KRÚDY GYULA
(1878-1933)
Magános úton
Magános jelensége
irodalmunknak. Életkor szerint a Nyugat nagy nemzedékéhez tartozna, témái
olykor érintkeznek is a kortársakéval, élete, művészete azonban mégis más
jellegű. A dzsentriről másképp szól, mint Móricz Zsigmond és Kaffka Margit, a
pesti éjszakát másként látta, mint Kosztolányi, s a magyar tájat is más
színekkel festette, mint Juhász Gyula. Adyval közeli barátságot tartott, a
pesti éjszakát sokszor együtt járták, de a magyar Ugarral sohse birkózott Ady
módján, Babits Mihállyal személyes találkozása sem volt. Életmódja más, mint a
kortársaké; még inkább „társadalmon kívüli volt”: szállodákban, olykor
nyilvános házakban lakott, lóversenyezett, kártyázott s huszártiszteket
hajigált ki a kávéházból. Életregénye talán még a Bródy Sándorénál is színesebb.
Már életében legendák születtek a tetteiről, s máig hullámzó anekdoták.
Életéről előbb születtek regények, mint irodalomtörténeti tanulmányok (Kacér
Vilmos: Ifjúság; Márai Sándor: Szindbád hazamegy, 1940).
Elődeiként és művészi rokonaiként Mikszáthot, Vadnayt, Lovikot és Cholnokyt
említették legtöbben, a világirodalomból Dickenst, Turgenyevet és Puskint
vélték leginkább ihletőjének; Proust és Giradoux közelében látták a helyét.
Romantikus?
Realista? Öntudatlan elődje a szürrealistáknak? Későn jött vagy korán? Bravúros
cigányprímás vagy tudatos alkotó? A dzsentri hegedűse vagy legszigorúbb
leleplezője? A „középkori lovagok kései utóda”? „Európaivá finomodott barbár”?
Álomlátó? Varázsló? Pongyola vagy stílusművész? A Krúdy irodalomban a fenti
kérdések többnyire állításokként szerepelnek, különösen az emlékezésekben. S a
Krúdy-irodalom nagyobbik része emlékezés: a hatalmas életművel mindmáig csak
néhány szép esszé foglalkozik – Sőtér Isván, Mátrai László, Cs. Szabó László,
Szauder József, Szabó Ede, Katona Béla, Barta András tanulmányai – és Perkátai
László úttörő érdemű disszertációja (Krúdy Gyula, 1938), főként a
könyvalakban megjelent művek alapján. Krúdy írásainak egy részét azonban máig a
napilapok őrzik, életművét 120–140 kötetnyire becsülik. Igazi hangjára az első
Szindbád-novellákkal talált 1910 körül, de akkor már majd 20 éves irodalmi múlt
volt mögötte – 1892-ben jelent meg az első írása – és kb. 30 kötetnyi írás.
Bibliográfusai – Barta András és Katona Béla – 16 esztendejének termését
keresve (1894-1910) 60 különböző napilapot, hetilapot, folyóiratot, 50 naptárt
és almanachot lapoztak át; s majd 1500 szépirodalmi jellegű Krúdy-írást
találtak. 16 évre nyúló pályakezdése idején írt két regényt, 6 kisregényt és
kb. 1200 elbeszélést. Írásait névvel, betűjelekkel, rövidítésekkel (K.Gy., K...
. y., K.gy., K... .y Gyula, R.), álnevekkel (Toll, Harcos, Gyula, Masque
Rezeda, Rezeda Marcell, Gyula bácsi) jegyezte. Érett éveiben is rengeteget írt.
Egyszerre 10-15 lapnak dolgozott, az Előkelő Világba, a Magyar Figyelőbe, a
Nyugatba, konzervatív, haladó lapokba, válogatás nélkül. Életműve teljes
feldolgozása sok vonatkozásban módosíthatja a róla alkotott képünket.
Élete
Élete majd olyan
„rejtélyes”, mint művészete. Az őseié is. Apai nagyapja 48-as honvédkapitány
volt, Komáromot védte Klapka adjutánsaként, aztán egy markotányosnővel tért
haza Nyíregyházára, s holtáig kuruc maradt, a szabolcsi 48-as Honvédegylet
elnöke. Apai nagybátyja, Krúdy Kálmán Világos után sem tette le a fegyvert,
guerilla-csapatot szervezett, az Ipolyság erdőiből holtáig ki-kicsapott a
Habsburg-hatalomra. Krúdy Gyula számára ők jelentik a dicsőséges múltat; Krúdy
Kálmánt – akiről Mikszáth Krúdy Kálmán csínytevéseit írta – Az álmok
hősében, a Repülj fecskémben és A betyár álmában rajzolja
meg. Apja, a virilista ügyvéd. a kurucságból inkább csak a 48-as zsinóros ruhát
tartotta meg; de azért az ő élete sem volt „egészen” szabályos: élettársul egy
malterhordólányt választott, Csákányi Júliát... Nyolc gyermek születése után
házasságot is kötött vele. Elsőszülött fiát – az 1878-ban született Gyulát – a
családi tekintély örökösének szánta: megyei embernek, politikusnak. Krúdy Gyula
azonban nem állt be a „kutyabőr kesztyűs dzsentrik” menetébe. Hiába tagadta ki
az apja az örökségből; nem akták alá akarta írni a nevét. Csakis ,,író akart
lenni és semmi más”.
Már
serdülőkorában „rendhagyónak” látszik. 14 éves, mikor az első írása megjelenik
a Szabolcsi Szabadsajtóban. Iskoláit Szatmáron, Nyíregyházán s egy
esztendőt Podolinban, Zsigmond király elzálogosított szepességi városában
járja. Innen hozza az ódonság, a középkori sejtelmesség érzését, más élményeit
Nyíregyházáról, szülővárosából, ahol a „nyíri” csendet, az agarászó urakat
ismerheti meg. Sokat kóborol ligetekben, nádasokban, betyárnövendék módján, szerelemre
vágyón, öreg korhelyek emlékezéseit hallgatva a kiskocsmában – Dálnoki Gaál
Gyulát, az első nyugdíjas vándorszínészt, és Kálnay Lászlót, a 70-es évek
tárcaíróját – ők kapatták az alkoholra; ők vezették be az irodalomba is,
„kedvessé, mulatságossá, romantikussá meszelgették” előtte az írói pályát. Az
érettségire is úgy kell visszahozni a Debreczeni Ellenőrtől, ahová a 16 éves
diákot munkatársnak hívta Gáspár Imre, mint „fényestollú tárcaírót”. Következő
állomása Nagyvárad, a Szabadság szerkesztőségében dolgozik egy ideig. Nem
sokáig, mert egy cirkuszi táncosnő után Pestre rándul, a millennium évében...
„Reménytelenül szegény állapotban” él a Gyöngytyúk utcában, a szegény költők és
proletárok városrészében, – itt találkozik Cholnoky Viktorral is. Egy fillért
se kap otthonról, – apja így véli helyes útra téríteni – de rendületlenül.
dolgozik; a nyíri csend és a kárpáti szél után most a fővárossal ismerkedik; az
éjszakai élet embereivel és a Józsefváros szegényeivel. Első novellás kötete
1897-ben jelenik meg (Üres a fészek és egyéb történetek). 1899- ben
házasodik először, s jelenik meg második kötete, az Ifjúság, aztán
minden évben egy-két könyve, némely esztendőben négy műve is.
Könyveinek volt
sikere, de az igazi elismerést más hozta: egy párbaj 1911-ben. Az Erdélyi
borozóban a mindig szótlan ifjú író egy vagdalkozó huszárkapitánytól könnyedén
elvette a kardot, és átadta – lovagias gesztussal – egy ,,kakasos” házbeli
hölgynek, az Asszonyságok díja Jolánjának. Ekkor kezdtek színesedni a
Krúdy-legendák az éjszakai lovagról. A legendáknak volt alapjuk: csakugyan
színesen élt; szórta a pénzt, mint egy magyar nábob; a Meteor, az Astória, a
Royal volt a szállása, meg a kakasos házak; hetekig tartó mulatságok,
lóversenyek, kártyacsaták és párbajok fűződtek a nevéhez. Az öles szép férfiért
a nők hajbakaptak az utcán. Java férfikorában – az emlékezések szerint – délig
dolgozott, akkor öltözni kezdett, sötét ruhába, hófehér ingbe – s lóversenyre
ment Bródy Andrással; aztán találkozott egy feketeszemű nővel a Ráctemplom
környékén vagy másutt, később párbajt vívott valamely aktív huszárkapitánnyal,
majd kártyázott nagy tétekben az Otthonban, vacsorázott a New-Yorkban vagy az
Országos Kaszinóban, Tisza Istvánnal vagy Szemere Miklóssal.
Aztán jöttek az
őszi napok. A forradalmak bukása után nem olyan népszerű, a szerkesztők
meg-megvárakoztatják, szervezete kopik; halottaságya mellett gyertya ég. A
villanyt kikapcsolták, mert nem tudott fizetni. Lakását már korábban
felmondták. De a temetése megint „stílszerű”. Rengetegen állják körül a sírját:
megyéjebeli dzsentri urak és pesti pincérek, zsokék, hullamosók és hervadó nők;
Nyíregyházi Sárai Elemér bandája húzza búcsúzóul kedves nótáját: Viszik a
menyasszony selyemágyát... Aztán a muzsika is elhal, évekig nem jelenik meg
Krúdy-írás. Majd csak 1940 körül törik körülötte a csend: a fiatalok
felfedezik, a „ködlovagok” közt a vezért.
A kártyacsaták, a
lóversenyek, a párbajozások, nagy ivások, nőhódítások többnyire a
létjogosultságukat vesztett osztályok ideái; időnként azonban az életük
értelmét keresők menekvése is lehet. A századelő magyar íróit sokszor a sorssal
való birkózás vitte az éjszakába, a magyar Pimodánba.
Krúdy nemigen
birkózott; ő már „elvégeztetett”-nek tudott mindent; de az éjszakai élet adta
meg neki az alkotáshoz szükséges ózondús légkört. Bohémsága lázadás is volt,
függetlenedés osztályától, kötöttségektől, az írás érdekében. Feljegyezték: a
Petőfi Társaságba még 1923-ban sem ment el, pedig már 1913-ban beválasztották,
de egy cigánylakodalomra a lányát is elvitte. Korának társadalmi szokásai nem
kötötték, a családi élet „szertartásai” sem; a bort, a kártyát s nőszenvedélyét
is az írás alá rendelte. Nem volt duhaj; az emlékezések megírják; – mások
duhajságát sem szívelhette – többnyire csendesen üldögélt, szomorú mosollyal,
lehajtott fejjel, szótlanul. Sokszor éppen azt a két-három órányi magányt
szerezte meg a kiskocsmák asztalánál, amelyre – hogy írni tudjon – naponta
szüksége volt. Állandó kocsmázása különben is legenda; mikor írta volna akkor
száznegyven kötetét? Napi tizenhat oldalt szabott magára, – Jókai penzumát –
néha hetekre, sőt hónapokra eltűnt a pesti éjszakából, és napi tizenkét órán
keresztül rótta az apró lila betűket. „Olvasatlansága” is legenda: sokat
görnyedt könyvtárakban is. Szeréminek a mohácsi veszedelemről szóló írását ő
fedezte fel, s éjjeli szekrénye mindig tele volt könyvekkel.
A városi-polgári
irodalom sodrában (1894-1900)
Az induló Krúdyt –
kötetben megjelent novellái alapján – a mikszáthi hagyomány követőjének vélték
legtöbben. Barta András és Katona Béla újabb kutatásai szerint azonban Krúdy a
városi-polgári irodalom sodrában indult, mikszáthos korszakát egy
naturalista-realista irányú tájékozódás előzte meg. Szerette ugyan Jókait és
Mikszáthot, de inkább külföldi mesterek voltak az első ösztönzői, Dickens,
Thackeray, Maupassant és főként Zola. Zolában a valóság szépítés nélküli
ábrázolóját és a társadalomjavító szándékot ünnepli. Különösebb jelentőséget
nem kereshetünk a tizenhat éves Krúdy Zola-cikkeiben; olvasmányait s véleményét
nyilván Gáspár Imre sugallhatta. Más olvasmány-élmények is egyidejűleg, sőt
egyre erősebben hatnak; a serdülő Krúdy Boccaccio Dekameronját tartja a
világ legkedvesebb könyvének. Másik nagy élménye az Ezeregyéjszaka, – a
Szindbád nevet innen kölcsönzi – s Puskint, Turgenyevet kedvelte, a nagy oroszt
18 éves kora tájt „még a nőknél is jobban”. De az ő hatásuk egyelőre inkább a
romantikában s biedermeieres finomságokban mutatkozik; a korai Krúdy-írások
legtöbbjében városi kisemberek, hivatalnokok, kereskedők, bukott nők
szerepelnek; s főként költők és hírlapírók. Poéta-hősei kicsit Reviczkyre
emlékeztetnek; több novellája fölé Reviczky-strófát ír mottóul. Hősei
szomorúak, padlásszobában laknak, szerelmükben is csalódottak, bohémság és
polgári józanság ütközik össze bennük. A cselekmény színhelye leggyakrabban a
kávéház (Az esték romantikája, Éjféli utáni hangulatok, Éjszakák az utcán). Nem
nagy írások; életrajzi vonatkozásaik s az érett Krúdy-művekkel való szintérbeli
és hangulati rokonságuk miatt érdemelnek figyelmet; s jelzik, hogy a fiatal
Krúdyban a társadalmi érdeklődés erős volt. Gáspár Imre az „aktualitások
iránti” érzékét dicsérte már 1894-ben.
A
naturalista-realista tájékozódás eredménye – és lezárása Az aranybánya (1901).
Karrier-regény, hőse a dzsentriivadék Csobánc Péter, a Bacsó Kanutok és Noszty
Ferik rokona. Az újgazdagokról, tőzsdei spekulánsokról, a századvég „bűneiről”
szigorú képet fest Krúdy; itt még nyoma sincs a századvég idealizálásának.
Mikszáthos nyomok
(1900-1911)
Az aranybánya lezárása volt Krúdy
naturalista-realista irányú tájékozódásának. Novellisztikájában már korábban
poétikusabb irányra váltott; már az Ifjúságba (1899), első kötetébe
azokat a darabokat vette fel leginkább, amelyeket „sóhajtásokból” szőtt, s
amelyekben leginkább érezhette a Turgenyev művészetében annyira szeretett
„üdeség és szín” zománcát. Ezt – az „üdeség és szín” zománcát – hozza
örökségként Turgenyevtől, s a hangulati hatásokra törekvést. Egy előre
még nem tisztán; Turgenyev finomsága olykor még finomkodás nála. Új
korszakában, a mikszáthi tájékozódás idején megtisztul líraisága a
szentimentálistól, a finomkodás eltűnik, a tekintet keményebbé válik, s az
adomázó hangból nyert közvetlenséggel telítődik a stílus.
Krúdy mikszáthos
korszaka jó tíz esztendeig tart, A podolini takácsnéig (1911). Többen
kitérőnek vélik ezt az időt művészetében, elkanyarodásnak eredeti útjáról;
igazában szükségszerű volt.
A századforduló
legtöbb prózaírója Mikszáthtól indul, a mikszáthi novellát viszi tovább –
más-más módon – Lovik, Cholnoky Viktor, Móricz, Kaffka. Akiket élményeik a
dzsentrihez főztek, el sem kerülhették Mikszáth sugallatát. Mikszáth az úri Don
Quijoték, svihákok rajzával a dzsentri ábrázolásában messze a kortársak elé
lépett, folytatható hagyományt teremtett a korszerű kritikai (Móricz) s még
inkább a lírai (Krúdy) ábrázoláshoz. A századelő dzsentriből jött írói,
Cholnoky Viktor, Török Gyula, Kaffka Margit s Krúdy nem is kerülhették el
Mikszáth hatását – noha ők megélt szenvedéseikből és osztályuk tragédiájából
szövik írásaikat,s hőseikhez kicsit magukat adják modellül.
Krúdyban is
Mikszáth szabadította fel a dzsentri-témát. Élményei bőségesen voltak; ennek az
osztálynak volt a fia, olyan vármegyéből, Szabolcs vezér földjéről, amelyben a
dzsentri legtovább tartotta magát. Jól ismerte az „agarászó bálokat, a kártyás,
boros, vetélkedő, cifrakocsin járó, hajdút tartó, párbajozó, virtuskodó,
unatkozó, vadászkalapos és kurjongatással halálba hanyatló nyírségi dzsentri
világot”. Nagyon sok írásában örökíti meg őket, különösen ebben a korszakában (A
víg ember bús meséi, 1900; A pajkos Gaálék, 1906; Andráscsik
örököse, 1909; A nyíri csend, 1909). Dzsentri-ábrázolását hosszú
időn keresztül kétféleképpen ítélte meg a kritika: akiket megtévesztett a
„gordonkázó hang” – elnézőnek vélték, akik ábrázolt alakjaira figyeltek, a
legkegyetlenebb leleplezőnek tartották. A dzsentriről a legkeserűbb rajzot ő
csinálta: ítélete a kortárs Móricz Zsigmondénál is keserűbb.
Első írásaiban
persze ő is lírával búcsúzik ettől a világtól; sokáig nem tudta elhagyni
„virtusaikat, vakmerőségüket... szomorúságukat sem”. De micsoda képet rajzolt
már mikszáthos korszakában is az agarászó vármegyei urakról, a Gaálokról,
Zathureczkyekről és Zohoray Pálról; hasonló élességgel csak Tolnai bírálta a
dzsentrit. Tönkrement urak, pörösködők, hóbortosak, örökségkeresők, fél és
egész bolondok a novella-alakok: egyik hőse „nyomában ... 3 farkas kullogott:
asszony, bor és kártya”; másik hőse halott feleségéhez jár éjszakánként a
családi kriptába, szerelmet vallani; az egyik Zathureczky halott apja bundáját
keresi, mert a legenda szerint apja ebbe rejtette a pénzét; a másik Zathureczky
csak levélben érintkezik szerelmesével, mert nem mer rongyosan elébe kerülni.
Alakjai az életből királyi gőggel visszahúzódó „utolsó gavallérok”, maguk
sejtik: vége világuknak, hátrálnak elmúlt századokba – álmodni. Idealizált
világ volna ez? A hang nem téveszthet meg: szigorúbb vagy legalább is
reménytelenebb az ő dzsentri-képe Mikszáthénál és a kortársakénál. Mikszáth
külső szemlélő volt, enyhe iróniával, olykor még talán a jóraforduló
kártyajárásban is reménykedett; a kortársak, Török Gyula, Kaffka Margit, Móricz
Zsigmond dzsentri sárarany-lelkeket is rajzoltak, az elődeiknél nagyobb
szeretettel. Krúdy időből kimaradottaknak látta alakjait. Ez a világ: haldokló
világ. A nyíri csend – Szabó Ede szavával – a halál csendje.
Ezekben a
novellákban még erősek a mikszáthos ízek; nyelvükben, szerkesztésmódjukban,
elnéző mosolyukban, az adomázó kedvtelésben is érződik a mikszáthi örökség. De
a mikszáthi adoma máris átalakulóban van; kereteit feszegetik az asszociációk,
és a dzsentri-történet hátterében megjelenik a lírai és zenei táj, borzongató,
kísérteties motívumokkal; jelezve Krúdy művészetének fejlődési irányát.
Ez az irány
messze vezet a mikszáthi anekdotizmustól. A humor és csattanó mikszáthi
formájától eltávolodva Krúdy megteremt egy erősen stílromantikus hangnemet és
emlékező álomvilágot. Másképpen lép túl a mikszáthi anekdotán, mint Móricz
Zsigmond. Móricz inkább tompít a mikszáthi anekdotán, Krúdy túlhajtja
kifejezésmódjait; Móricz az anekdoták különceiből a földön élő, körüljárható
emberek rajzához kap indítást, Krúdynál a hangsúly az anekdota reális elemeiről
az irreálisra csúszik, alakjai különc vonásai még erősebben kidomborodnak. Móriczot
a jelen s a jövő felé fordulás, a paraszti törekvésekhez való kapcsolódás
vezeti a realizmushoz, Krúdyt a Mikszáthénál is mélyebb kiábrándulás a
patriarkális múlt iránti nosztalgiához, az irreálisnak tűnő álomvilághoz. Az
eredmény, a művészi világ így nagyon is eltérő, egy ponton azonban egyező
irányú: mindkettő elszakad az anekdotizmustól. Mikszáthtól kiindulva, Móricz a
magyar realista próza kiteljesítője, Krúdy a modern – lírába, hangulatba
olvadó, légkört teremtő, az idő síkjait feloldó – magyar próza megteremtője
lesz.
Krúdy mikszáthos
korszakát A podolini takácsnéig (1911) szokták számítani. A Szepességet
is Mikszáth hívta életre Krúdyban; szlovákjaival, nemes uraival és lengyeleivel
Mikszáth írta meg először. De Krúdy népe más; középkoriasabb és rejtelmesebb.
Az ő Szepességében kékfestők, szerzetesek, babonás öreg asszonyok, mord várurak
és kísértetek élnek, meg zsoldos katonák és egy diák, a fiatal Krúdy. Első
sikerült ifjúsági regénye, A podolini kísértet (1906) időből kimaradt
városról beszél: századokra megrekedt a Zsigmond korabeli fokon. A hangja
mikszáthos, anekdotázó, de a meseszövés inkább Jókaira utal. Krúdy podolini
világának jó részét már ebben a regényében felmutatja.
Szindbád születése
Az 1910-es évek
legelején a „mikszáthos” Krúdy válaszút elé érkezett. Világnézeti és művészi
választás elé. A mikszáthos hangtól tovább kellett jutni; s helyet kellett
keresni a kialakuló irodalmi frontok valamelyikén. Tehetsége vitathatatlan
volt: a konzervatív és a polgári irodalmi front előtt egyaránt. A Nyugat
dicsérte írásait, s a Magyar Figyelő táján – mint nagytehetségű
dzsentriszármazású írónak – többen neki szánták Mikszáth elárvult helyét. Talán
maga Tisza István is; többször meghívta vacsorára. Krúdy azonban a határozott
választás elől kitért, nem kapcsolódott a Nyugat mozgalmához, de elhárította
magától a konzervatív irodalmi szerepet is; vita nélkül átengedte Herczeg
Ferencnek. Az irodalmi frontok fölött óhajtott maradni; csak író lenni. S író
is másként, mint egy Mikszáth nyomán indulótól várni lehetett volna. Herczeg
útjára nem lépett, a Harsányi Zsolt-féle hígítás tehetségéhez különösen
méltatlan lett volna; de a mikszáthi hagyományból való előbbrelépésnek azt a
lehetőségét is elengedte, melyet Móricz útja ígért; pedig az ő művészetében is
nagy realista lehetőségek voltak (Az aranysarkantyús vitéz legendája, Korvin
lelke). Más utat választott. Mikor Móricz a mikszáthi pajkos derűtől a Tragédia,
a Sárarany, A fáklya drámai küzdelméig érkezik, s nappali fényben
mutatja be a magyar Ugart, Krúdy átlép a tragédiás valóságból egy
magateremtette világba, és a magyar Ugarral küzdő, birkózó hősök helyett
megrajzolja az álmok vizén hajózó Szindbádot (Szindbád ifjúsága, 1911).
Holtáig Szindbádot írja sok-sok változatban – holdas éjszakai világításban.
Móricz realizmust teremt, Krúdy egy stilizáló dekoratív művészet felé halad.
Krúdy Szindbádja
nem viharos tengereken hányódik s nem a csodák „borzalmas” tartományai felé
evez. Arra hajózgat, merre ifjúsága énekelt, felkeresi a gimnáziumot, a tánciskolát,
amelyben az ünnepélyes próbabálok folytak, asszonyokat, lányokat, akikbe
szerelmes volt. Az a Tájékoztatás, amelyet Krúdy a Szindbád ifjúsága
és szomorúsága élére írt, közelebb vezet a hajós megértéséhez. Asszonyok,
szüzek, grófnék és kereskedőnék hallgatták „hitetlen mosollyal és elámult
szívvel” Szindbád halkított hangú hazudozásait; szerették a jó bánásmódot, a
szép szavakat, az önfeláldozást, a hosszú leveleket és a szerelmi jelvényeket –
hajszálat, vasúti jegyeket, törött kardokat egyszóval a szép, színes
hazugságokat. Szindbád is sok mindent szeretett, főként a nők lábát, a
hófúvásos időjárást, a vidéki tánciskolát, a kis vendégfogadót, az őszi
ligetet, a melankolikus kocsiutat, kezeket, hajakat, női neveket, asszonyokat,
– s mindenért hiába rajongott, amit életében elérni óhajtott. Nem vigasztalta a
százhét nő, aki viszontszerette, s a többi sem, akik „ábránd-világában piros
karikákon hintáztak”. Ők foglalkoztatták Szindbádot legtöbbet, míg élt. „Ám
szokatlanul egyformák a nők, s a boldogtalan Szindbád erre sohasem gondolt.”
Ez a Szindbád él
a különféle történetekben. Legtöbbször valamely régi szerelmére emlékezik s
elutazik hozzá a távoli kisvárosba. A régi szerelem már asszony, lánya is van,
lehetséges, hogy Szindbádé, talán maga is beleszeret a „hajósba”. Halk
beszélgetések után Szindbád „elutazik a városból” (A hídon, Szindbád titka,
Szindbád őszi útja, Az álombeli lovag, Női arckép a kisvárosban, Az éji
látogató, Éjjeli vendégség, Az ecetfák pirulása). Máskor lányt szöktet, de
a legelső állomáson leszáll a vonatról és visszavezeti anyjához zokogó
szerelmesét (Utazás éjjel). Vannak még romantikusabb históriái is.
Olykor virágárus lányt kísér haza, s mikor elválik a lánytól, öngyilkos lesz (Szindbád
útja a halálnál). Nem hal meg; a tetszhalálból a hideg felébreszti. Egy
másik novellájában azonban valósággal meghal, és egy idősebb apáca rózsafüzérén
fagyönggyé változva ébred új életre. Elgurul, aranybányász feleségéhez kerül; s
beszélgetni kezd az asszony fésűjével... Emlékek, álmok: az Ezeregyéjszakára
is utaló új mesék.
Ki ez az
emlékekbe költöző, sejtelmekkel találkozó, mindig utazó hős? Kicsoda Szindbád?
Lírai alakmás? Magyar Casanova, az ifjúság és a szerelem szimbólumává emelve?
Züllő, élveteg dzsentri? Az álom és valóság közt lebegő írói magatartás
kifejezője? Szauder József nagy tanulmányban kísérte végig Szindbád születését
s meggyőzően mutatta ki, hogy Szindbád 1906 és 1911 között született meg Krúdy
művészetében; anyagát a korábbi szatirikus, ironikus, tréfás novellákból szedte
össze és gyúrta egybe; összefoglalt benne nyírségi dzsentri-emlékeket és
podolini hangulatokat, eljátszatott vele újra már eljátszott szerepeket;
Szindbád éppúgy rokona a középkori zsoldosoknak és élvhajhász kereskedőknek,
mint az „ábrándos Ábrándi” féle színésznépségnek; s Szindbádba belerajzolta az
író magát is. Líraiság és tárgyiasság, önfeledtség és irónia, „a lírai önarckép
szubjektív és az önállósult jellem objektív szemlélete” lebegő egyensúlyba
kerül ezekben a novellákban. Így lesz Szindbád – Szauder Józsefet idézzük – „a
Krúdy világát és ironikus-nosztalgikus magatartását legtisztábban kifejező
műalkotás”.
Az ifjú és
utazgató Szindbádra jellemző szemléleti egység azonban, Krúdy
kiábrándultságának a fokozódásával, 1913-tól kezdve bomlani kezd; s a
Szindbád-novellák enyhe devalválódása is bekövetkezik. Szindbád körül a
szerelem tovább hullámzott, de ő egyre inkább kimaradt belőle; több lett a
szerelmet vágyó nők érzelmes vallomása és erősebb a stilizált, biedermeieres
íz. A kellékek, a motívumok már parodizálásra késztettek: a novellákban rendre
feltűntek a kocsmárosnék és utazó férfiak, akik a kocsmákban megpihentek, és
borba mártott ujjal írták az asztallapra az imádott nő nevét; vagy a vadludak
hangjára figyelve porozták a pisztolyt... Krúdy kiábrándulása mind teljesebbé
válik, a szerelemben a hazugságot, a nemzeti történelemben egyre inkább az
öncsalást látja; önarcképszerű alakjaival is mindkevésbé tud azonosulni. Új
Szindbád-alakmásokat keres; ezek az alakmások azonban – K. Károly, Emléki,
Nagybotos, Pankotai, Idem – kevesebbek Szindbádnál, csak bizonyos vonásaikat
hordozzák. Krúdy próbál fiktív távlatot keresni, ahonnan a jelennel szemben,
kívülállón is erősebb ítéletet formálhat: úgy talált a holt Szindbád
kísértetjárásának fikciójára, s egy áltörténeti korszaknak, a Kisfaludyak
biedermeierének kulisszájára az Aranykézutcai szép napokban (1916).
A formai vívmány
nagy volt. Krúdy már az első Szindbád-novellákban egy új lírai novellatípust
alkotott, amelyben a líraiság a legfontosabb; a hangulati elemek, az
álomszerűség és az asszociációk szabad csapongása; egybemossa a hangulatfestő,
tárgyi képeket és időréteget; egy többszólamú, időrétegeken keresztül vibráló
líraiságot teremt a magyar és európai novella történetében korábban ismeretlen
stílusremeklésekben (Puder, 1914; Aranykézutcai szép napok, 1916;
Tótágas, 1919), de ez az eredmény csak féleredmény Krúdy művészi
erejéhez képest. A kor valóságának jelentős darabjai kívülrekedtek művészetén,
az életből, a megélt és látott dolgokból viszonylag keveset örökített műbe.
Inkább csak a lágy lírába halkítható jelenségeket. Pedig Szindbád csontig
látott: első utazásán, a kisvárosi tánciskolákban az isten háta mögötti
jelenségekre is felfigyelt, – mikor a tűzoltólétrára kapaszkodó kislányokra
leselkedett a körorvos és a szerzetesi gimnázium igazgatója – de igyekezett napirendre
térni felette, tovább ballagott, „és hosszan, édesdeden felkacagott”.
Megbocsátó, illetve változtatást nem remélő bölcsességgel. Olykor-olykor
diadalmaskodik ugyan Krúdy könyörtelen látása a lágy líraiságon, de tartósabban
soha. Kiábrándultsága nem engedi ugyan a teljes lírai azonosulást a hőssel; de
pozitív eszmény híján iróniája sem igen mélyül egyértelmű bírálattá. Még
leginkább tárgyias, nem önarcképszerű novelláiban mutat fel legtöbbet az
életből, a groteszk, komikus, bírálatukat magukba hordó alakokban a Mákvirágok
kertje (1914) darabjaiban (Imádságos Stolniczky kapitány, Szegények
öröme, Holdas est Füreden, A vadember, A felvidéki úr hazugságai, A fehérkutyás
dáma, Egy régi uraság pesti utazása). A húszas évek zsáneralakjai felé ezek
a novellák mutatnak.
Krúdy maga
érezte, hogy csonka maradt művészi világa. Az Aranykézutcai szép napok Előhangjában
írja 1916 elején: „Fanyar elégedetlenséggel nézek könyvtányi könyveimre... Az
igazi, az egyetlen, a legkedvesebb könyvem azonban nem jelent meg nyomtatóműhelyben.
Amit magamban gondoltam, amit egyedül-valóságomban láttam, amit gőgös
elvonultságomban kinevettem, vagy sajnáltam. Az emberek hiányoznak a
könyveimből, akiket mindenkinél jobban ismerek, ugyanezért leírni nem merem
őket... Ha én leírnám, hogy én mit éltem és éreztem és körülöttem éreztek:
talán egy toronyba zárnának.”
A vörös postakocsi
Krúdyban persze
többször is ébredt vágy a teljes valóság megírására. Az első Szindbád-novellák
után, 1913-ban a „pesti vásárt” akarta regénybe fogni. A realista szándék
azonban különös formát ölt: a vörös postakocsi álombeli tájak felé viszi
utasait, ábrándokba; maga is álombeli táj jelképe. Szereplői jórészt élő
alakok: Alvinczi Eduárdot Szemere Miklósról, a híres kártyásról és
lóversenyzőről mintázta; Rezeda Kázmér alakmás, mint Szindbád, a
Pattantyús-utcai hölgyek is élő alakok – de végletesen elregényesítve és
időtlenítve. Így a regény nem is azt adja pontosan, amit Krúdy ígért. Inkább a
Krúdy-nemzedék elszállt ifjúságának a líráját s a századforduló pesti társadalmából
azokat az alakokat – lezüllött írókat, óbudai kispolgár lányokat, gazdag
polgárasszonyokat, örömlányokat, hírlapírókat, kis színésznőket, kupeceket ,
„akiknek a társadalmi rangja – Ady szavaival – tisztázatlan, s állandóan a
napidíjas és az Úristen között lebegő”. Társadalmi szempontokat Krúdy az
ábrázolásban nem érvényesít; emberről, világról mindent a férfi és a nő
kapcsolatán keresztül mond el. A kritika, illetve az irónia így sem hiányzik a
rajzolt képből; Krúdy tudta, hogy „a szerelem, melyről Petrarca zengett,
városukban nem szokásos”. Rezeda Kázmér romantikus ábrándja mögött ott van a
Magyar utcai örömház – sok Krúdy-írás színtere – s a „nagy szerelmi
renaissanceokra” vágyódó asszonyok: a szőkék, barnák, önzők és önzetlenek,
akikkel életében találkozott Rezeda Kázmér, s éppúgy nem vigasztalják, mint
Szindbádot az a százhét nő, aki viszontszerette. Pedig az ő számára ez látszott
az élet egyetlen pozitívumának.
Illúzió és csömör
ötvöződik ebben a szemléletben. Krúdy eszményei a puskini, turgenyevi alakok
lehettek, – az Anyeginből idéz minden fejezet élén de úgy látta, hogy a
,,hárfák, lugasok májusi éjszakák” ábrándos szerelmek – inkább csak voltak, jó
részüket már „szentségtartókban őrzi az emlékezet”. Az egészséges érzékiségtől
a kor neuraszténiás, dekadenciába hajló, erotikus tévelygéséig a szerelem egész
skáláját rajzolja itt is Krúdy. Regényeiben egyszerre van jelen a századvég
turgenyeviesen tiszta nője s az új század érzéki asszonya. A két típus gyakorta
egy személyben.
A vörös postakocsi
az
első sajátos Krúdy-regény, csillogó novelladarabok, prózába fogott költemények
sorozata, regénnyé a főhős személye s a hangulat kapcsolja a fejezeteket. Álom
és valóság egybemosódik, a jelen és múlt is, a hősök tudatában csakúgy, mint az
ábrázolásban.
A vörös
postakocsi sikere
szinte példátlan volt: nyolc hónap alatt három kiadást ért meg: „minden nő
olvasta, még a leányiskolák is” – a kortársak emlékezése szerint. A Petőfi
Társaság tagjául választotta, s a Singer és Wolfner elhatározta Krúdy Gyula
összegyűjtött munkáinak a kiadását. A szerző még csak 35 éves; a kalendáriuma
többnyire virágvasárnapot mutat. Még hihette is talán, hogy a vörös postakocsi
eljuthat valahová.
Regényhőseit még
sokszor beleültette: az Őszi utazások a vörös postakocsin (1917), a
Nagy kópé (1921), Őszi versenyek (1922), Az utolsó gavallér (1925),
A kékszalag hőse (1926) A vörös postakocsihoz kapcsolódik
valamilyen szálon; a hősök is átsétáltak az egyik műből a másikba. De
megnyugtató tájra, ahol időzni lett volna érdemes, soha sem érkeztek.
Krúdy a forradalmakban
Krúdy művészete, hangja
az első Szindbád-novelláktól kezdve egyre remeklőbb; a remeklés azonban egyre
inkább dekoratív-stilizált lett, a „szépen zengő üresség” felé látszott
közeledni; az önismétlés fenyegette. Az életnek értelmet adó hit híján nem bír
kitörni abból az életformából, tematikából és látásból, melyet az 1910-es évek
legelejére kialakított. Az Aranykézutcai szép napok Előhangja jelzi,
hogy maga is érezte az igazság kimondásának a vágyát. A háborús tapasztalatok
még inkább önvizsgálatra késztették. Az első háborús hangulatnak engedő cikkek
után a béke gondolatának a vallója; három testvére volt egyszerre a fronton, s
az itthon látott nyomorúságra sem lehetett érzéketlen. Meggyőződik a régi rend
tarthatatlanságáról; az orosz forradalom híre már valamelyes reményt is ébreszt
benne az emberiség „megjavulásáról”. 1918 októberében, közvetlenül a forradalom
előtt írja: „az úgynevezett politikus Magyarország teszi az utolsó vizsgát,
mielőtt végleg rágurítanák a történelem sírkövét a következő nemzedékek” – s
reménykedik, hogy „eljön a független, dacos Magyarország napja” (Történelmi
lecke).
A forradalom neki
is a legnagyobbat adja: visszaadja rég elvesztett hitét az emberben és a jövő
lehetőségében. Hitte, hogy a mindent vállaló forradalom elsöpri a bűzös
hullákat. Meggyőződéssel állt mellé, vállalta a Néplap szerkesztését, akárcsak
Móricz Zsigmond, füzetet írt a kápolnai földosztásról, vezeti azt a
bizottságot, amely átkereszteli Budapest utcáit, eltüntetve a régi idők nyomát;
Móricz Zsigmond mellett talán a forradalom legszebb hadijelentéseit és
karcolatait írja. A múltról keserűbb szava senkinek sem volt, s a jövőről talán
csak Móricz tudott szebben szólni. A történelem újraértékelését tartja
szükségesnek, Dózsát idézi, s a forradalmi Magyarország napjainak megírását
sürgeti. A Tanácsköztársaság kikiáltásakor sem húzódott vissza; a közoktatási
népbiztosság kiadványaként jelent meg a Fejér megyei termelőszövetkezetekről
szóló írása (Fehérvári könyv); bejárta a Dunántúlt, az északkeleti
Felvidéket is, s szép karcolatokat írt a szegény gyerekek margitszigeti
boldogságáról (Szegény-gyerekek a Margitszigeten). Kételyein
felülemelkedve hitte, hogy lehetséges a tavasz; lehetséges a hazugság nélküli
élet. A család 48-as hagyománya is táplálta ezt a hitét: nagyanyja, Radics
Mária, a szabadságharc egykori markotányosnője levélben buzdítja: „Nagy
Kosutként” járja be a hazát, s erősítse a népeket hitükben. Mintha a
negyvenedik évét betöltő Krúdy a mértéktelen szórakozásokat is megelégelte
volna: rendet akar teremteni magánéletében. Tarthatatlanná lett első házasságát
törvényesen felbontja, a szállodáknak búcsút mondva, az új feleséggel együtt
akar élni.
Ez a terve
időlegesen sikerült; a hite a forradalom bukásával végleg elvész. Forradalmi
élményei azonban nem tűntek el nyomtalanul: növelte nosztalgiáját valami jobb
után, s talán erősítette az úri világgal szembeni iróniáját is. Évekkel később,
1925-ben írta Hatvanynak: „Ha valaha feltámadnék a magyar irodalom: ott kell
folytatni, ahol 1918-ban abbahagytuk.”
Utolsó évek
A forradalmak bukása
után Krúdy nem emigrált. Zavartságában „nemzeti ideálokat” kezdett keresni, s
üdvözölte – 1919 végén – az új rendet. De a hivatalosság nem felejtette
forradalmi múltját, könyveit nem adták ki, színdarabja előadását letiltották, s
Pekár Gyula lapja, a Magyar Múzsa erősen támadta. Krúdy, hogy 1919-20 telét
átvészelhesse, Álmoskönyvet (1920) ír, álomlátó nagyanyjának,
Radics Máriának és Ferenczi Sándornak, a pszichoanalitikusnak a segítségét, illetve
ösztönzését is gyümölcsöztetve. 1921 körül kezd igazodni a sorsa: engedélyt kap
a Szigeti Séták című szépirodalmi és fürdőügyi közlönyre.
Írásaira akadnak
újra kiadók, némely vasárnap megint több tárcája és regényrészlete jelenik meg
a lapokban, de a régi sikerek nem térnek többé vissza. A „pesti utcák
grófjából” ,,szigeti remete” lesz. 1925 körül a tüdeje, a szíve és a gyomra
kezd „kihágásokat'' elkövetni, térdszaggatások, zűrzavaros álmok gyötrik, 1928
nyarán féloldali szélütést kap. Ötvenéves, s már kezdődik a csendes haldoklás.
1929-ben egyetlen könyve sem jelenik meg, 1930-ban felmondják margitszigeti
lakását, Óbudára költözik, egyre többször a szanatóriumok lakója. Az irodalmi
tudatból szinte eltűnik, a Magyar Asszonyok Lexikonja 1931-ben már néhainak
mondja. 1931-ben a kiadók felmondják a szerződését, 1932-ben leteszi a
vagyontalansági esküt... Az 1930-ban megkapott Baumgarten-díj, és az 1932-ben
neki juttatott Rothermere-díj alig-alig javít nehéz sorsán. Műveit nemigen
keresik, a fiatalok is inkább személye után érdeklődnek. Öles alakja és csendes
szomorúsággal félrebillent feje messzi magaslott, ha a névtelen óbudai utcákon
vagy a Tabán sikátoraiban ődöngött.
Pedig ez az
öregedő, elfelejtett Krúdy még jelentősebb műveket alkotott, mint az ünnepelt.
Most születnek a „dércsípett” remekek: az N.N. (1922), a Hét bagoly (1922),
a Boldogult úrfikoromban (1928) és Az élet álom (1932) nagy
novellái. Korábbi korszaka modoros romantikájától itt érkezett igazabb
regényességhez, a dekoratív stilizáló modorosságtól egy bensőségesebb,
realistább igényű ábrázoláshoz. Budapest igazi regényét ezekben az években
alkotja meg, a dzsentrivel is most csinál végső számadást s jut legmesszebb a
történelem írói feldolgozásában. Gazdagabb, valóságosabb lesz írói világa.
Történelmi regények
A forradalmak utáni
korszaka a történelmi regények jegyében indult. Első műve, amelyben a
forradalom bukása utáni letörtségét és kilátástalanságát belevetíti, a Mit
látott Vak Béla szerelemben és bánatban című regénye (1921). Remeteként
írta a Margitsziget egyik kastélyában. Hőse, a vak ember, Barta András szerint
alteregó, azt jelképezi valószínűleg, hogy a látókat a kegyetlen világ
megnyomorítja, elveszi a szemük világát, nehogy kiismerhessék az életet; de a
látók vakon is látnak. Ezután az Ál-Petőfit (1922) írta, majd a Rózsa
Sándort (1923). Az Ál-Petőfiben romantikus-ironikus
asszonyháború históriájába oldva azt írja meg, részint Radics Mária
elbeszélésére hagyatkozva, hogy a szabadság mozgalma a bukások ellenére sem
hiábavaló; Rózsa Sándorhoz a regényesség mellett a szabad, kötetlen élet
szeretete is vonzhatta. Regényeiben Rózsa Sándor az egyetlen népi jellegű hős.
Tartózkodó objektivitással rajzolta, nemcsak a hőst, a garázdát is meg
akarhatta mutatni benne. A tegnapok ködlovagjaiban (1925)
leginkább a kiegyezés korabeli Magyarország regényesítésre módot adó alakjait
rajzolta. Krúdy történelemszemléletének forradalmak utáni módosulása itt a
legszembetűnőbb. A forradalmak idején a kiegyezés korát a magyar történelem
„legaljasabb” korszakának látta, amelyben „egy rabszolgaságból, árulásból élő
nemzet paráználkodott ... politikai elvetemültségében”; most, az
ellenforradalom kietlen éveiben, széppé színesednek emlékezetében a háború
előtti idők. Érzése szerint „a múlt hősi, a jelen érthetetlen”. A saját korából
menekvő író előtt a 19. század válik eszményivé. Még Ferenc József alakja is
legendásul: „Európa első gavallérjává” nő; – igaz, a fukar bécsi kispolgár
vonásait is felvillantja Krúdy a portréján.
A tegnapok
ködlovagjai egy
soha el nem készült Krúdy-emlékirat darabja. Sok regényes arcot vonultat fel
benne Krúdy, Szemere Miklóst, a turf-királyt, Milán ex-királyt, Mednyánszkyt, a
csavargók báróját, Rudnyánszkyt, aki a magyar költők közül először járt
Amerikában, Podmaniczky Frigyest, az utolsó gavallért, s más furcsa alakokat. A
világot, amelyben élt, változatlanul a „soha ki nem pusztuló különcök,
megszámlálhatatlan tömegű furcsa emberek, ál- és valódi bolondok, ezermesterek,
találmányosok, svindlerek családjának” látja és láttatja, s a múlt valóságát a
múlt álmával együtt idézi. Ady Endre éjszakáiban (1925) is így
eleveníti fel az új század nyugtalan írói világát.
A tegnapok
ködlovagjai, az
Ady Endre éjszakái a félmúltat idézték; az Ál-Petőfi és a
Rózsa Sándor is csak a szabadságharc utáni időket, korábbi korszakának
történeti témájú művei (Letűnt századok, 1902; Kun László,1902; A
komáromi fiú, 1903; Az álmok hőse, 1906; A vörössapkások, 1909;
A magyar jakobinusok, 1912) jórészt ifjúsági elbeszélések voltak vagy
kalandos regények. A húszas évek derekán azonban nagy koncepciójú történeti
regényekbe kezd. A templáriusban (1926) és a Három királyban
(Mohács, 1926; Festett király, 1930; Az első Habsburg, 1933)
kísérletet tett régebbi korok alapvető kérdéseinek az ábrázolására. A
templárius a tatárjárás, a Három király Mohács korát idézi;
történelmünk e két tragikus korszakát sokban hasonlatosnak vélte Krúdy a 920-as
évekhez.
Nagy gonddal,
források tanulmányozásával készült a megírásukra, évekig dolgozott rajtuk, – a Három
királyt 1925-től 1931-ig írta – munkájának eredménye azonban
töredékes. Saját romantikája ködéből kilépett, ködlovagok helyett, periferikus
kérdések helyett a nemzeti történelem legsúlyosabb fejezeteit tárgyalja,
Szapolyai Jánost, II. Lajost és Mária királynőt rajzolja, de igazi történelmi
regényt nem sikerült alkotnia. Csak történeti életképeket fest – s nem
történeti folyamatot; pompás leírásokat ad a kor ételeiről és vadászatairól,
hűségesen rögzíti a régvolt köznapjainak apróságait, de a történelem pátoszából
alig-alig tud közvetíteni valamit, a kor nagy kérdéseit, a reformációt, a
parasztmozgalmakat csak epizódszerűen villantja fel, a mohácsi csata leírása
sem több másfél oldalnál. A Három királynak inkább a részletei
remekek (Mária és Szapolyai összecsapása Lajos ravatala előtt, Tomori és
Bornemissza vitái a trón lábánál, Szapolyai tanácskozása a tokaji szőlőhegyen)
s azok az alakok, amelyekbe saját képmását vetítette, leginkább Crudy püspök, a
fiktív ős, és a regényben testet öltő szándék – a nagy koncepció, a súlyos
történeti kérdések reális ábrázolására való igény – a jelentős. Ébredező
realista szándéka a dzsentri-ábrázolásban nagyobb eredményre vezetett (N.N.
1922; Valakit elvisz az ördög, 1928) s még inkább a pesti regényekben (Hét
bagoly, 1922; Boldogult úrfikoromban, 1930).
A dzsentri végső
mérlege
Az öregedő Krúdy számos
művében állított emléket ifjúságának, legszebbet talán az N.N.-ben.
Lírai önéletrajzát írta meg a „szerelem-gyermek” történetében; ha valahol, itt
csakugyan fájdalmat zengenek a húrok. Arról a világról szól kendőzetlen
bánattal, amelynek „ködös, életunt, hencegő” tájékáról ifjúságában elmenekült,
– s ahová heves nosztalgiával a férfiszív visszavágyik. De nem a kúriába, nem a
vadászkalapos dzsentrik közé, hanem a tanyaházba, ahol ifjúkori cselédszerelme
járkálna körüle, s ahol gyermekemlékek kedves ízét, a patriarkális élet melegét
találná. Aki ezt a művet írta, az már beláthatta Szemere dzsentri-mentő
törekvéseinek hiábavalóságát, legfeljebb Justh Zsigmond-i vágy kísért benne.
Anakronisztikusnak lát minden kísérletet, mely a nemesség erőit a „nemzet
megmentésére” akarná egyesíteni. „Ne ábrándozzunk, hogy a régi alakban
kiléphetnénk önként választott sírboltunkból, magyar nemesek! Sőt egészen új
alakot kell öltenünk – az éjjel és nappal dolgozó, csupán a megélhetéssel
törődő, a tíz körömmel verejtékes munkát végző magyar alakját, hogy életben
maradhassunk. Hetven esztendeig kell dolgozni minden magyar nemes embernek,
hogy helyrehozza a hibákat, amelyeket hetven esztendő alatt elkövettünk.”
1922-ben, a Magyar tükörben írta a fenti sorokat s pár év múlva
elkészíti a végső mérleget. Valakit elvisz az ördög (1928) – írja a
regénybeli számadás fölé.
A vörös
postakocsi a Nyírségbe gördül utoljára. Gazdája, az oly sok változatban ismert
Alvinczi Eduard, a magyar középosztályt akarja megmenteni, – mint élő modellje,
Szemere Miklós de genere Huba – s magát fejedelemmé választatni. Megmentésre
érdemes, szép szomorú embereket keres, álmai alakjait, s mindenütt
hamiskártyásokat, váltóhamisítókat, eszelősöket, élő-holtakat talál. A
fejedelemségre pályázó Alvinczi maga is felsóhajt: „Hát ez volna az a magyar
középosztály, amelyet én megmenteni akarok? Ezek a cégéres gazemberek?”
Krúdy iróniája
itt már gogoli szatírává erősödik. Csicsikov holt lelkeket vásárolhatott,
Alvinczi még hamis váltókat sem tud szerezni züllő nemeseitől, mert büszkék
rájuk, mert a hamis váltó lett az életre jogosító „nemeslevelük”, ott, az
ármális faluban, ahol a házfal, az ablak, a kertek, az emberi szó, minden, de
minden „csupa céltalanság, csupa életképtelenség, csupa feleslegesség”. Az
ördög kezdi elvinni ezt a világot. Alvinczi hívek és remények nélkül,
kísértetként fordul vissza. A vörös postabocsinak nincs tovább
útja.
1928-at írnak;
Móricz Zsigmond a Kivilágos kivirradtig és az Úri muri után most
fejezte be a Forró mezőket, ő is készül a mérlegzárásra. A két mérleg
eredménye sokban egyező.
Pesti regények
Krúdy forradalmak
előtti regényeiben (Francia kastély, 1912; Vörös postakocsi, 1913;
Őszi utazások a vörös postakocsin, 1913; Napraforgó, 1918)
elnézőbben ábrázolt, gyakran fújt rózsaszín ködöt a csúnyára is. A háború
utolsó éveitől kezdve egyre inkább a külső máz és belső tartalom közti
ellentmondás bemutatására törekszik. Az Asszonyságok díja (1920)
előhangjában írja: „...ez a könyv, amelyben valaki elgondolja, hogy élnek
polgártársai Pesten. Mit imádkoznak az isten házában és mit cselekszenek,
amikor azt hiszik, hogy senki sem látja őket.” Meg akarja lesni, milyen az
ember, mikor konvenciók és gátlások nélkül mutatja önmagát. A lebocsájtott
függönyök mögött akarja megfigyelni az asszonyokat, mikor fűzőjüket igazítják,
s meglesni az emberek „hajnali álmát”, mert – szerinte – abban jelentkezik
tisztán az emberi lényeg.
Ezzel a
szándékkal írja „pesti regényeit”. Még a színhelyet is eszerint választja: az Asszonyságok
díjának (1920) színhelye a bordélyház, mint korábban a Bukfencé
(1918), a Boldogult úrfikoromban egy Király utcai vendéglőben játszódik.
Azt a háború előtti Pestet rajzolja részletezőn, amelyet az Őszi utazások a
vörös postakocsin egyik fejezetében („Pesten nem divat az emlékkönyv”)
felvázol. Sóhajtó költők, Krúdy-képmások, öreg urak, perditák, nyilvános házak
tulajdonosnői, temetésrendezők, hullamosók tűnnek fel regényeiben, s a
belváros, a Vár után Budapest szegénylakta negyedei, a Józsefváros, Óbuda,
költőivé szépítve. Az elítélt – legalábbis gondolatban elítélt – város azonban
ifjúsága városa is; innen a kritikát oldó érzékenyülés. Különösen a Hét
bagolyban (1922).
Szomjas Guszti, a
tisztességben őszült köz- és váltóügyvéd azzal az elhatározással jött Pestre,
hogy végigélje még egyszer az ifjúságát. A régi helyen akar megszállni, régi
ételeket kíván, még azt is szeretné, ha ablaka alatt olykor hangosan kiáltanák,
mint diákkorában, a vízvezeték előtti időben, hogy „Donauwasser!” Mámorosan
beszél a múltról, meggyőződése, nem lehet hazugság az, ami annyi éven át
melegített. Közben „csendes viszontagságokba” kerül, szerelmesekkel, írókkal,
dámákkal ismerkedik, és Józsiás úrral, a szerkesztővel. Szomjas Guszti és
Józsiás úr története Krúdy tollán a századforduló Pestjének a rajzává tágul, a
korszak- és nemzedékváltás regényévé. Krúdy ebben a regényében – Sőtér István
figyelmeztetett rá – romantikája forrásaira is rámutat, abban a fejezetben,
amelyben a századvégi szemléletet képviselő Józsiás – akiben Krúdy sok
tekintetben fiatalkori magát vetítette bele – az irodalomrajongó Szomjas
Gusztival – akinek Kálnay László, a régi nyíregyházi öreg cimbora volt az egyik
modellje – vitázik. Azt hányja Józsiás az idősebb nemzedék szemére, hogy
„fásult szívükkel” nem értik ,,az érzők fájdalmát és szenvedését”. Kimerült
korban nőttek és éltek, a szabadságharc leverése, illetve a kiegyezés után, nem
ismerték a szenvedélyeket. „A kuvasz-sovány bujdosóknak, az egykori
honvédeknek, a megmaradt táblabíráknak már csak arra volt gondjuk, hogy szép
hasat ereszthessenek; az asszonyaiknak, akik a svalizsérekkel táncoltak, a
felnövekedett leányaik tisztességes férjhezadása lett az életcéljuk.” – Józsiás
szemlélete sokban rokon a Reviczkyével, Krúdy indulása idején ennek a
szemléletnek a vonzásába került – egyik felfedezője és olvasmányainak
irányítója Gáspár Imre volt – s haláláig sem szabadult teljesen meg a
hatásától. A szürkének érzett valóságot megvetve, saját kiábrándultsága elől
menekülve teremtett magának egy álomvilágot, amely még a Hét bagoly idején
sem múlt el teljesen. De itt, mintha már a századvégi józsefvárosi kisemberek
életében látná a költészetre leginkább érdemest, az Áldáskákban.
A Hét bagolynak
valóságosak a hősei, az emlékek, a téli színek és jó ízek valószínűsítik a
romantikáját. Ugyanebben az időben és miliőben „játszódik” a Boldogult
úrfikoromban (1930) is.
„Groteszk”
regény: egy hosszúra nyúlt villásreggeli története. Ez a Gábel- früstök, a Bécs
városához címzett fogadóban a Terézvárosban folyik, idecsalogatja be Podolini
Lajos egykori alszolgabíró és álmatlanságban szenvedő barátja a Duna jegén
sétálgató Vilmosi Vilma kisasszonyt. Mindenféle népek ülnek a fogadóban, köztük
az író is, ironikus mosolyú, furfangos diákként, s jegyzi a jelenlévők
többnyire haszontalannak tűnő beszélgetéseit, a vese-velő készítésének titkát,
Szilágyi Dezső tyúkszemvágójának hasznos tapasztalatait, Karola Cecília
pattanásgyógyító módszerét, a betévedt éjjeli pincér közbeszólását, mindazt,
ami a boldog békeidőben – Ferenc József korában – tekintélyes úriembereket
érdekelhetett. Közben, az össze-vissza fecsegésből, anekdotákból, megfesti a
kort, a város életét, kallódó sorsokat, szokásokat, erkölcsöket, politikai
divatokat. Líra ritkán szakítja meg a regényt, a környezet, a miliő rajza a
legszükségesebbre szorul; az alakok a fontosak. A költészet itt már szinte
egyértelműen a realizmusból fakad. Többen a Boldogult úrfikorombant a
magyar regény legnagyobbjának látták. Nem a legnagyobb magyar regény, de a
városi élet költészetének a legbensőségesebb kifejezése. Nagy összefüggéseket
nem tár fel, a nagy korkérdések kimaradnak belőle, de a részleteket, az
alakokat, az atmoszférát tökéletes művészettel, igaz költőiséggel rajzolja, az
életen végleg felülemelkedett író csendes bölcsességével.
Művészete, világnézete
Késői novelláinak is a
tökéletesség a legszembetűnőbb jegye. Cselekményük olykor kimerül egy étkezés
leírásában, a csonthús elkészítésének és tálalásának az ismertetésében. A hősök
mind az élet perifériájáról valók, régimódi férfiak, öreg pincérek, éjszakai
emberek: halálraítéltek, akiknek már csak az asztal öröme maradt. A hangjuk is
„káposztaszagú”, és „vörös káposzta színű a szemük”. A kiskocsma, ahol ezek a
novellák lejátszódnak – Komlós Aladár szavával – a „nihilizmus partján
fekszik”. Esznek, esznek, s az evés után nincs más semmi, már szerelemre se
vágynak, bármelyikük szíven lőhetné magát, mint Szortiment lapszerkesztő, a
gábelfrüstök után. Ezekben a novellákban már nyoma sincs a negédességnek, az
önmagáért való dekorativitásnak. Tömören, telten zengenek a néma szomorúságú
történetek. Az Utolsó szivar az Arabs szürkében aligha hiányozhat
igényesebb novella-antológiából.
Amit Krúdy
életéről, művészetéről időrendben haladva mondhattunk, abból művészetének
nagysága alig-alig érződhet. A realizmus felől nézve írói világa szűkösnek
tűnhet; egysíkú figurákkal dolgozik, a jellemfejlesztést nem ismeri, meséje nem
igazi mese, múltja nem valóságos múlt, a szerkesztés nem erénye, azt is
szépséggé stilizálja, amit nem kellene, s a valóságos világból kilépve
ábrándvilágot teremtett. Innen nézve csak néhány műve tartozna a remekek közé,
amelyekben a valóságos élet rajzát, a hagyományos realizmushoz rokonabb mód
adta (Boldogult úrfikoromban, Hét bagoly, Három király). A „műfaj
babonájától” szabadulva azonban művészete egészét értéknek érezzük, a
hagyományos realizmustól nagyon elütő tájait is: a modern próza egyfajta, az
európai próza fejlődésével lépést tartó, sőt a nyugat-európai prózai
kísérleteket megelőző eredménynek. Mert Krúdy, mikor a mikszáthi „pajkos
derűből” kilépett, olyan tájakra indult s olyan eredményeket mutatott fel,
amelyek a húszas évekbeli kísérleti regények felé mutattak. A nyugat-európai
próza törekvései a húszas évekre két irányban kezdtek csomósodni: egyik
irányban a 19. századi realizmust vitték tovább, új elemekkel korszerűsítve,
legfényesebben Martin du Gard; másik irányban Proust és Joyce
„forradalmasította” a regényt, széttörve teljesen a hagyományos formákat. A
magyar prózában is hasonló – részben öntudatlan – törekvések éltek a század
elején: a realizmust Nagy Lajos és Móricz fogalmazta korszerűvé, a próza új
lehetőségeinek keresése felé Lovik, Cholnoky Viktor, Kaffka Margit, s főként
Krúdy Gyula művészete mutatott.
Krúdy az
emlékezéssel, az idő „dallamosításával, a belső
monológgal, a lélek kísérteties
tájainak a felidézésével
némiképp Proustot is megelőzte.
Rokon művészetükben
a múlt nosztalgiája, a lírai
telítettség és az eszmetársítások gazdagsága is. De a különbségek legalább
ennyire szembetűnőek. Proustnak más az anyaga, polgári, sőt nagypolgári; a
Krúdy ábrázolta világ erősen feudális jellegű; Proust tudatosan alkotott, az
emlékezés mozaikjai nála beleilleszkednek a mű „távlati” koncepciójába,
művészete intellektuálisan is telített; Krúdy lírikusabb alkat, emlékezése
spontánabb.
Emlékező hangját
filozófiai kiindulás nélkül, saját érzésvilágából és a magyar hagyományból
teremtette. Gyermekkorában sokat hallotta a „jégszürke” öregek sóhajtozásait, –
akkor búcsúzkodott a műveiben megírt, biedermeieres színeket őrző világ –
élményeit egy múltban rekedt dzsentrivilágból hozta. Emlékező hangjában ott él
a nagyanya fantasztikumokat idéző mesehangja, s az a „patinás”, „édes-bús”
hangulat, melyet a „hosszú elgondolkodtató őszök és emberhangtalan telek”
érlelnek. Sajátos élményvilágának, a múltbarekedtség érzésének a kifejezéséhez
Mikszáthtól és Loviktól is ösztönzéseket vehetett. Elsősorban Mikszáthtól.
Mikszáth kései
műveiben – Rónay György már régebben rámutatott – el-elmosta az elbeszélés
időbeli határozottságát (Gavallérok, Szent Péter esernyője), s
utat nyitott a modern regény szerkesztési elve, az emlékezés, és az
asszociációkban való megjelenítés felé. Krúdy Gyula az ő nyomán megy tovább.
Jellemzés helyett egyre inkább „bemutat”, a jellemet atmoszferikusan fogja fel,
hangulatokat, látomásokat, emlékeket közöl, nem időrendi sorrendben, hanem az
emlékezésben megjelenő belső időszemlélet szerint. A cselekménnyel nem törődik,
– vallja, hogy a műfaj babonája meghalt, a regényíró mindent megírhat, s
líraian – nála a cselekmény helyébe az emlékezés lép, hősei nem a cselekvésnek,
hanem az emlékezésnek érzik szükségét. Legtermészetesebb formája az emlékezés,
az adott jellem „emlékezésének dallamos hullámzása”. A deresedő Szindbád
ifjúkori emlékeit indul megkeresni, a „múltból jövő” hangok után jár. A
regényben így legfontosabb a személyes líra kifejezése lesz – a regényről
regényre azonos hőst, az alteregót részint ez magyarázza, – s az idő
szubjektívvé válik, – az objektív idő az emlékezésben nem fontos – s a
kifejezés zeneivé és asszociatívvá.
A mikszáthi hang
ilyen irányú fejlesztése aligha történhetett volna meg az élettel birkózó
írónál. Ehhez emlékekbe kellett falazódni. Amire Szindbád vágyik: „zöld
épületek, vadszőlős tornácok, nyújtózkodó ebek, messzire hangzott barátságos
köszöntések... Férfiak, pajtások, akik poharat emeltek a nőért és hazáért...,
karácsonyfák alatt fehérlő nők, húsos, puha, ölelésre termett lusta asszonyok
... felejthetetlen ebek és nagy fák az udvar sarkában, furcsa öreg emberek,
piros őszi alkonyatok, kiáltó madarak és mesemondó öregasszonyok” – a vidéki
udvarházak patriarkális élete, emberek, akik otthon érzik magukat, áhítatosan
tisztelik az életet és zokszó nélkül fogadják az el nem kerülhető halált –
vágyálom. Ezt az álmot keresi a félrehúzódó Krúdy, ezért rajzol annyi művében
egy sohse volt Magyarországot, olyat, amelyik talán akkor lehetett volna
valóságos, Örkény István találó képe szerint, ha Világosnál mi győztünk volna
és Paskievics menekült volna véres fejjel... A menekülő, fáradt Krúdy
alakította ki magának véglegesen az emlékező stílust, az idő egybemosását, ez a
fáradt, lemondó ember rajzolta meg számtalan alakban az elkésett lovagot. Ady
Endre aligha véletlenül ajánlotta néki A menekülő lovast.
Ez a reménytelen
fáradtság magyarázza, miért vezetett annyira más tájakra a Krúdy útja, mint a
Móriczé. A realizmus lehetősége az induló Krúdy művészetében talán még jobban
benne rejlett, mint a Móriczéban, politikai, társadalmi érdeklődése is erősebb
lehetett. De Az aranybányának nem lett folytatása; Krúdy akkor
váltott Zolától Turgenyevhez, mikor a társadalomkritikai érdeklődésűek Zolát
írták a zászlóra; s akkor kezd a „szép múlt idők virághullató őszébe” hajózni,
mikor Móricz a magyar Ugarral birkózik, s Ady a forradalmak elé harangoz. Krúdy
akkor már úgy tudta: vége a harcnak, illetve nincs értelme a küzdelemnek. Még
egyszer-egyszer fellobbant benne is az élet megváltoztatásának az igénye,
legnagyobbat a forradalmak idején, de ezekből a lobbanásokból mű nem nagyon
született. Nem volt kisebb művész Móricznál, művészi eredményei sem
színtelenebbek, de világa mégis szűkösebb lett a Móriczénál. Kevesebbet
mondott, s többnyire mellékmondatokba szorult nála a lényeges. Az Aranykézutcai
szép napok előhangjából az irodalomtörténet az egész Krúdy-műre érvényes
gondolatot idézhetne: csak töredékét írta meg annak, amit megírhatott volna.
Miért? Csakugyan attól félt, hogy megkövezik? Nem félt ő semmitől; a
reménytelenség fegyverezte le s térítette el a realizmus útjáról. Nem tartotta
érdemesnek a sorssal való birkózást, úgy érezte, nem érdemes haragudni senkire
és semmiért. Rezeda Kázmér, „miután fiatalkorában többször volt részeg bortól
és szerelemtől; mint egy kisebb német királyság lakossága” – mélabúsan járja a
budai utcácskákat, meditál az élet hiábavalóságairól, azzal a meggyőződéssel,
hogy „az egész élet nem érdemes arra, hogy vitatkozzon érte az ember”.
Innen érthető
Krúdy mélázó emlékezése, ezért hajlik a hulla fölé is rezignált mosollyal.
Ezért nem nézett meg semmit közelről, inkább messzetartotta alakjait, tárgyait
az időben, még azt is, ami a magateremtette világba beilleszthető volt, hogy a
mesék lebegő kísérteteként lássa. A Három király Crudy püspökjének
ellenzékisége ritkán lobbant benne, legtöbbször a múltak vizén evező hajós
volt, aki az élet unalmát borral, nőkkel, kártyával és lóversennyel vélte
enyhíthetőnek, s fontosnak csak az írást tartotta, a tücsök ciripelését.
A sebes szívűek,
a csillagvárók, az életuntak és – önmaga vigasztalására.
Álmodozott,
mondták róla a kortársak; a subáján alvó emléket ébresztette, s esőmosta
jeleket rótt a keresztútra – vélte magáról. Nem is akart többet csinálni;
álmodozásaival és esőmosta jeleivel azonban modern törekvések öntudatlan elődje
volt. Az irodalomtörténet alig-alig győzi felmérni művészete értékeit. A
hagyományos formák feloldása, a szabadasszociációk érvényesítése, az időérzet
lírai felbontása, az idő „dallamosítása”, a nagyítás, a képek egymásba oldása
mind-mind az ő hozománya. Zenei-ritmikai fogantatású stílust teremtett,
nosztalgikusan édes prózát. Ironikus stilizáltsápú prózai lírizmusát korábban
az impresszionizmushoz kötötték, az újabb tanulmányok már Krúdy szimbolista
stílusteremtéséről is beszélnek.
Kiadások
Hét bagoly.
Boldogult úrfikoromban. Bev. Sőtér István. 1954. – Valakit elvisz az
ördög és más kisregények. Kiad. Perepatits Antal, bev. Szauder
József, 1956. – Rezeda Kázmér szép élete. Nagy kópé. Az utolsó gavallér.
1957. – Írói arcképek. Kiad. és bev. Kozocsa Sándor. I-II. – Szindbád.
Kiad. és bev. Kozocsa Sándor. I-II. 1957. – Aranykézutcai szép napok.
1958. – Asszonyságok díja. Napraforgó. Kiad. Perepatits Antal. bev. Kozocsa
Sándor. 1958. – Bukfenc. Velszi herceg. Primadonna. Kiad, és bev. Kozocsa
Sándor. 1958. – Három király. Kiad. és bev. Kozocsa Sándor. 1958. –
Pest-Budai séták. Kiad. és bev. Kozocsa Sándor. 1958. -A
fehérlábú Gaálné. Kiad. és bev. Barta András. I-II. 1959. – Az Útitárs.
N.N. Bev. Kozocsa Sándor. 1959. – Magyar tájak. Kiad. és bev. Kozocsa
Sándor. 1959. – Az aranybánya. Régi szélkakasok között. Palotai álmok. Bev.
Barta András. 1960. – Aranyidő. A templárius. 1960. – A szerelmi
bűvészinas. Kiad. Barta András. bev. Szauder József. 1960. – Éji
zene. Kiad. Barta András; bev. Szauder József. 1961. – Mákvirágok
kertje. Bev. Barta András. 1961. – A tegnapok ködlovagjai. Kiad. és bev.
Gordon Etel. 1961. – Ki jár az Erdőn? Kiad. Tóth Lajos és
Udvarhelyi Dénes. 1962. – A lőcsei kakas. Kiad. Tóth Lajos és Udvarhelyi
Dénes. 1962. – A magyar Jakobinusok. Ál-Petőfi. Kiad. és bev. Barta
András. 1962. – A podolini kísértet. Bev. Réz Pál. 1962. – Pesti
levelek. Kiad. Tóth Lajos és Udvarhelyi Dénes. 1963. – Vallomás.
Kiad. és bev. Kozocsa Sándor. 1963. – A vörös postakocsi. Őszi utazás a
vörös postakocsin. 1963. – A kékszalag hőse. 1964. – Jockey Club. Hét
kisregény. Kiad. Barta András. 1964. – A madárijesztő szeretője. Kiad.
és bev. Barta András és Szauder József. 1964.
Irodalom
Szép Ernő: Sinbad. Ny 1911. I.
905-906. – Lovik Károly: K.
Gy. új könyvei. Új Idők 1912. I. 510-512. – Ady Endre: K. Gy. könyve: A vörös
postakocsi. Ny 1913. II. 393. - Kárpáti
Aurél: Boldogult úrfikoromban. Ny 1930. I. 884-885. – Móricz Zsigmond: K.
elaludt. Mo 1933. máj. 21. – Schöpflin
Aladár: K. Gy. Ny 1933. I. 629-631. – Hevesi András: K. Gy. Apolló 1936.
266-273. – Komlós Aladár: Írók és elvek. 1937. 81-85. – Krúdy Péter: K.
Gy. élettörténete. 1938. – Perkátai
László: K. Gy. 1938. – Gró Lajos: A valóság története.
Nszava 1941. febr. 2. – Pelyvás
Ferenczik István: A magyar irodalmi impresszionizmus és K. Gy.
1942. – Szegi Pál: Ceruzasorok
K. Gy.- ról. MCsill 1943. I. 691-693. – Sőtér István: Játék és valóság.
1946. 122-134. – Rónay György: Az
idő forradalma. Mk 1947. 413-430. – R. Gy.: A regény és az élet.
278-289., 293-295. – Mátrai
László: K. realizmusa. Mk 1948. 22-25. – Örkény István: A K. vita. Mk
1948.114-116. – Prohászka János : K.
Gy. stílusa és nyelve. Nyr 1949. 14-17. – Herczeg Gyula: Mondatszerkezetek
K. stílusában. Nyr 1951. 324-332. – Kellér Dezső: Egy képeslap mellé.
Kortársak nagy írókról. 1954-1956. II. 311-317. – Krúdy Zsuzsa: Jegyzetek
egy készülő K. életrajzhoz. IU 1955. 51. – Füst Milán: Emlékezések és
tanulmányok. 1956. 73-83. – Katona Béla: K. emlékei Nyíregyházán.
Szabolcs-Szatmári Szemle 1956. 526-533. – Sőtér István: Romantika és realizmus.
1956. 575-598. – Klár István: Legifjabb
K. Gy. ItK 1957. 383-385. – Szabó
Ede: K. Gy.: válogatott novellák. 1957. MKl. – Kosztolányi
Dezső: Írók, festők, tudósok. 1958. I. 66-72. – Krúdy Zsuzsa: Az utolsó esztendő. ÉI
1958. 19. – Herczeg Gyula: K.
hasonlatai. Nyr 1959. 41-58. – Szauder József : A romantika útján. 1961.
376-437. – Bóka László:
Arcképvázlatok és tanulmányok. 1962. 110. – K. világa. Szerk. Tóbiás Áron. 1964.
– Katona Béla: K. Gy. indulása. (Kézirat.)
(A
magyar irodalom története. V. köt. A magyar irodalom története 1905-től
1919-ig.
Akad. K. 1965. 370-388. p.)