UTÓSZÓ
„Valami nagy-nagy regényt szeretnék írni, amelyben benne volna mindaz, ami eddig megjelent könyveimben itt- ott szétszóródva benne van. Egy igen nagy regényt arról a korról, amelyet átéltem, amelyet saját szemeimmel láttam létrejönni és elmúlni. Benne az ó-Magyarország, benne az új-Magyarország, és a legújabb Magyarországból csak annyi, amilyen lapidáris egy sírfelirat szokott lenni...” – írja Krúdy Gyula 1924-ben egyik vallomásában. Nem új keletű ez a terve. Szinte minden lényeges sorsfordulóján felbukkan, s hol „a Budapest regénye”, hol „a történelmi múlt regénye”, hol „a föld regénye” tematikában, hol pedig, mint a fenti idézetben foglaltakban jelöli meg szándékát.
Nem szentségtörő merészség az öröm: milyen jó, hogy Szindbád
megalkotójának ez a vágya olthatatlan vágy maradt, hogy mindazt, amit egyetlen
regénybe szándékolt összesűríteni, olyan remekművekbe szórta szét pazarló gesztussal,
mint A vörös postakocsi, az Őszi utazások..., Asszonyságok díja, a Hét bagoly, az N. N., a Nagy kópé, az Őszi versenyek, a Boldogult úrfi koromban és más
regények s számtalan novellája. Már 1913-ban, amikor napvilágot lát A
vörös postakocsi, az „a Budapest regényének” szánt, és
az első, igazi, országos sikert meghozó regény, már akkor megfogalmazódik ez a
gondolat, nem kisebb költő tollán, mint Ady Endréén. „Nem, ez még mindig nem
Budapest regénye... – írja. – De én nem tudom, csakugyan okvetlenül meg kell-e
írni azt a bizonyos pesti regényt úgy, hogy az egész mai Budapest aljasodjék
benne? Bródy Sándorék biztatgatásainak nem lesz jó
végük: jelentkezni fog
Budapest áhított regényével váratlanul valamelyik ügyes,
ravasz, második minőségű költő... Krúdy, édes szerencsénkre, nem azt írta,
amit regénye bejelentőjébe fölsorolva megígért, hanem eldalolta tegnapi
ifjúságának boszorkányos muzsikájú dalát...” Ady pontosan, tisztán látja, hogy
„ez a tegnapi ifjúság”, „vidéki emlékekkel terhes,” hogy a vidékről hozott
élményanyag, etikai magatartás határozza meg Krúdy hőseinek viszonyát a század
végi-század eleji Budapesthez, hogy ennek a tegnapi ifjúságnak a jelene
szorosan összefonódik a főváros korszakváltásának pillanatával; az ódon Pestbudából-Óbudából véglegesen nagyvárossá fejlődő
Budapest évtizedeivel, hogy szerencsénkre Krúdy pesti regényeiben is egy „prózaiasított
és krúdyasított, de mégis annyira belső versű Byron
hőskölteményt” formál.
Az impresszionista hangulat és városképeknek, az idő lírai
felbontásának, a „réveteg jelenükkel” a biedermeier félmúltba süllyedő
figuráknak, a sosemvolt életformát újraélő hősöknek, elsősorban Szindbádnak, a
hajósnak a megteremtője a pesti regényekhez a valóságtól kapja meg azt, amit
korábban a fantázia, a költészet síkján ő maga teremtett meg. Nevezetesen azt a
temetve születő, a különféle idők és életformák egyidejűségében kavargó
Budapestet, azt a század végi-század eleji fülledtségével és áttetsző tisztaságával,
kietlenségével és romantikájával terhes, egyként vonzó-taszító fővárost, ahol
az óbudai kiskocsmák kvaterkázó öregurai, a messzi utakról megtért ízes ebédeket
falatozó fuvarosok, a józsefvárosi földszintes házak álmatag szüzei éppúgy
hozzátartoznak a városképhez, mint a Belváros kereskedőcsaládjai, a
kapitalizmus életvitelének bűvöletében ügyeskedő tőzsdeügynökök, a belvárosi
szalonok, redakciók kis és nagy törtetői.
E tekintetben ha összehasonlítjuk a Szindbád-novellákat
Krúdy pesti regényeivel, köztük is elsősorban a Hét bagoly-lyal, úgy a
hősök és környezetük viszonyában van a döntő különbség. Szindbád a múltba utazik, „a múlt holtvizein kalandoz álomszigetek között” (Szép Ernő), ahol
„valami olyan időt mutatnak az órák, amilyen talán soha nincs”, ahol az ő
érzései, vágyai, számtalan, gyakran képtelen alakban megújuló romantikus
személyisége az egyetlen valósig, a Hét
bagoly-ban pedig
Józsiás a múltból jön, illetve a múlt romantikáját, vágyát, nosztalgiáját hozza
a való világba, s ezáltal válik élete, személyisége romantikus „álommá”.
De mind közös ihletésű alak, nemcsak azért, mert mindkettőben,
mint minden hősében, Krúdy saját vonásait, saját sorsának megannyi, apró
mozzanatát rejti el, hanem azért, mert mindkettő egy letűnt világ, a múlt
vizeinek holtágában veszteglő álomhőse – az egyiket nyíri csend pusztuló
dzsentri-világának utolsó gavallérja, a másik az ódon város regényességének
újraálmodója.
Ugyanakkor ha eltekintünk mindazon közös ábrázolásbeli
eszköztől, amellyel írójuk alakjukhoz hozzányúl – többek között az egyik
legszembeszökőbb „krúdys” eszköztől, az irónia és a melankólia sajátos
keverésétől lehetetlen nem látnunk azt a nagy különbséget, amely az író és
hősei viszonyában fejeződik ki. Krúdy Szindbádot, minden szeretetreméltósága,
színessége, költőisége, látszólagos elpusztíthatatlansága ellenére, egyre
mélyebbre, s végül már-már komikus halálba süllyeszti, míg Józsiást
tévedéseiből, bűneiből, megkísértettségéből kimenti, s elviszi egy olyan
világba – Áldáska világába –, ahol a költészet, a
szépség, a regényesség nyelvét még beszélik, értik. Ezt nyomatékosítja Szomjas
Guszti jelenléte is. Szomjas Guszti, a vidéki öregúr, ki ifjúságát megkeresni jön
fel Pestre, komikus csetlés-botlásai ellenére, nem álomvilágot szembesít jelenkoruk
Budapestjével, hanem a félmúlt megélt valóságát – amely egy pillanatra meg is
elevenedik az első fejezet hófüggönye mögött, s amely
bár kiűzetett a Belváros elegáns szalonjaiból, fülledt szállodáiból, lezüllött
penziódból, tovább él, lélegzik a Józsefváros és Óbuda földszintes házaiban.
A Hét
bagoly-t szokás a századforduló Pestje hattyúdalának nevezni. Bár
ez igaz, bár Krúdy kétségtelenül tegnapi ifjúságát, pályakezdő éveit eleveníti
fel a regény lapjain, a mű nemcsak búcsúzás, de megérkezés is. Megérkezés a
periférián élő kisemberek világába, ahol az elpusztíthatatlan életszeretet, az
evés-ivás már-már szertartássá emelkedő örömében, a szerelem természetes
gesztusában, az élet és halál titkainak bölcs tudomásulvételében, s a szűkebb
haza iránt érzett hűségben testesül meg, s legjellemzőbb vonása az állandóság.
Az állandóság, amelynek lélegzete legfeljebb a nagy történelmi megpróbáltatások
pillanatában hagy ki. Magával ragadó és megrendítő ez az eleven szép, vidám
világ, hiszen a Hét bagoly az
ellenforradalom első éveiben született, akkor, amikor Krúdy előtt „az újságok
bezárták hasábjaikat, a kiadók elzárkóztak előtte, és még arra sem voltak
hajlandók, hogy elfogyott regényeit újranyomassák”, amikor ő maga is, fiával,
miként a Hét bagoly-beli
Szerelemvölgyi úr, álmoskönyv írogatásával tölti napjait, amikor, saját
szavaival élve, „a magyar író reménytelenül néz a jövendőbe, mert már nem is
sejti, milyen lészen sorsa a rab országban”.
Az a Krúdy, aki az új magyar próza nagyjai közül a legjobban
kötődik a múlthoz, aki az „ibolyaszemű ember”, Jókai romantikáját jön
folytatni, aki mégis addig „ismeretlen látószögekből közelíti meg a lélek
rejtett életét”, s a nyugati irodalommal szinte egy időben teremti meg az idő
felbontását, aki a természetes bájjal teli ódivatúságot és a szorongatóan
modern életérzéseket együtt hordozó jelensége irodalmunknak, lágy színekkel, a
költészet és látomások idilljeivel úgy alkot könyörtelen krónikát pusztuló
osztályáról, s a korrupt, mulató-züllő századfordulós fővárosról, hogy közben
megőrzi, bearanyozza, eleven színekkel életre varázsolja ezt a másik világot,
másik Budapestet.
Magányos jelensége volt irodalmunknak. Nyomorúságos
körülmények között indult el pályáján, és nélkülözések között fejezte be négy
évtizedes, olykor páratlan sikerekben gazdag, s hallatlanul nagyszámú műveket
felmutató írói munkásságát. Hivatalos elismerésben csak szűkösen részesült. A
Petőfi Társaságba csak 1914-ben, a Szindbád és A vörös postakocsi
megszületése után, választották be, s a Baumgarten-díjat is csak halála előtt
három évvel nyerte el. A hivatalos körök részéről senki sem jelent meg
temetésén, s
Hevesi András szerint, az újságokban a búcsúztatóit „kegyelemből
megtűrt öreg riporterek írták”.
Sőtér István
írja róla: „Krúdy Gyula igazi pályafutása a halála után kezdődik. Ő az az író,
aki még posztumusz műveivel is új híveket, lelkes olvasókat szerez magának ...
Krúdy szándékosan választja az élet perifériáját – s ebben annak az embernek
vallomását kell látnunk, aki érzi, hogy eszményeire és álmaira,
életbölcsességére és stílusára a kortársi világnak nincs szüksége. És amire
annak a kornak szüksége nem volt, éppen az a nemes, a maradandó, az igazán
jelentős Krúdy művében
Varga Katalin
(Hét bagoly.
Bp. 1974, Szépirodalmi Könyvkiadó. 243-246. p.)