Kemény Gábor - Krúdy pályafordulatához

KEMÉNY GÁBOR

A vörös postakocsitól a „pesti regények”-ig

Közismert irodalomtörténeti tény, hogy Krúdy – két regénnyel, hat kisregénnyel és körülbelül ezerkétszáz elbeszéléssel a háta mögött – a Szindbád-novellákban talált rá az igazi hangjára, a kísérletezésnek mintegy másfél évtizedes búvópatak-korszaka után. Ekkorra érettbe sajátos zeneiségű, jellegzetesen dekoratív prózastílusa, és ekkor fedezte fel a stílushoz a témát; Szindbádot, a mesebeli hajóst és az ő különös utazásait a szerelemmel teljes ifjúság elsüllyedt emlékbirodalmába. A fiatal Krúdy érett korszaka tehát 1911-től, az első Szindbád-kötet (Szindbád ifjúsága, Nyugat k.) megjelenésétől számítható; az igazi nagy közönségsikert azonban A vörös postakocsi (1913.) hozta meg, melyet Kiss József patinás folyóirata, A Hét közölt folytatásokban.1 A munka rövidesen könyv alakban is napvilágot látott: az első kiadást – alig egy éven belül – további kettő követte.2

A vörös postakocsi Krúdy első igazán jelentős regénye, modem időszemléletének, valóságábrázolásának első maradandó érvényességű megnyilatkozása. Krúdy eredeti írói szándéka – mint azt a mű bevezetésében, a Kiss József szerkesztőhöz címzett „nyílt levél”-ben is kifejti – a kortárs irodalom és kritika által régóta sürgetett „pesti regény” megírása volt. A „pesti vásárt” akarta ábrázolni, „harag és részrehajlás nélkül”, „amint valaki az ablakon át nézi a dolgokat”.3 Kiábrándultan, nem is titkolt iróniával beszél a múltszázadias-szentimentális, „eszményítő” írásmódról, nem egy vonatkozásban saját korábbi műveiről is: „Eddigi írói pályafutásom alatt kiadóim közvetlenül vagy közvetve mindig tudósítottak a maguk vagy közönségük gusztusáról, szerették, ha a nők álarcban jártak és a férfiak frakkban, óhajtották, hogy bizonyos mértékben respektáljam a városi és falusi közönséget, csupa becsületes megtalálót kutassak föl regényhősnek, és középkori lakat nélkül pompázó regényhősnőket, akikért nemcsak az író, de az olvasó is tűzbe tehesse a kezét. Lehetséges, hogy ez volna az irodalom célja?”.4 A nemleges választ nem mondja ugyan ki, de ahogy felteszi a kérdést, abban benne van a felelet – mely egy Móricz-fajta íróé is lehetne. Ám a gondolatmenet folytatása már jellegzetesen egyéni szemléletmódról tanúskodik, és további, differenciáltabb elemzésre késztet: „Még egyszer köszönetét mondok szerkesztő úrnak, hogy regényhőseim és hősnőim megválasztásához szabadságot adott, és a történésben sem kívánja azt a bizonyos valószínűséget, amelyre az írók a közönséget szoktatták. Lehetséges, hogy gyermekes haragom, amellyel most a játékszerül elővett bábukat sorban bontogatom, a regény megírásakor enyhül, céltalannak és kényelmetlennek látok majd bizonyos dolgokat megírni, amelyekről mindenki tud, de róla senki sem beszél”.5 Krúdy tehát elhatárolja magát a régi típusú, eszményítő ábrázolásmód idillikus szemléletétől, de nem vállalkozik bábjátékos-figuráinak élveboncolására sem, ahogy azt egykori író-példaképe, Thackeray tette A hiúság vásárában. A vörös postakocsi írója szelíd gúnnyal, megértő nosztalgiával idézi fel a századelő Pestjének különös világát, „tegnapi ifjúságának boszorkányos muzsikájú dalát” dalolja el.6 Formája a személyes vallomás, hangneme a borongós, pasztellszínekkel festő álomszerűség, melyből csakugyan hiányzik „az a bizonyos valószínűség, amelyre az írók a közönséget szoktatták”. Jól látta Ady: „ez még mindig nem Budapest regénye, ez a könnyes, drága, gyönyörű könyv sem az”.7 Krúdy végső soron szembehelyezkedik ugyan az idillel (l. A pillanatnyi elmezavar című fejezetet), de nem a realizmus, a „pesti regény”, „a bábuk felboncolása” érdekében, sőt egy magasabb szinten, sajátos világlátásának keretei között lényegében újra komponálja ezt a megtagadott idillt. Ahogy a nyírségi dzsentrikúriák azilumvilágát rajzoló korai novellák ironikusan bíráló hangnemét az elvágyódás motívumai enyhítették, annak a jellegzetesen ambivalens írói szemléletmódnak megfelelően, mellyel Mikszáth, Kaffka, Törők Gyula, sőt Móricz dzsentriábrázolásában is találkozunk, A vörös postakocsi kettős önarcképe (Alvinczi és Rezeda) is az ironikus és a nosztalgikus ábrázolásmód küzdelméről árulkodik. Az emlékezés postakocsija egy búcsúzó világ őszi tájain halad, körülötte „sárga nyírfa-levél lesz az egész vármegye, tiszai kiöntések fölött állongó novemberi köd telepedik az elmékre, a szívekben visszhangzik a szél, amely a régi temetők harasztját zörgeti”.8 A fiatal Krúdy műveiben az emlékezés, az elmúlás, a búcsú hangjai uralkodnak. Álomvilág ez, „a tegnapok ködlovagjai”-val benépesülő, amely már-már csak benne él: innen egyfelől az emlékezés vizein hajózó, tér és idő síkjait egybemosó tünékeny álomszerűsége, másfelől hőseinek önarckép-jellege, lírai alakmásainak szubjektivitása.

Krúdy A vörös postakocsiban egy többé-kevésbé idealizált múltba menekül, melyet tudatosan szépít meg: gondoljunk Mme Louise, a hervadó kurtizán meleg színekkel ábrázolt alakjára vagy Rókási bácsira és hitvesére, az egykori találkahelytulajdonosokra, akik mint Philemon és Baucis üldögélnek a kertvendéglő asztalánál a tavaszi napsütésben. A „fecsegő felszín” lírája ebben a regényben még csaknem teljesen elfedi a mélyet, a valóságos élet valóságos viszonylatai háttérbe szorulnak. Úgy tűnik, mintha Pest egész lakossága táncosnőkből, hírlapírókból, zsokékból, konfliskocsisokból, kucséberekből, örömlányokból állana. Már Ady észrevette:” »A vörös kocsi« így! nemcsak a tegnapnak, a pestbudai bizarrságnak s az emlékezésnek szimbóluma, de a Krúdy-regény – ha ugyan regény – nagy társadalomtalanságáé”.9 A Krúdy-regények „nagy társadalomtalanságát” – vagyis azt, hogy szereplőik a társadalmon kívül vagy annak perifériáján mozognak – az életmű néhány bírálója gyöngeségnek érzi, olyan hiánynak, mely lehetetlenné teszi a „nagy realista regény” megszületését.10 Tény, hogy Krúdy legtöbb regényalakjának nincs a szó szoros értelmében vett „foglalkozása” (Alvinczi, a Zöldvári grófnők, Krónprincék stb.), amelyiknek van, azt sem látjuk soha munka közben. Rezeda Kázmérről pl. tudjuk, hogy újságíró, de ez a körülmény a továbbiakban szinte lényegtelennek bizonyul; bemutatkozásakor ő maga mesél debreceni újdondász-éveiről, meg arról, hogy most A lámpás című hetilap szerkesztője – ám a szerkesztőségnek még környékét is messze elkerüli; költő, de soha nem ír verset (igaz, hogy egész életformája: líra); egyetlen „művével” ismerkedünk meg: az öngyilkossági kísérlete előtt írt búcsúlevéllel. A két színésznőnek nincsen szerződése: a cselekmény azzal indul, hogy – munkát keresve – Pestre jönnek, és azzal végződik, hogy Klára visszamegy egy vidéki társulathoz. Ami e kettő között történik: séták, álmodozások, kirándulások, vacsorák, reménytelen szerelmek – ez jelenti Krúdy számára a témát. Hősei többnyire ábrándoznak, a kandalló mellett ülnek, bálba, káváházba, lóversenyre járnak, utaznak éjjeli vonatokon és vörös postakocsin, „az ódon, padlásra helyezett spinét elpattanó húrjának zöngését” hallgatják.11 Krúdy ábrázolásmódja – a valóság arányainak jellegzetes módosításával – a különcben látja a típust, a társadalom peremén lézengők világában a társadalom valósághű képét. Ady szavaival; „Azokról és úgy, akikről és ahogy Krúdy ír, csak az írhat, akinek társadalmi rangja tisztázhatatlan s állandóan a napidíjas és az Úristen között lebegő. Csak ez látja meg és kedveli a társadalom leghívebb reprezentálóit, azokat tudniillik, akik a társadalmon – kívül bitangolnak”.12 A foglalkozás és cselekvés hiánya, a társadalmi relációk tisztázatlansága okozza többek között A vörös postakocsi szereplőinek azt az elvontságát, „ködlovag”-szerűségét, elmosódottságát, mely egy búcsúzó világ hiteles körképét éppen a realitásnak álomba-oldásával éri el. Alvinczi Eduárd legendás vörös postakocsija a maga anakronizmusában, groteszk magányában egy régi életforma teljes elszigetelődésének, lehetetlenné válásának, szimpatikusságában is halálra ítélt voltának jelképe. Alvinczi egy letűnt korszakot szimbolizál: „ősmagyar vezérek, keleti kényurak, tatár kánok utóda”. Krúdy – szándéka szerint – nyilvánvaló rokonszenvvel, sőt csodálattal ábrázolja nagyformátumú egyéniségét, fejedelmi gesztusait. Az ungvári borpince tószt-jelenetében, a Krónprinc Vilmát meghódító „kurucos tűz” fellobbanásában egy pillanatra mi is nagynak látjuk a vörös postakocsi utasának bálvány-idegenségű alakját. Ám a portrén mégis előtűnnek a különc oligarcha erőszakos vonásai, melyekkel szemben a Klárát és Vilmát féltő-rejtő szerelmes Rezeda Kázmérral érzünk (aki mindkétszer vesztes marad). Alvinczit rendhagyó személyisége, furcsa hóbortjai már-már Pongrácz István-i figurává teszik, de Krúdy nem élezi ki a jellemzés iróniáját, nem ütközteti őt össze korának valóságával. A mikszáthi konfliktus elmaradásának nemcsak az az oka, hogy Krúdy különcei már a szembenállás kapcsolatában sincsenek a társadalommal,13 hanem az is, hogy az író szemében az Alvinczit körülvevő világ éppolyan valószínűtlen, mint maga a vörös postakocsi. A századelő Pestje, ez a búcsúzó, irreális „farsangi karnevál” nem veti ki magából az Alvinczi-féle anakronisztikus, feltűnőbb irrealitást. Egymással szemben valóságosként egzisztálnak, kívülről nézve azonban egyaránt valószerűtlenek.

A stilizáló-idillikus ábrázolásmód magyarázatát részben a megírás időpontjában kereshetjük: Krúdy 1913-ban, az utolsó békeévben, a veszélyeztetettség és nyugtalanság lelkiállapotából tekint vissza egy nosztalgikusan újrafogalmazott, idealizált formában felidézett korszakra, a századvég és a századforduló éveire. „Az eltűnt idő nyomában” járva nemcsak az elszállt ifjúságot bűvöli vissza, de egy mindenestül elmúlásra ítélt, véglegesen lezáruló történelmi periódust is. Magyarországon a 19. század sok tekintetben 1914-ig tartott: a világháború egy államforma és egy életforma lassú felbomlását gyorsította fel és tette teljessé. Ilyen értelemben A vörös postakocsi a régi Magyarország, a magyar „ancien régime” regénye. Felmerülhet persze olyan ellenvetés, hogy Krúdy – az egykorú magyar közvélemény nagy részéhez hasonlóan – aligha volt még ekkor tudatában a „millenáris szekuritás” törékenységének. Lehet, hogy így van, de ne felejtsük el: más dolog tudni, és más dolog megérezni valamit. A háború kezdetén még optimista, sőt harcias cikkeket is publikáló Krúdy 1917-ben megírja az őszi utazás a vörös postakocsim, melynek ábrándos és borongás hangneme kiteljesíti és igazolja A vörös postakocsi pesszimizmusát, az elmúlás és hullás tendenciáit immár nem homályos sejtelemként, hanem a világháború realitásaként jósolva meg.14

Ebből a „rossz közérzetéből fakad Krúdy múltszemléletének sajátos kettőssége, amely a dús koloritú lírát szubjektív közbevetésekkel, ironikus hangsúlyokkal ellenpontozza. A tízes évek Krúdyjának romantikája századvégiség és modernség elegyének tekinthető, mivel az eszményítés éles valóságábrázolással párosul (vagy inkább: keveredik) benne, szivárványos líraisága olykor kíméletlen, kegyetlen realizmust takar.

A negyvenedik életéve felé közeledő író egy nyomott hangulatú, válságba jutott, háborúra készülő világból, egy letűnő életforma romjairól nézi ifjúsága tegnapját, a századelő Budapestjét, s abban már nemcsak a nosztalgikusan megrajzolt idillt veszi észre, hanem az erkölcsi züllést, az idill felbomlásának, az illúziók elvesztésének tragikumát is.15 Látja az öngyilkosságokat, a szerelmi üzletet, a tüdőbajt, a robot reménytelenségét – és így az álom néha nyomasztó lesz, zavaros és groteszk, undorító és félelmetes. A vörös posta kocsiban még a megszépítő idill uralkodik, és csak a háttérben ólálkodik a sötét; az Asszonyságok díjában már fordított a helyzet: egy tragikus alaptónus homogén közegében szólalnak meg a szépség és a jóság himnikus dicséretének „nagyáriái”.16

Emlékezetes példája ennek a „kettős látás”-nak Klára látogatása az Aranyfácán utcai házban, a regény egyik kulcsjelenete. Az örömtanya leírását eleinte valamely kedélyes vidékiesség hatja át, Jókai acélmetszetű képével a falon meg a „munkaszünetben” kártyázgató kétségtelen hírű hölgyek meleg humorú bemutatásával. Klára riadt menekülése, hisztérikus kiáltozása, valóságra-döbbenése már az idill széttörését jelzi. Krúdy nosztalgikus „álom-realizmusa” irreális valóságlátásának aránytalanságaival, múltszemléletének megszépítő poézisével mégis rávillant egy búcsúzó világ leglényegére: a kilátástalanságra, a csömörre, a reménytelen elválás szomorúságára „a szétszóródás előtt”. Ahogy Ady írta nagyon találóan: „több valószínűtlenséget szomjúhozunk”, mert a „nem-valószínűség” Krúdynál „a művész legmélyebb élet- és maga-látása”.17 Ady felismerte a stílromantikus dekorativitás köntösébe öltöző biedermeier „álom-realizmus” dialektikus természetét: a valószínűtlenség valószerűségét, az irrealitás realitását.

A vörös postakocsi és a korai Szindbád-novellák „álarcos realizmusa”, „kettős látása” azonban csak ritkán képes olyan művészi teljesítményekre, mint az idézett jelenetben; ábránd és való, reális és irreális kényes egyensúlya megbomlik, az élet tényei kicsúsznak az író kezéből, a stilizáltság egyre gyakrabban fakul modorrá.

Krúdy maga is érzi ezt: 1916-ban – első érett periódusának mintegy kilátó-pontjáról: mögötte a Szindbád-novellák három kötetével (Szindbád ifjúsága, 1911.; Szindbád utazásai, 1912.; Szindbád: a feltámadás, 1916.) és A vörös postakocsival, előtte a Bukfenccel, a Napraforgóval, az Asszonyságok díjával-, tehát 1916-ban így vall műhelygondjairól az Aranykéz utcai szép napok Előhangjában: „Mennyit szerettem volna írni, ami igaz! Semmit nem írtam, csak színhazugságokat. Fanyar elégedetlenséggel nézek könyvtárnyi könyveimre ... Az igazi, az egyetlen, a legkedvesebb könyvem ... nem jelent meg nyomtató műhelyben. Amit magamban gondoltam, amit egyedülvalóságomban láttam, amit gőgös elvonultságomban kinevettem vagy sajnáltam. Az emberek hiányoznak a könyveimből, akiket mindenkinél jobban ismerek, ugyanezért leírni nem merem őket... Ha én leírnám, hogy mit éltem és éreztem és körülöttem éreztek: talán egy toronyba zárnának”.18 Krúdy tehát észreveszi az ellentmondást mély, reális életismerete és az élet tényeit álmokba, hangulatokba, szimbólumokba oldó ábrázolásmódja között. De a keserű felismerést egyelőre rezignált legyintéssel, fanyar humorral üti el: „Szerencsére, úgyis csak a betegek és lábtöröttek olvassák az írók munkáját”.19

Krúdy egész első korszakának alapkérdése az érintett probléma, a szindbádi paradoxon. Létrejöttének okát a következőkben látom: a háború előtti Krúdyt mélyen áthatotta a magyar dzsentri pusztulásának, osztálya társadalmi elveszettségének tragikus élménye; mivel a dzsentri „megjavulásában” nem bízhatott, a nyírségi novellák furcsa különceit változásra képtelen, statikus jellemekként ábrázolta. A jellemfejlődés „lélektani cselekményessége” tehát nem alakulhatott ki írásaiban, de el kellett sorvadnia a Krúdy Kálmán-históriák külsődleges cselekményességének, anekdotikus fordulatosságának is. A Krúdy-hősök számára így a cselekvésnek egyetlen lehetséges színtere marad: a múltba-révedés, az emlékezés. Az emlékezés megjelenési módja Krúdynál az időben való kalandozás, az utazás, ezt jelképezi Szindbád, az ezeregyéjszakai hajós alakja.20 A Szindbád-novellák megejtő álomszerűsége Krúdy modern tér- és időszemléletének köszönhető: az idő már-már prousti felbontásának, a hasonlatok egymásba folyó és mégis plasztikus láncolatának, a metaforák „lelki tájat” felidéző hangulatosságának. Az eredmény külsőleg egy stilizáló-dekoratív forma, egy romantikusnak tűnő hangszerelés, belsőleg pedig egy „álom-realizmus”, melynek keretében a korai novellák életteli zsánerfigurái ködlovagokká, szimbólumokká, homályos álomképekké váltak. Krúdy „mindenkinél jobban ismerte az embereket”, és éppen ezért kiábrándult belőlük, álommá oldotta a realitást. Ezért hajózik Szindbád az álmok vizein, ezért nem vállalja Krúdy „a bábuk felboncolását”, a kritikai realizmus módszerét A vörös postakocsiban. Elégedetlenségének, láttuk, az az oka, hogy műveiből hiányoznak a valóságos emberek: nem meri leírni, mert mindenkinél jobban ismeri őket. Megváltozásukban nem reménykedik, könyörtelen bírálatukra nem vállalkozik. Elmenekül az álmok világába, hogy leírhassa az ébrenlétet; felbontja az időt, hogy megragadhassa a pillanatot.

Ez hát a szindbádi paradoxon. Vajon feloldhatatlan-e? Szerencsére nem. Az Arany kéz utcai szép napok előszavának önbíráló gondolatai már az első írói korszak teljesítményeinek meghaladása felé mutatnak. Az Asszonyságok díjában (1919.) az emberi élet a maga teljességében, a valóság a maga tragikus meghasonlottságában jelenik meg (a jóság és tisztaság fel-felröppenő, majd tört szárnnyal visszahulló dallamaitól kísérten). Nem véletlen, hogy ekkor már megszületnek a „pesti regények”,21 sikerül a valóság teljesebb megragadása – a korábbi módszer, az „álomlátó realizmus” részleges feladása árán, de minden értékének továbbvitelével, sőt kibontakoztatásával.