Ruttkay Kálmán - Krúdy Gyula: Írói arcképek

KRÚDY GYULA: ÍRÓI ARCKÉPEK I-II.

Válogatta, az utószót és a jegyzeteket írta Kozocsa Sándor. Magvető Budapest, 1957.

Közhely, hogy a művészi arckép nemcsak a modellt ábrázolja, hanem a kép alkotóját is; csak másodsorban hasonmás, elsősorban műalkotás, amely inkább a művész személyazonosságát igazolja, nem a modellét. Ez több is, mint statisztikailag bizonyítható tény. Alapvető követelmény ez, még az „írói arckép” műfajában is, amely pedig bonyolultabb feladat elé állítja a művészt, mint ecsettel, vésővel dolgozó társát, hiszen a szó eszközével olyan modellt kell megörökítenie, aki ugyanezzel az eszközzel, a maga írói művében, ha közvetve, ha áttételesen is, már megalkotta saját portréját.

Krúdynál ez a nehézség legtöbbször föl sem merül: mintha egy írónak műve nem is volna, úgy hallgat róla, szinte tudomásul sem veszi. „Krúdy ,arcképei’: koráról, elsősorban azonban önmagáról szóló vallomások” – mondja utószavában Kozocsa Sándor, aki e két kötet gazdag, bár egyenetlen értékű anyagát válogatta és jegyzetelte. (A válogatásról – mint a legtöbb válogatásról – bizonyára lehetne vitatkozni, a jegyzetek azonban vitathatatlanul semmilyen célnak sem felelnek meg: az irodalomtörténésznek alig nyújtanak valamit, a nagyközönségnek meg éppen semmit, pedig ezekben a Krúdy-írásokban elég bőven akad olyan név, utalás, amely, jegyzet híján, holt adat az olvasó számára.)

Kozocsa megállapítja, hogy „Krúdy nem úgy látta író-kortársait és azok mozgalmait, mint az irodalomtörténetírók. Nem azt szemlélte az irodalomban, ami az írott emlékek történetét jelenti. Őt az örökké változó élet tükröződései érdekelték, s az írói törekvésekben azt tartotta feljegyeznivalónak, hogy miképpen jelentkezik az élet a műben.”

Ha olykor mégis szó esik. a műről, maga Krúdy is hangsúlyozza, hogy megjegyzései nem irodalomtörténeti jellegűek: „Ámde mindez az irodalomtörténetre tartozik, mi csak a költő tragikumát látjuk egyelőre a bús kávéházi vendégben” stb. (I. 433.) Teljesen mellékes, hogy ezt véletlenül egy irodalomtörténeti szempontból jelentéktelen költővel, Rudnyánszky Gyulával kapcsolatban mondja. Magatartása ugyanez az irodalom nagyjaival szemben is. Pl. Vajda János esetében is láthatólag a „költő tragikuma”, Bartos („Niobe”) Rózával kötött szerencsétlen házassága érdekli, nem a költészete. „Versek születtek Niobe Róza kedvéért, de erről beszéljen az irodalomtörténelem.” Csillaggal még külön is jelzi, hogy e kis illetéktelen kitérés után a maga területére érkezik végre: „Ki tudja, meddig tartott volna Vajda János boldogsága, ha a vakeset egy olyan kemény kacsát nem kormányoz a pesti piacra, amelyet még Bartos Róza sem tudott porhanyóra megsütni.” (I. 310.) A kemény kacsa létének, mint történeti ténynek bizonyítása egy Vajda-levéllel: akár tudatos paródiája is lehet az irodalomtörténeti dokumentációnak. De a paródia, ha van is, csak esetleges, alkalmi ráadás itt. A kemény kacsa végzetszerű megjelenésének groteszk története elsősorban kitűnő példa arra, hogy Krúdy írói arcképeiben – akárcsak egyéb műveiben – a tényszerű, történetileg hiteles valóságelem legtöbbször valami kuriózum, akár alkalmi megemlékezést, jubileumi köszöntőt, nekrológot, akár irodalmi riportot, anekdotát, zsánerkép-szerű tárcanovellát, akár olyan hangulatnovellát ír, mint a Kemény-arckép, a Zsigmond utolsó szava, amelyet méltán tart Kozocsa az „egyik legmegrázóbb és művészi szempontból tökéletesen felépített” Krúdy-elbeszélésnek.

Hogy mennyire a kuriózum vonzza Krúdyt, bizonyítja egy sereg név, amelyeknek viselői nem írói értékeikkel lettek arra méltók, hogy arcképüket megrajzolja: a bankóhamisító Benedek Aladár, a „királyné költője” ; Kálnay László, nyíregyházi ügyvéd Krúdy ifjúkori öreg bohém-cimborája, akit Rákosi Jenő fedez fel, mint „fiatal” tehetséget; Gáspár Imre, a beteges hajlamú újságíró, aki ifjúkorában saját halálhírét közölteti egy lapban, kíváncsiságból, vajon milyen hatást vált ki a hír az újságírók világában; Komócsy József, a „vendéglők költője”, akinek nevét a Komócsy-vesepecsenye őrzi; vagy Petőfi szerencsétlen sorsú fia, „Zoltánka”, aki még névleg sem író, hanem korhely vándorszínész.

Az irodalom második, harmadik vonalába vagy még oda sem tartozó írók arcképéhez viszonyítva a nagyokról rajzolt portrék sem mutatnak lényeges különbséget. Olykor még szürkébbek is amazoknál. Bármennyire helytálló is, amit Krúdy pl. Kazinczyról mond és a nyelvújításról, „az új, vértelen, nemzeti forradalom”-ról (I. 34.), Kazinczy arcképe élettelen: az emberről kapott személyes élmény, vagy a még friss, eleven legenda híján az író művéből kell anyagot s ötletet merítenie Krúdynak. Még legkedvesebb költőjéről, az életével és eltűnésével sok életrajzi érdekességet szolgáltató Petőfiről is szürkébb képet fest, mint, mondjuk, Inczédy Lászlóról. A Pilvax-kávéház: történelem, legfeljebb kilúgozott irodalomtörténeti legenda; viszont ifjúkorában maga is üldögélt a ferencvárosi Svertetzky-vendéglőben, ahol a kocsma-kertben nagyot dobbant a kugli-golyó, nemzetiszínű volt a pohár, és estenden halkan, kocogva megjelent Inczédy László, hogy híveivel megbeszélje a napi politikai eseményeket.” (I. 440.)

Kivétel számba megy, környezetéből ki is rí és irodalomtörténeti esszébe kívánkozik pl. az a Jókairól szóló pársoros kaján remeklés, amelyben egyszerre villantja fel Krúdy az ember és író képét: „Valamiképpen mindig valamely őszinteség nélküli, görögtüzes gyantaszag érezhető, amikor a messzi években Jókai tollára veszi Petőfi nevét. Sohasem tudja neki elfelejteni és megbocsátani azt a félelmet, amelyet ifjúkorában okozott. Ez az élet-mumus még nyomtalan halálával is zavarba hozza Jókait, aminthogy annyira zavarba hozta egykor szeretetével, haragjával, bátorságával és erejével.” (I. 194.) Ami egyebet Jókairól mond: életrajzi érdekességek, apróságok, emberi gyengeségek, epizódok. Arany János: öreg, asztmás, bogaras „akadémiai titoknok”, aki „ezüsthuszaskáit aggodalmasan olvasgatta: vajon kifutja-e belőlük egyszerű ebédje ára ott a felsőszigeti vendéglő teraszán, ahol Törs Kálmán, a tárcaíró mindennap rákot evett” (I. 234.), és aki „sohasem fordította meg a fejét, amikor a pajkos, lobogó Weiszmann kisasszonyok a szigeti bokrok közé elbújva, hangosan szavalták Toldi estéjét.” (I. 235.)

A kortársakról, nemzedéktársakról, íróbarátokról természetesen sokkal többet tud és mond Krúdy, mint a régiekről. Többet, de lényegében nem mást. Hiába igaz, hogy Ady „költészete mindenkor útbaigazítója lesz azoknak a vándorlóknak, akik a jövendő messzi éveiből visszakalandoznak ezekbe az időkbe, a huszadik század első fertályába, amint Ninive romjait is fel szokták keresni a passzionátus utazók” (II. 61.), emlékezetünkben jobban megmarad a kép az Operaház kőszfinkszét meglovagoló költőről, a „vidéki-fi” jelző, vagy egy mondat Ady üstökéről, amely „Párizsban kezd... civilizálódni, és Ady mindenre kiterjedő gondosságára mutat, hogy hajának még akkor is tudott bizonyos vadságot kölcsönözni, amikor az már művadság volt” (II. 215.). És hiába pontos, helytálló, amit Bródy naturalizmusáról mond Krúdy, hiába találó és szellemes a megjegyzés, hogy Bródy „tetszett a fiataloknak; az irodalom kakasülőjéről messzibbre látnak, mint a földszint komótos zsöllyebérlői” (II. 238.), a Bródyról szóló írásokból mégis másra emlékszünk elsősorban: az ételreceptekre, amelyekkel Vénusz Ámort, az irodalmi babérokra és gáláns kalandokra vágyó, Pestre szökött sánta vidéki asszonyt szórakoztatja Bródy; vagy arra, hogy a Royal Szálló nevét „rojól”-nak ejti; a szeszekre, amelyek fogyasztásával öngyilkosságára készül a Semmeringen; vagy arra, hogy öreg fejjel, a Görög-utca egy kis házának ablaka alatt állva, régi „nőies” kalandjaival mulattatja az ablakba könyöklő tabáni kisasszonyt s a függöny mögött hallgatózó anyját.

Különbség a kortársakról és a régiekről festett arcképek közt leginkább ennyi: a kortársakról szóló írásokban olyan nagy számban vonultatja fel Krúdy a korabeli Pest, e „középszerűségében és balkáni ízléstelenségében zülledező város” furcsa alakjait, hogy a főszereplő néha elvész a sok statiszta közt. Nála egy alak létét csak az indokolja, ha egy sajátos légkör jelenségévé válva, sajátos hangulatot szuggerál. Ezért emlékszünk pl. az Adyról szóló írásokból Esperes re, vagy a „Kakasosház” többi vendégére, a ház úrnőjére, J. asszonyra, a „pesti sajtó öreganyjá”-ra, vagy az orfeumból hajnali misére vonuló félvilági nőkre legalább olyan élénken, mint Adyra, aki maga is csak egy a „tegnapok ködlovagjai”, a jellegzetes Krúdy-figurák sorában.

Krúdy egyik-másik írói arcképe a megtévesztésig olyan, mintha a Rezeda Kázmér szép élete, vagy a Hét bagoly egy-egy fejezete volna, de egyetlen egyet sem lehetne becsempészni Kosztolányi, Babits, Schöpflin, vagy akár Jókai, Mikszáth írói arcképei közé, a szigorúan irodalomtörténeti arckép-sorozatokról nem is beszélve. Krúdy írói arcképei az irodalomtörténészt, az esztétát pontosan azok elé a kérdések elé állítják, mint Krúdy bármilyen írása, egész életműve, hiszen valamennyiben ugyanaz nemcsak a stílus, a hang, hanem ami mindennél fontosabb: a művészi vízió is ugyanaz. Különös vízió ez: mintha egy kettős látcső hozná létre, amelynek két lencséje egymással teljesen ellentétesen működik. Az egyik torz, de borotvaéles körvonalakat mutat, nagy fény-árny ellentéteket, és közel hozza a képet; a másik távolít, s oly lágyan rajzol, hogy a fények és árnyak lehelet-finom átmeneteiben a körvonalak elmosódnak. A két kép nem fedi, mert nem is fedheti egymást, s hiányérzetet kelt.

Krúdynak azok a méltatói,¹ akik nem érik be annyival, hogy rajongásukat fejezzék ki irodalomtörténeti elemzés helyett, esztétikai értékelés címén pedig az író „gordonka” (ritkább változatban: „mélyhegedű”) hangján elandalodjanak, végső soron e hiányérzet okát kutatják, amikor Krúdy sajátos lírába oldódó realizmusának, emlék-, ábránd- és álomvilágának, múltbamenekülésének, területenkívüliségének, magányosságának titkait feszegetik. Válaszuk lényege ez: Krúdynál a történelem rostáján kihulló köznemesség idejétmúlt életszemlélete uralkodik: innen a nosztalgikus vágyódás a megszépítő és megszépített múltba; a múlt szépítgetése viszont önámítás: innen egyrészt a rezignáció, másrészt az irónia.

Mindez igaz, de nem egészen kielégítő. Kétségtelen, hogy „Krúdy Gyula igazi világa a kiegyezéstől az első világháborúig terjed”. (Kozocsa.) Csakhogy 67 után a megkésett, éppen ezért hajszolt ütemű gazdasági fejlődés és a közjogi kérdéseknél megrekedt nemzeti politika ellentéte nemcsak a történelmi szerepét már eljátszott köznemesség pusztulását sietteti, hanem gátolja az egészséges magyar polgári fejlődést is. Krúdy alapvető társadalmi élménye nem kizárólag és talán nem is elsősorban a pusztulás, hanem a hiány, valami elsikkadásának az élménye is. A köznemesi életszemlélettel körülbelül úgy van Krúdy mint ócska ruhájával a szegény ember: megtartja, jobb híján, néha büszkén is viseli, dacból, néha maskaraként, magamagát gúnyolva érte.

Múltbavágyódása még bonyolultabb kérdés, mert nem arról van szó, ami egy eszményekért hevülő, hősöket kereső, alapjábanvéve romantikus írónál egészen természetes volna, hogy a dicstelen jelenből a dicsőséges múltba kívánkozik vissza, mondjuk Ferenc József korából vagy a Horthy-korszakból 48-ba, a reformkorba, vagy a Rákóczi szabadságharc idejébe, s a felidézett korból merít vigaszt és példát maga és olvasói számára. Ő – legalábbis igazán jelentős műveiben – mindig a kiegyezés és az első világháború közé eső idő elmúlt pillanatait ragadja meg, már a háború előtt is, tehát még csak nem is azzal az egyszerű és lélektanilag érthető esettel van dolgunk, hogy a világháború katasztrófájának és az azt követő gazdasági, politikai, erkölcsi, szellemi csőd láttán egy öregedő, betegeskedő s egyre nyomasztóbb anyagi gondok súlya alatt roskadozó író „régi szép, boldog békeidők”-ké stilizálja Ferenc József korát s ezt sírja vissza „ebben a kimarjult kezű, lábú országban” (II. 502.), „izgalmas, vergődő, siralomházkedvű napjainkban” (I. 95.), „ebben a korszakban, amelyet már eleven állapotában is megrökönyödve emlegetnek a kortársak” (I. 214.), egy olyan korszakban, amely „nem mert könyveket olvasni, nehogy ráeszméljen, hogy van egy másik világ is az ő rombadőlt világán kívül, ahol már az emlékezet se meri szárnyát megrebbenteni” (II. 532).

Igaz: az „elmúlt század regényes férfiai”-ban találja meg eszményképeit Krúdy, s leírja a még szubjektivitásában is menthetetlen túlzást, hogy „amíg maradnak köztünk magyarok, akik a tizenkilencedik századból jöttünk át az új századba..., addig a hegycsúcsok tisztaságával elérhetetlenségével, isteni megközelíthetetlenségével emelkedik ki a magyar történelem dombos-völgyes századaiból a XIX. század hegycsúcsa.” (I. 411-414.) S igaz az is, hogy leplezetlen irigységgel gondol Kiss Józsefre, aki „szép időket élt meg. Delelője arra az időre esik, amikor leggazdagabb volt Magyarország aranyban és tehetségben.” (I. 477.) De a nyolcvanas évekről ezt is mondja „A kor hazug és színészkedő volt... Tiszaeszlár robbantgatta az alig elhelyezkedett új társadalmat... Még egyszer felemelkedett az elöregedett Magyarország, az elnyűtt, elpudvásodott, elmaradt régi világ... Szomorú, szégyenletes, elbutult kocsmahecc volt ez.” (I. 360-361.) És a milleniumi idők? „A svindlerek korszaka volt ez, az elmúlt század vége, amikor jó darabig nem mutatkozott más a politikai porondon, mint szélhámos.” (I. 439.) Bródyról írva így jellemzi a világháborút megelőző időt: Bródy „olyan korban született, amikor a nagy élnivágyások mögött is ott lappangtak már a fáradozás, a nemtörődömség árnyai, a költözködés előtti idő slendriánságai. Semmit se tett már a maga helyére, mert érezte, hogy menni kell a kornak, amelynek gyermeke volt. A változást, a hurcolkodást, a régi ház elhagyását minden és mindenki várta. Senki se vetett már olyan horgonyt élete hajójának, amely horgony szilárdan megmaradhasson helyén a levegőben lógó világháborúban.” (II. 446.)

Külön tanulmányt érdemelne az első világháború szerepe Krúdy írói fejlődésében, bír nem fordulópont, bizonyos látszatok ellenére sem, csak igen jelentős állomás. A teljes pusztulás és a várt kibontakozás csődje a történelmi légüres tér kínzó élménye voltaképpen csak betetőzése az író alapélményének. Ne felejtsük el, hogy az utazó Szindbád alakjában, vagy a vörös postakocsi jelképében Krúdy már a háború előtt megtalálja a jelen kijátszásának, nem-vállalásának művészi lehetőségét. Már e „boldog, békés” Ferenc József-korban arra kényszerül, hogy a mindenkori mában jelentkező kielégületlenség érzését valamiféle sose-volt tegnap illúziójával próbálja csitítani. Már ekkor megteremti a maga mitológiai világát, amely mindig az élményszerűen megtapasztalt valóság hangulati vetülete, sohasem a képzelet szülötte csupán. Krúdy a legkevésbé sem „fantasztikus” író; képzelete mindig a valóságélmény taszítóerejétől kapja meg a szükséges kezdősebességet. A valóságtól csak eltávolodni tud, elszakadni soha. Ezért képtelen igazán kitörni a valóság tér- és időbeli korlátai közül, akár a személyesen meg nem élt régebbi múlt, akár a jövő, az utópia, akár a fantasztikum irányába; bármilyen kényszerítő is a kielégületlenség érzése és a menekülés vágya, a mából csak a tegnapig jut el.

Az 1914-gyel kezdődő időszak egyrészt „légüres tér”. (Jellemző, hogy a háború kitörése után megért csaknem teljes két évtized egyetlen pillanatát sem stilizálja tegnappá az író!) Másrészt viszont az idők teljessége ez a kor, akár az élmény intenzitását, akár a művészi érettség fokát tekintjük. (A Hét bagoly, a Boldogult úrfikoromban, Az élet álom novellái, a Rezeda Kázmér szép élete mind a háború után születnek.) De bizonyos vonatkozásban a csőd kora is ez az idő Krúdy pályáján: éppen ereje teljében kerül legtávolabb annak a lehetőségétől, hogy kor-élményéből a kor, nagy regényét megalkossa. A valóság pontos érzékelésének és az ábrándok kergetésének kettős igénye, sőt kényszere, az a „megoldhatatlannak látszó belső feszültség”, amelyről Kozocsa beszél, itt már olyan nagy, hogy a rezignáció és irónia villámhárítói nem mindig tudják levezetni, csak villámszerű kisülések, főleg a publicisztikai írásokban, de néha regényekben, novellákban is, s ezek egy-egy pillanatra olyan mélységekbe világítanak bele, amelyek egy művészi látomás ködein, páráin át máskor csak sejlenek.

Ruttkay Kálmán

¹ Mátrai László: Krúdy realizmusa. Magyarok, 1948. – Sőtér István: Krúdy Gyula. Romantika és realizmus. 1956. – Szauder József: Bevezetés Krúdy Valakit elvisz az ördög c. kötetéhez. 1957. – Szabó Ede: Bevezetés a Válogatott novellák c. Krúdy-kötethez. Magyar Klasszikusok, 1957. – Kozocsa Sándor: Utószó az itt ismertetett Írói arcképek-hez.

(Irodalomtörténet, 1959/1. 127-130. p.)