az ifjúság irodalmi oktatásán, rögtön lesznek mások, akik megpróbálnak behatolni a résen, s ha az ifjúság nem kap meg vala­mit tőlünk, keresni fogja máshol.

A jótollú Krúdy-szakértőket pedig nem ismertük. Különben is számtalanszor előfordul, hogy egy-egy irodalmár elvállalja az előszó megírását, azt azonban addig halasztgatja, amíg a könyv már a nyomdában van, s kis túlzással szólva, a végén szinte a korrektornak kell a szedőgépbe diktálni valami előszófélét. Így például az utóbbi időben azt a Jósika-szakértőt, aki a tankönyv számára Jósikát meg­írja, nem tudtuk rávenni, hogy a legközelebbi csillagászati korsza­kon belül egy háromoldalas előszót írjon nekünk. Pedig az Abafi kia­dása is sürgős. S még egy példát akarok fölhozni filológusaink maga­tartásáról. Annak idején, mikor a Shakespeare-kötetünket adtuk ki, egy hozzáértő irodalmárt kértünk fel a kiadás gondozására. Az illető időhiány miatt nem vállalta. A könyv megjelenése után azonban volt már ideje, hogy a kiadás valamennyi hibáját tűhegyre szedje.

Mindenütt, még a könyvkiadásban is, a mégoly gyarló és ügyet­len kevés is többet ér, mint a nagyvonalú, igényes semmi. Márpedig ebben a helyzetben a kettő között kellett választanunk. És ezért ne haragudjék — vagy akár haragudjék — Izsák József, bírálatának módjával Bajor Andor kakasát juttatja eszünkbe, amely mindig csak délben kukorékol, mert akkor már kétségtelen, hogy visszavonhatatla­nul fennjár a nap.

SZŐCS ISTVÁN

 

(Igaz Szó /Tîrgu-Mureş-Marosvásárhely/, 1957/9. /szeptember/ 446-448. p.)