UTÓSZÓ

 

„Valami nagy-nagy regényt szeretnék írni, amelyben benne volna mindaz, ami eddig megjelent könyveimben itt- ott szétszóródva benne van. Egy igen nagy regényt arról a korról, amelyet átéltem, amelyet saját szemeimmel láttam létrejönni és elmúlni. Benne az ó-Magyarország, benne az új-Magyarország, és a legújabb Magyarországból csak annyi, amilyen lapidáris egy sírfelirat szokott lenni...” – írja Krúdy Gyula 1924-ben egyik vallomásában. Nem új keletű ez a terve. Szinte minden lényeges sorsfordulóján felbukkan, s hol „a Budapest regénye”, hol „a történelmi múlt regénye”, hol „a föld regénye” tematikában, hol pedig, mint a fenti idézetben foglaltakban jelöli meg szándékát.

Nem szentségtörő merészség az öröm: milyen jó, hogy Szindbád megalkotójának ez a vágya olthatatlan vágy maradt, hogy mindazt, amit egyetlen regénybe szándékolt összesűríteni, olyan remekművekbe szórta szét pazarló gesz­tussal, mint A vörös postakocsi, az Őszi utazások..., Asszonyságok díja, a Hét bagoly, az N. N., a Nagy kópé, az Őszi versenyek, a Boldogult úrfi koromban és más regények s számtalan novellája. Már 1913-ban, amikor napvilágot lát A vörös postakocsi, az „a Budapest regényé­nek” szánt, és az első, igazi, országos sikert meghozó regény, már akkor megfogalmazódik ez a gondolat, nem kisebb költő tollán, mint Ady Endréén. „Nem, ez még mindig nem Budapest regénye... – írja. – De én nem tudom, csakugyan okvetlenül meg kell-e írni azt a bizonyos pesti regényt úgy, hogy az egész mai Budapest aljasodjék benne? Bródy Sándorék biztatgatásainak nem lesz jó végük: jelentkezni fog

Budapest áhított regényével váratlanul valamelyik ügyes, ravasz, második minőségű költő... Krúdy, édes szeren­csénkre, nem azt írta, amit regénye bejelentőjébe fölsorolva megígért, hanem eldalolta tegnapi ifjúságának boszorkányos muzsikájú dalát...” Ady pontosan, tisztán látja, hogy „ez a tegnapi ifjúság”, „vidéki emlékekkel terhes,” hogy a vidékről hozott élményanyag, etikai magatartás határozza meg Krúdy hőseinek viszonyát a század végi-század eleji Budapesthez, hogy ennek a tegnapi ifjúságnak a jelene szorosan összefonódik a főváros korszakváltásának pillana­tával; az ódon Pestbudából-Óbudából véglegesen nagy­várossá fejlődő Budapest évtizedeivel, hogy szerencsénkre Krúdy pesti regényeiben is egy „prózaiasított és krúdyasított, de mégis annyira belső versű Byron hőskölteményt” formál.

Az impresszionista hangulat és városképeknek, az idő lírai felbontásának, a „réveteg jelenükkel” a biedermeier fél­múltba süllyedő figuráknak, a sosemvolt életformát újra­élő hősöknek, elsősorban Szindbádnak, a hajósnak a megte­remtője a pesti regényekhez a valóságtól kapja meg azt, amit korábban a fantázia, a költészet síkján ő maga teremtett meg. Nevezetesen azt a temetve születő, a különféle idők és életformák egyidejűségében kavargó Budapestet, azt a század végi-század eleji fülledtségével és áttetsző tisztasá­gával, kietlenségével és romantikájával terhes, egyként vonzó-taszító fővárost, ahol az óbudai kiskocsmák kvaterkázó öregurai, a messzi utakról megtért ízes ebédeket falatozó fuvarosok, a józsefvárosi földszintes házak álmatag szüzei éppúgy hozzátartoznak a városképhez, mint a Belváros kereskedőcsaládjai, a kapitalizmus életvitelének bűvöletében ügyeskedő tőzsdeügynökök, a belvárosi szalonok, redakciók kis és nagy törtetői.

E tekintetben ha összehasonlítjuk a Szindbád-novellákat Krúdy pesti regényeivel, köztük is elsősorban a Hét bagoly-lyal, úgy a hősök és környezetük viszonyában van a döntő különbség. Szindbád a múltba utazik, „a múlt holtvizein kalandoz álomszigetek között” (Szép Ernő), ahol „valami olyan időt mutatnak az órák, amilyen talán soha nincs”, ahol az ő érzései, vágyai, számtalan, gyakran képtelen alakban megújuló romantikus személyisége az egyetlen valósig, a Hét bagoly-ban pedig Józsiás a múltból jön, illetve a múlt romantikáját, vágyát, nosztalgiáját hozza a való világba, s ezáltal válik élete, személyisége romantikus „álommá”.

De mind közös ihletésű alak, nemcsak azért, mert mind­kettőben, mint minden hősében, Krúdy saját vonásait, saját sorsának megannyi, apró mozzanatát rejti el, hanem azért, mert mindkettő egy letűnt világ, a múlt vizeinek holtágában veszteglő álomhőse – az egyiket nyíri csend pusztuló dzsentri-világának utolsó gavallérja, a másik az ódon város regényességének újraálmodója.

Ugyanakkor ha eltekintünk mindazon közös ábrázolás­beli eszköztől, amellyel írójuk alakjukhoz hozzányúl – töb­bek között az egyik legszembeszökőbb „krúdys” eszköztől, az irónia és a melankólia sajátos keverésétől lehetetlen nem látnunk azt a nagy különbséget, amely az író és hősei viszonyában fejeződik ki. Krúdy Szindbádot, minden szeretetreméltósága, színessége, költőisége, látszólagos elpusztíthatatlansága ellenére, egyre mélyebbre, s végül már-már komikus halálba süllyeszti, míg Józsiást tévedéseiből, bűneiből, megkísértettségéből kimenti, s elviszi egy olyan világba – Áldáska világába –, ahol a költészet, a szépség, a regényesség nyelvét még beszélik, értik. Ezt nyomatékosítja Szomjas Guszti jelenléte is. Szomjas Guszti, a vidéki öregúr, ki ifjúságát megkeresni jön fel Pestre, komikus csetlés-botlásai ellenére, nem álomvilágot szembesít jelen­koruk Budapestjével, hanem a félmúlt megélt valóságát – amely egy pillanatra meg is elevenedik az első fejezet hófüggönye mögött, s amely bár kiűzetett a Belváros elegáns szalonjaiból, fülledt szállodáiból, lezüllött penziódból, tovább él, lélegzik a Józsefváros és Óbuda földszintes házai­ban.

A Hét bagoly-t szokás a századforduló Pestje hattyú­dalának nevezni. Bár ez igaz, bár Krúdy kétségtelenül tegnapi ifjúságát, pályakezdő éveit eleveníti fel a regény lap­jain, a mű nemcsak búcsúzás, de megérkezés is. Megérkezés a periférián élő kisemberek világába, ahol az elpusztíthatat­lan életszeretet, az evés-ivás már-már szertartássá emel­kedő örömében, a szerelem természetes gesztusában, az élet és halál titkainak bölcs tudomásulvételében, s a szűkebb haza iránt érzett hűségben testesül meg, s legjellemzőbb vonása az állandóság. Az állandóság, amelynek lélegzete legfeljebb a nagy történelmi megpróbáltatások pillanatában hagy ki. Magával ragadó és megrendítő ez az eleven szép, vidám világ, hiszen a Hét bagoly az ellenforradalom első éveiben született, akkor, amikor Krúdy előtt „az újságok bezárták hasábjaikat, a kiadók elzárkóztak előtte, és még arra sem voltak hajlandók, hogy elfogyott regényeit újranyomassák”, amikor ő maga is, fiával, miként a Hét bagoly-beli Szerelemvölgyi úr, álmoskönyv írogatásával tölti nap­jait, amikor, saját szavaival élve, „a magyar író reménytele­nül néz a jövendőbe, mert már nem is sejti, milyen lészen sorsa a rab országban”.

Az a Krúdy, aki az új magyar próza nagyjai közül a leg­jobban kötődik a múlthoz, aki az „ibolyaszemű ember”, Jókai romantikáját jön folytatni, aki mégis addig „ismeret­len látószögekből közelíti meg a lélek rejtett életét”, s a nyugati irodalommal szinte egy időben teremti meg az idő felbontását, aki a természetes bájjal teli ódivatúságot és a szorongatóan modern életérzéseket együtt hordozó jelensége irodalmunknak, lágy színekkel, a költészet és látomások idilljeivel úgy alkot könyörtelen krónikát pusztuló osztályá­ról, s a korrupt, mulató-züllő századfordulós fővárosról, hogy közben megőrzi, bearanyozza, eleven színekkel életre varázsolja ezt a másik világot, másik Budapestet.

Magányos jelensége volt irodalmunknak. Nyomorúságos körülmények között indult el pályáján, és nélkülözések között fejezte be négy évtizedes, olykor páratlan sikerekben gazdag, s hallatlanul nagyszámú műveket felmutató írói munkásságát. Hivatalos elismerésben csak szűkösen része­sült. A Petőfi Társaságba csak 1914-ben, a Szindbád és A vörös postakocsi megszületése után, választották be, s a Baumgarten-díjat is csak halála előtt három évvel nyerte el. A hivatalos körök részéről senki sem jelent meg temetésén, s Hevesi András szerint, az újságokban a búcsúztatóit „kegyelemből megtűrt öreg riporterek írták”.

Sőtér István írja róla: „Krúdy Gyula igazi pályafutása a halála után kezdődik. Ő az az író, aki még posztumusz műveivel is új híveket, lelkes olvasókat szerez magának ... Krúdy szándékosan választja az élet perifériáját – s ebben annak az embernek vallomását kell látnunk, aki érzi, hogy eszményeire és álmaira, életbölcsességére és stílusára a kortársi világnak nincs szüksége. És amire annak a kornak szüksége nem volt, éppen az a nemes, a maradandó, az iga­zán jelentős Krúdy művében.”

Varga Katalin

 

(Hét bagoly.
Bp. 1974, Szépirodalmi Könyvkiadó. 243-246. p.)