VARGHA KÁLMÁN
KRÚDY-PROBLÉMÁK
1.
A Krúdyról szóló kismonográfia1
szerzője, Szabó Ede régen készült már arra, hogy könyvet írjon kedves írójáról.
Közös ifjúságunk idején, amikor megírandó műveink tervei olyan könnyedén,
vonzóan és csalogatóan bomlottak ki képzeletünkben, mert nem ismertük még a megvalósítás
gondjait, fáradalmait és kétségeit, gyakran beszélt Szabó Ede arról a könyvről,
amelyet majd ő fog megírni Krúdyról. Lelkesen és rajongással színezte a
terveit, mert nagyon szerette Krúdyt. Napokra, hetekre el tudott merülni
egy-egy Krúdy-kötet, regényrészlet vagy akárcsak néhány sor szépségeinek a
rejtelmeiben.
Ezekben az években – a kilencszáznegyvenes évek vége felé –
még tartott Krúdy reneszánsza, amely valamikor a második világháború kezdetén
alakult ki éppen azokban a körökben, amelyek távol akartak maradni a
„korszellem” gyanús áramlataitól és az egyre fenyegetőbb jelen elől a múltba
vagy az álomvilág színes varázslatába akartak menekülni. Úgy képzelték, hogy a
„csoda” megismételhető, és a játékosság, a humor, a stilizálás eszközeivel
fölébe emelkedhetnek az életnek. Krúdy időtlensége, örök „korszerűtlensége”
vonzó példaként hatott ezekre a körökre.
1940-ben jelent meg Márai Sándor regénye, a Szindbád
hazamegy, amelyben Krúdy emlékét idézi, a következő évben
tehetséges fiatal esszéisták Ködlovagok címen
tanulmánykötetet adnak ki (már a cím is Krúdyra utal), amelyben a maguk
választotta irodalmi elődjeikről rajzolnak friss szemléletű, eleven portrékat.
Ebben a kötetben jelenik meg Sőtér István Krúdy-
esszéje2
is, amely már az író rejtélyes másodvirágzásának a
titkára is választ keres.
A második világháború utáni években sem csökken az
érdeklődés Krúdy művei és művészete iránt. 1945 és 48 között Petőfi, Ady és
Móricz mellett róla jelenik meg a legtöbb cikk, esszé, tanulmány és elemzés.
Mátrai László,3 Rónay György,4
Cs. Szabó László5
esszéi tovább elemzik Krúdy művészetének rejtélyeit. Alkotásmódját, epikai
módszerét kapcsolatba hozzák a század európai irodalmának modern törekvéseivel,
formabontó-formateremtő irányzataival, Proust, Virginia Woolf,
Giraudoux nevével talákozunk ekkortájt a Krúdyról
szóló esszékben.
Ha ezeket az írásokat, amelyeket az újrafelfedezés
izgalma hat át, összevetjük azokkal a tanulmányokkal és kritikákkal, amelyek az
író életében vagy a halála alkalmából jelentek meg, még nyilvánvalóbbá válik,
hogy az 1940-es évtized a valóban Krúdy-reneszánsz időszaka volt. A korábbi
tanulmányoknak, kritikáknak, elemzéseknek más volt még a hangjuk.
A Nyugat legbiztosabb
ítéletű kritikusa, Schöpflin még meglehetősen
tartózkodó hangú nekrológban6
búcsúztatta 1933-ban Krúdyt („a legnagyobb pazarló volt, nemcsak a
pénzét pazarolta, hanem tehetségét, önmagát is”), Hunyady Sándor pedig olyan építőművészhez hasonlította,
aki a legremekebb építőköveket hordta össze, de az igazán nagyszerű épületet
sohasem sikerült felépítenie. Hevesi András 1936-ban az Apolló
hasábjain7
meghökkentő és szépséges szörnyetegnek
nevezte Krúdyt, aki szerinte semmi tekintetben sem lehet követendő példa.
Szabó Ede könyve (a szerző több, értékes Krúdyval
foglalkozó tanulmánya után) abban az időszakban jött létre, amikor már nem kell
a hitvallók rajongásával hitet tenni Krúdy nagysága mellett. Nagy
anyagismerettel, előítéletek, túlzások és elfogultságok nélkül rajzolja meg
Krúdy egyéniségét, vázolja fel az író életrajzát és méri fel a hatalmas
terjedelmű életművet.
Biztosan tájékozódik a Krúdy-életmű dzsungelében, amelynek
áttekintését, rendszerezését, periodizálását nemcsak a rendkívül nagy mennyiség
nehezíti, sokkal több problémát okoz, hogy Krúdy esetében a kiadott és még
kiadatlan művek tengerében nehéz megtalálni az életmű
organizmusát. Nem könnyű a mértéktelen burjánzásban valami rendet
felismerni, amely az egész mű teljesebb
megértését és irodalomtörténeti kategorizálását elősegítené.
Ahol lehet, hasznosítja a huszonöt-harminc év előtti újrafelfedezők észrevételeit, impresszióit, ma is érvényes
„ráérzéseit”, de értékelésének végső summája – érzésem szerint – közelebb áll
a Nyugat viszonylag „hagyományosabb”,
higgadtabb értékítéletéhez, amely a maga bonyolultságában fogadta el Krúdy
művészetének irodalomtörténeti és stílustörténeti kategóriák szerint nehezen
meghatározható jelenségét, de nem törekedett arra, hogy abszolutizálja
„szabálytalanságát”, hogy normának kiáltsa ki művészetének rendhagyó sajátosságait.
Szabó Ede sem akarja Krúdy egyéniségének és művészetének
nagyon összetett és ellentmondásos, „már-már zavarba ejtően bonyolult
jelenségét” egyszerű alapképletekre „lebontani”. Az életmű alapos ismeretében,
a Krúdyval való sok éves foglalkozás után is bátran meri vállalni a
megoldatlan problémák kérdőjeleit. Mentes marad attól az illúziótól, hogy egy
embert, egy írót végérvényesen meg lehet
magyarázni.
Egyezően a modern irodalom dokumentáló irányzatával, ő is
elsősorban felsorakoztatja a tényeket: Krúdy
nyilatkozatait, vallomásait, kortársak feljegyzéseit, levélrészleteket, szép-
irodalmi művekből kiemelt „egységeket”, kritikai megnyilatkozásokat rak egymás
mellé, és ha kommentálja is a dokumentumokat, ha rendet is teremt az
ellentmondó források között, ha értékelést is ad – a végső értelmezést és összegezést
inkább ránk bízza, olvasókra.
Szelektáló–dokumentáló módszere ott válik szinte már
alakteremtő, művészi tevékenységgé, ahol az író „tilalma” ellenére, regénybeli
hasonmásainak vallomásaiból bontja ki Krúdy egyéniségét és tárja fel alkatának,
érzelmi világának, nosztalgiáinak rejtett zónáit. Szindbád és Rezeda Kázmér
vallomásai ugyanis sokkal többet árulnak el a „rejtőzködő” Krúdyról, mint az
író közvetlen megnyilatkozásai, újságíróknak, szerkesztőknek adott válaszai. De
az is igaz, hogy Krúdy joggal óv mindenkit attól, hogy Rezeda Kázmért vagy
Szindbádot az ő személyiségével azonosítsák, mert ezek a regényalakok csak
stilizáltan és áttételesen fejezik ki őt magát.
Szabó Ede kitűnő lélektani érzékkel választja le az író
regénybeli alteregóinak a vallomásaiból az esetleges, dekoratív, ellentmondó
és a figyelmét a valóságról inkább elterelő motívumokat és kellő hangsúlyt ad,
ugyanakkor a visszatérő, a lényeges elemeknek, amelyek valóban magyarázhatják
Krúdy egyéniségének, művészetének titkait.
2.
De hát maradtak-e még rejtélyek Krúdy
körül?
Nem Szabó Ede könyvének a hiányaiból, nem
is az irodalomtörténetírás mulasztásaiból, hanem
sokkal inkább az író bonyolult egyéniségéből következik, hogy bizony sok minden
rejtélyes még Krúdyval kapcsolatban.
Szabó Ede könyve után, amely minden
korábbinál sokoldalúbban, árnyaltabban foglalkozik Krúdy sajátos
életformájának (és az életforma különböző változatainak) megrajzolásával,
továbbra is rejtély például, hogy Krúdy élte vagy inkább szemlélte-e az életet?
Az élet volt-e számára igazán fontos vagy az irodalom?
Vannak írók, akikkel kapcsolatban ez a
kérdés eleve felesleges, érdektelen álprobléma. De Krúdy esetében a látszat és
saját vallomásai között olyan szembetűnő a különbség, hogy már ezért is érdekes
egy kissé közelebbről is megnézni ezt a problémát. A kortársak általában pénzt,
egészséget, szerelmet tékozló éjszakai életét, gavalléros mulatozásait, ivásait,
látványos párbajügyeit, hatalmas kártyaveszteségeit, nőhódításait,
lóversenyezéseit emlegetik. Talán Balassi Bálint óta nem volt ilyen színes–kalandos
sorsú írónk, mint ő. Csak az arányok mások, őt már megzabolázták az újkori
civilizáció vastörvényei, de képzeletében-lelkében egy reneszánsz kori
kalandor életét éli tovább.
De valójában mi volt ennek a látszólag
mozgalmas életnek a mélyén?
Túl sok rezignált, szomorú, bölcs és
gyötrődő, sőt menekülő és magányosságot áhítozó nyilatkozatát ismerjük ahhoz,
hogysem a kortársak derűsebb színeket rögzítő, gavalléros Krúdy-képét el
tudnánk fogadni.
Az élesebb szemű kortársak néma,
szemlélődő darvadozásait is észrevették. Csathó
Kálmán véleménye szerint ,,a bor is, a nők is az íráshoz kellettek neki...
élete össze volt forrva az írással”. Sokat árul el az a néhány soros feljegyzés
is, amelyet Krúdy első feleségének küldött: ,,Nekem naponta szükségem van két–három órás
magányra, amikor gondolkozom ... Ezért élek még, ezért vagyok, ezért nem haltam
meg, mert mindennap egyedül voltam egy darab ideig.”
Valójában az is rejtély, hogy miért lett
író a tizenhat éves fiatalemberből, aki élvezte a táncot, az italt, a
mulatozást, a barangolásokat, a vadászatokat, a társas élet örömeit?
3.
Nincs még egy prózaírónk, akinek a művészetében
annyira előtérben volna a szerelem, mint Krúdynál, de szerelmi–érzelmi világa
is lényegében kiismerhetetlen, és tele van ellentmondásokkal.
Trubadúrlíra a prózában és nők (feleségek
és szeretők) kíméletlen kihasználása az életben. Legalábbis erről szólnak az
írott és íratlan memoárok. Volt benne valami az asszonygyötrő despoták régi
erkölcséből. Első feleségét, Spiegler Bellát, aki Satanella néven a századforduló népszerű tárcaírója volt,
házasságkötésük után eltiltja az írástól. A második asszonyt, rokoni
visszaemlékezések szerint, féltékenységből a világtól elzárva rabként őrzi
margitszigeti otthonukban. Családját mindkét házassága idején hónapokra
elhagyja, magányos életet él szállodákban vagy egy nyilvánosház
különszobájában. Érdekes Schöpflin megjegyzése is,
amely Krúdyról szóló nekrológjában olvasható: ,,...nem
hiszem, hogy szerelemben vagy barátságban valaha odaadta volna magát bárkinek
is”.8
Krúdy regényhős-alteregóinak a vallomásai
alapján arra lehet következtetni, hogy szerelemnek–érzékiségnek inkább a
szenvedője volt, mint boldog átélője. Írásaiban a mindig jelenlevő
szexuális feszültségnek olyanfajta élményvilága tör fel, amely sokban rokon Ady
lírájának gyötrő-gyötrődő érzékiségével, olthatatlan sóvárgásával: „...szinte félig haldokolva néztem a gyönyörű
nőket, akik az utcán, kávéházban, vagy a színházban eljártak mellettem”. „Az
életörömtől jajgatva, torkában dobogó szívvel járt-kelt a világban, mikor a nők
tavasszal és nyáron új ruháikat felvették.” „A nőket kereste mindenütt: erdőkbe
utazva vagy a téli tájon szánon nyargalva. A színházban csak a balett, a
templomban az imádkozó nő érdekelte. Midőn céltalanul, ok nélkül utazott messzi
tájak felé, ismeretlen szigetországok világában, titkon és igazán csak az idegen,
eljövendő nőket leste a szemével, a szívével.” „Vajon a sírban, hat lábnyira a
föld alatt ugyancsak a nőkre fogok gondolni mindvégig?”
Néhány találomra kiragadott vallomás a sok százból –
önmagáról, Szindbádról, Rezeda Kázmérról.
Ami
Szindbádról olvasható, hogy „nem vigasztalta a
százhét nő, aki viszontszerette” – romantikus stílusfordulatnak is vehető, de a Vörös
postakocsiban,
Rezeda Kázmér vallomása sokkal konkrétabb, átélt és hiteles reveláció az
érzékiségnek arról a fajtájáról, amelyben a képzeletnek van igazán nagy
szerepe és hatalma: „Én beteg és életunt férfiú vagyok, a
nőkkel csupán gondolatban szoktam mulatgatni, egészségtelen félelem tart
vissza, hogy ruhájukat érintsem, holott égi gondolataim szerint minden délután
birkózóm kegyeddel a kis lakásban, mint parasztlegény a szérűn az aratólánnyal.
És álmomban arcomba liheg, az államba harap, dereka megfeszül, 'nem, nem, nem’, kiáltja összeszorított
fogai sövénye mögül, de ifjú koromban jó birkózó voltam.”
4.
Magának az életműnek a problémái még sokkal bonyolultabbak.
Annyi remek tanulmány és esszé után valójában a legalapvetőbb kérdések is
tisztázatlanok maradtak Krúdyval kapcsolatban. Megkésett romantikus volt-e,
egy régmúlt életforma és életstílus elégikus búcsúztatója vagy a huszadik
századi próza megújítóinak egyike – ahogy a negyvenes évek esszéistái érezték?
Ma sem látjuk világosan Krúdy helyét a magyar próza történetének folyamatában.
A legnagyobb nehézséget az okozza, hogy Krúdy életművében
eklektikus változatossággal együtt vannak a legkülönbözőbb törekvések és
nosztalgiák. A múlt felidézője és tagadója egy- személyben, álmodozó és
leleplező, menekülő és életélvező, dekoratív és egyszerűségre áhítozó.
Szabó Ede megpróbálja tisztázni az életmű belső tagolását
is, a változó stílus, szemlélet és tematikai orientációk alapján elhatárolni
egymástól a különböző periódusokat. Az 1910-es évek kezdetétől azonban –
érzésem szerint – reménytelen minden korszakolási kísérlet. Annyira együtt,
egymás mellett, egymás után, egymást kiegészítőén és egymást tagadóan
jelentkeznek az újabb és újabb orientációk Krúdy művészetében, annyira
összefügg minden újabb kísérlet az előzővel, hogy helyesebb eklektikus
változatosságról beszélni, mintsem egymást követő korszakváltásokról.
Igen
gyakran egyetlen művének szövevényén belül is a legkülönbözőbb tendenciák és
nosztalgiák találkoznak össze, korrigálják vagy gyengítik egymás hatását. A
vörös postakocsi előszava
kemény kritikát és leleplezést ígér a századforduló Pestjéről, amely „ostobák
és okosak találkája, tolvajok és hamispénzverők gyülekezete ... Pesti regény!
Mit lehet írni Pestről? Ordináré passzió, mint az állatkínzás. De megpróbáljuk.
A magányban, amelyet a regényíráshoz választottam, talán érdekesebbnek látom
az embereket, mint akkor, midőn közöttük éltem”.
A „balzaci” leleplező indulat azonban csak az egyik
tendenciája ennek a regénynek, ábrázolásban, színezésben, hangulatiságban
sokkal erősebben érvényesül az író nosztalgiája saját
ifjúkora és annak színtere, a századforduló Budapestje iránt, amelyet az
előszóban kemény szavakkal ítél el. A tabló, a pesti kavalkád vázlatos rajza
valóban reálisan, sőt naturalista módon kiábrándító. Bemutatkozik a regényben
a pesti lóverseny közönségének gyanús embersereglete, szemünk elé kerül a
bordélyházak nappali félhomályának
visszataszító valósága, megismerkedünk a prostitúció „finomabb” és
bonyolultabb változataival, de a regény előterében mozgó figurák a régi világ
itt maradt csodálatos lényei. A Szemere Miklósról mintázott Alvinczi Eduárd, a
tatáros külsejű, napkeleti „fejedelem” úgy vonul végig frakkban, cilinderben,
fehérnyakkendősen eljegyzése évfordulóján menyasszonyával budakörnyéki
kastélya kertjén, mintha Jókai valamelyik regényéből sétált volna át.
Még tanulságosabb egy pillantást vetni a regény egyik női
szereplőjére, Madame Louise-re, akit a századforduló
híres és előkelő pesti kurtizánjáról, Pilisy (Schumayer) Rózáról mintázott az író. Több regényében is
visszatérnek ennek a modellnek a hasonmásai, aki egykor virágáruslány volt a
Szervita-téren, majd az erényes hírű katolikus főúr anyagi támogatásával nagy
karriert csinált, Párizsba is eljutott, és későbbi pesti szalonja mágnások,
írók, művészek kedvelt találkozóhelyévé vált.
Krúdyt érdekli, sőt izgatja ennek a nőnek a sorsa, megérzi
páratlannak látszó karrierjében a nagyon is tipikusát. Nem véletlen, hogy
mindig a századforduló pesti életének szövevényében, „az újkori
Ninive” bűnös forgatagában szerepelteti Pilisy
Rózát, aki a korabeli magyar főváros társadalmi életének valóban balzaci–zolai
regénybe illő figurája lehetett.
De
az ábrázolás során Pilisy Róza is csodálatos
romantikus tüneménnyé finomul Krúdy regényeiben, a Jókai-reminiszcenciák
emlegetése vele kapcsolatban még indokoltabb, mint Alvinczi esetében. „Nemes alakja, mint egy
fiatal szarvasé, és térdig érő barna haja sátorként fedte; a szeme tündöklő,
tiszta és érzelmes, lába kicsiny és derekát egy gyermek átölelhette; homlokán
néma bánat, amely meg nemesít ette arcát...”
A morális indítékú leleplező szándék és a Jókaira
emlékeztető idealizálás mellett megjelenik a regényben a tízes évek
Krúdy-prózájának harmadik tendenciája is, a romantikus
archaizálás, a nosztalgikus biedermeier-ábránd mindent átszövő
víziója. Rezeda Kázmér sok csalódás és hányattatás után abban a régi tabáni
házban keresi végül nyugalmát, amelyben hajdanán királyok kedvesei lakhattak,
amelynek ajtóin még ott a Corvin-címer és a ház előtt álló vén ecetfát talán
még Zsigmond király idejében ültették.
Rezeda Kázmér szerepe a regényben azt dokumentálja, hogy
Krúdy – Szabó Ede szavait idézve – felfedezte „rejtőzködő, több-énű
önmagát: a sokrétű lírai szerepet s ifjúkora álmainak időtlenségét”.
A vörös postakocsiban
demonstrálódik legtisztábban az 1910-es évek Krúdy-műveinek
szemléleti-ízlésbeli eklekticizmusa, de ezen túlmenően, ebben a regényben
együtt van már minden, ami Krúdyt (a teljes Krúdyt) jellemzi: illúzióvesztés és
archaizálás, leleplező szándék és álombamerülés,
friss szemű felfedezés és „irodalmias” romantika, önkifejezés és rejtőzködő
szerepjátszás. A sok ellentétes motívumot és tendenciát, ebben a regényben is,
akárcsak az író teljes életművében a rendkívül egyéni és szuggesztív hatású
stílus fogja össze.
A sokarcú eklekticizmus a magyarázata annak, hogy Krúdy
életművében a legkülönbözőbb irodalomszemléleti irányok és kritikai aspektusok
is megtalálhatják (és meg is találták) a maguk igazolását. Krúdy látszatra
éppúgy a romantika folytatója és megújítója, mint a huszadik századi realista
irodalom egyik nagy lehetősége vagy éppen a modern próza formabontó törekvéseinek
képviselője. „Művészetét egyszerre forradalmian újnak és ősien hagyományosnak
érezhetjük – írta róla Sőtér 1941-ben –,...talán csak
Jókaihoz tudnók őt hasonlítani. Egyébként is sok a közös vonás bennük... Máskor
az éles megfigyelőt csodáljuk, a magyar realizmus ígéretét, az igazi magyar
Balzacot, aki azonban nem hajlandó elmozdulni sörözője kényelmes asztala
mellől...”
Annyi bizonyos, hogy csak helytelen útra vezetne minden
olyan próbálkozás, amely Krúdyt kizárólagosan csak az egyik vagy a másik
irányzatnak akarná kisajátítani. Ha Krúdyban csak Jókai és Mikszáth közvetlen
folytatóját akarnánk látni, sok mindent figyelmen kívül kellene hagynunk, ami
művészetének elidegeníthetetlen sajátja, ami valóban az ő felfedezése vagy
leleménye. De az is igaz, ha művészetének egyes vonásai emlékeztetnek is a
huszadik századi irodalom különböző törekvéseire, egész szemlélete és
mentalitása nagyon erősen kötődik a múlt századi romantika tradíciójához. A
kritikának azok a normái, szempontjai, amelyek a legtöbb huszadik századi író
esetében alkalmas eszközök az életmű megközelítéséhez,
Krúdy műveivel kapcsolatban többnyire használhatatlanoknak bizonyulnak.
Mindebből olyan konklúziót is le lehetne vonni (volt is
erre példa), amely szerint Krúdy teljesen társtalan csillagzat a magyar
irodalomban, és az a tény, hogy életműve irodalomtörténeti és stílustörténeti
kategóriák alapján nehezen határozható meg, csak páratlan nagyságát igazolja.
Ezzel szemben azokból a kísérletekből, amelyeknek az a
céljuk, hogy felvázolják a magyar századforduló
irodalmának sajátos „karakterét”, természetrajzát és történetét, olyan fontos
tanulságok adódnak, amelyek közvetve Krúdy művészetének, irodalomtörténeti
helyének a problémáit is érintik (elsősorban Vajda György Mihály, Németh G.
Béla, Czine Mihály, Diószegi András tanulmányaira és
vitacikkeire gondolok).9
Ezek a tanulmányok, bár nem foglalkoznak Krúdy művészetének
sajátos kérdéseivel, közvetve egyre jobban megingatják a Krúdy
társtalanságáról szóló legendákat. Minden jel arra mutat, hogy ha minél
árnyaltabban bontakozik majd ki előttünk a századforduló irodalmának sokarcú és
sokszínű valósága, annál kevésbé fogjuk Krúdyt „megmagyarázhatatlan”, egyedül
álló jelenségnek tartani.
A századforduló magyar prózájára is éppúgy jellemző az eklekticizmus,
mint Krúdy művészetére. Ahogy Krúdy regényeinek, novelláinak irodalomtörténeti
kategorizálását megnehezíti az ellentétes tendenciák érvényesülése,
hasonlóképpen reménytelen feladatnak látszik annak megállapítása, hogy milyen
összefogó erejű stílus határozza meg a századforduló évtizedeinek magyar
irodalmát. „Aligha van még korszak, amely eszméi és stílustörekvései szempontjából
áttekinthetetlenebb, rendezhetetlenebb volna a századfordulónál... Tényleges
művészi és irodalmi törekvései szempontjából ugyanis a századforduló nem
egységes időszak – írja Vajda György
Mihály –,10 hanem különböző
tendenciák, irányzatok, áramlatok, mozgalmak tarka szövedéke, amelyek egymás
mellett éltek vagy egymással ellentétesen hatottak benne.”
Krúdy prózájában is együtt jelentkezik romantika és
naturalizmus, szimbolizmus és impresszionizmus, anderseni reminiszcenciákat
ébresztő meseszerűség, romantikus színezetű „oroszosság”, az idő
megállításának, a történelemből való kilépésének a nosztalgiája, mindent
átszínező archaizálás, a valóság extatikus átélésének igénye, felfokozott
érzékiség, a halálnak az erotikus élményen átszűrődő megérzése, az életnek mint
álomnak a felfogása, az egyén létének mint szerepnek az átélése, a stílus
dekoratív pompája, önburjánzó gazdagsága, festőisége, a mondatfűzés zeneisége
és az erős stilizáló hajlam, akárcsak a századforduló irodalmában, lírában és
prózában egyaránt.
Ha a sokszínű és gazdag kavargásban, amely Krúdy prózájára
jellemző, mégis sikerül valami konstans elemet, mindig jelenlevő, inspirativ erőt felfedezni, az aligha lehet más, mint a
jelenből való elvágyódás romantikus
nosztalgiája, Krúdy alkotó tevékenységének legkövetkezetesebb és legállandóbb
ihletője.
„A neoromantika
első magyar mestere” – írta róla Kárpáti Aurél,11
Krúdy irodalmi működésének negyedszázados évfordulóján. A Hét
bagolyban, a Szomjas Gusztival vitázó Józsiás szavaiban Krúdy
maga fogalmazta meg a magyar századforduló újromantikus áramlatainak apologetikáját.
Ezek a fejtegetések világosabbá teszik az egész század végi–század eleji magyar
szecesszió törekvéseinek közös vonásait, érzelmi indítékait, mindazt, ami Krúdy
művészetét összekapcsolta Cholnoky Viktor, Szini
Gyula, Csáth Géza, Elek Artúr prózájával.
A
magyar fin de
siècle fiatal íróinak újat kereső, ideges nyugtalansága az ellen a
„jégszürke”, merev és közönyös realista szemlélet és életfelfogás ellen
irányult, amely a kiegyezés utáni évtizedet jellemezte. „Ó,
ti csúf, bölcs öreg emberek, akik fásult szívetekkel már nem értitek meg az
érzők fájdalmát és szenvedését... Mit tudjátok ti már az ifjúság csapongásait,
kedvteléseit, a szerelem derűjét-borúját, változásán – vitázik Józsiás az idősebb
nemzedék érveit soroló Szomjas Gusztival. – Mit
tudjátok ti már a mai emberek fájdalmas szeszélyeit, gyötrelmes idegességét,
századvégi bolondságán Ti születtetek és éltetek egy álmos, kimerült,
szenvedélyeit kiélt korszakban, amikor minden ember bölcs, megalkuvó, innyes, lelkiismeretlen és kényelmes volt. Nem ismertétek a
fájdalmakat és nyugtalanságokat többé, miután Ferenc Józsefet megkoronáztátok
... Realisták voltatok, urambátyám, amíg éltetek, azért nem tudjátok megérteni
a mai, századvégi világot. Bodnár Zsigmond már régen hirdette a Füvész-kertben,
hogy itt van az idealizmus hajnala, mint minden új század kezdetén, amikor az
eszmék és az emberek kicserélődnek.”
Azzal nem kisebbítjük Krúdy irodalomtörténeti jelentőségét,
ha életművét nem elsősorban a huszadik századi próza új áramlataihoz mérjük,
és ha a romantika–realizmus arányainak méricskélése helyett inkább a
századforduló erősen átmeneti jellegű
korszakának törekvéseiből és ízléséből próbáljuk művészetét megérteni. Szabó
Ede azt fejtegeti, hogy Krúdyt valóságos félelem tartotta vissza „a valódi
élmények, érzések, emberi jellemek megírásától”. De volt-e valójában ilyen
ambíciója? A valóság hű ábrázolása, az érzések nyílt és teljes kifejezése
helyett sokkal inkább törekedett az érzések átszínezésére, az élmények
áthangolására, a jelenségek átstilizálására, egyezően
a korszak szecessziós ízlésével.
Ha Krúdy életművében elsősorban a századforduló irodalmi
ízlésének és törekvéseinek legegyénibb, legerőteljesebb és leggazdagabb
manifesztálódását látjuk, világosabbá válik a Nyugat
körével való kapcsolata is, amelyet Szabó Ede bizonyos mértékig
problematikusnak érez, mégpedig némileg a Nyugatot
elmarasztaló hangsúllyal. „Jóllehet Osvát – Kiss József munkatársaként – már
1899-ben közli Krúdy írásait A Hét-ben,
aztán a Magyar Géniuszban
is: az 1908-ban meginduló Nyugatban
eleinte nem találjuk Krúdy nevét... Krúdy csak 1910–12 között tűnik fel – rövid
időre – a lapban, majd a 20-as években, de akkor már inkább néhány írói
arcképével. Osvát összegyűjtött kritikai írásaiban a nevét sem említi.”
Ami Szabó Ede észrevételeiből Osvátra vonatkozik, azzal
kapcsolatban elég arra a közismert tényre hivatkozni, hogy Osvát nemes
aszkézissel szinte visszafojtotta magában az írót, a kritikust is, hogy minden
erejét a szerkesztésre, az új tehetségek felkutatására kösse le. Összes
írásainak 1945-ben megjelent, nem nagy terjedelmű posztumusz kötetében nemcsak
Krúdy neve hiányzik, de nem írt Osvát tanulmányokat a Nyugat
első nemzedékének íróiról sem, akiknek minél teljesebb művészi
megvalósulásáért, minél gazdagabb kibontakozásáért nagy áldozatokkal szervezte
és szerkesztette a Nyugatot. Mint
tanulmányírót, sajátos módon sokkal jobban foglalkoztatták egy korábbi
nemzedék, Kiss József, Jakab Ödön, Bródy, Gárdonyi, Herczeg, Papp Dániel, Thúry Zoltán művei.
Krúdy és a Nyugat kapcsolata azonban,
Osvát személyétől és szerepétől függetlenül is figyelmet érdemel. Szabó Ede úgy
véli, elsősorban azért nem jelent meg gyakrabban Krúdy- próza a Nyugatban,
mert 1908-ban Móricz a Hét krajcárral
„berobbant” az irodalomba.
Valóban erről van szó, illetve sokkal többről: egy új
nemzedék jelentkezéséről, amely új szemléletet és ízlést hozott magával, amely
új törekvéseket érvényesített az irodalomban, és egyre inkább elszakadt a
századforduló gyorsan elvirágzó „modernségétől”, szecessziós eklekticizmusától.
Az új prózaírók műveit általában intellektuális nyugtalanság hatja át, ők már
nemcsak elvágyódtak a jelenből, de megkérdőjelezték a készen kapott normákat,
makacs elszántsággal láttak hozzá a kor legsúlyosabb problémáinak elemzéséhez,
egész írói tevékenységüket a fokozottabb mértékű tudatosság, a problémák
koncentráltabb megközelítése jellemzi.
A magyar irodalomban korábban nem ábrázolt osztályok és
társadalmi rétegek világát fedezik fel, de ha a megszokott témákhoz nyúlnak,
mint amilyen a dzsentri-kérdés vagy a szerelem és érzékiség problematikája,
szemléletük, megközelítési módjuk akkor is merőben új.
Ha a Nyugat első évtizedében
megjelent elbeszélésekben jelen is van még néhol a holdfényes neoromantika, ha a szecessziós stilizálás egy ideig még a
nyugatos írók prózáját is átszövi, Móricz, Kaffka Margit, Tersánszky, Babits és
Kassák regényei, Nagy Lajos, Karinthy, Barta Lajos, Révész Béla novellái arról
tanúskodnak, hogy Ady költészetének mindent megújító forradalmával egyidőben, a prózában is radikális fordulat következett be.
Krúdy nem azért maradt ki a Nyugat-mozgalom
gátakat szakító, eleven áramlatának sodrából, mert mellőzték a Nyugat
körében, és elbeszélései csak nagyritkán jelentek meg a folyóiratban (bár egy
időben az ő neve is ott szerepel a címlapon a „főmunkatársak” népes listájában),
hanem azért, mert egész írói habitusa, szemlélete, ízlése, stílusa inkább
kötődött a Nyugatot
megelőző korhoz, a századforduló irodalmához. Ő annak a sokszínű irányzatnak,
ízlésnek volt kimagasló alakja, amelyet a Nyugat
már alig, de sokkal inkább A Hét reprezentált.
Szabó Ede felfogásától jelek szerint idegen ez a
disztinkció, könyve inkább azt a véleményt sugalmazza – ami egyébként a
Krúdy-irodalom visszatérő tétele –, hogy saját kora nem ismerte fel Krúdy igazi
nagyságát. Ugyanakkor több észrevétele, részletkérdéseket érintő megjegyzése
inkább erősíti azokat a hipotéziseket, amelyek elsősorban a századforduló
korának irodalmi áramlataihoz kapcsolják Krúdy művészetét, és amelyek a magyar
próza megújulásának radikális fordulatát nem Krúdytól, hanem Móricztól, Nagy
Lajostól, Tersánszkytól, Kaffka Margittól számítják.
Ennek a hipotézisnek a birtokában talán messzebbre ható
következtetéseket tudunk levonni Szabó Ede könyvének egyik fontos
felfedezésével kapcsolatban is, amely szerint Krúdy az 1910-es évektől kezdve
állandó rossz közérzetben, alkotói válságokkal kínlódva hozza létre müveit. Szabó Ede nagy figyelmet szentel ennek a hosszú
válsághangulatnak, amely valójában az író élete végéig eltartott. Fontos
dokumentumként idézi Krúdy egyik rezignált önvallomását, az 1910-es évekből,
amelyet az író Rezeda Kázmér szavaival mond el: „Kimentem az
életből, annak minden kedvezései és kedvezőtlenségei elől, mintha valaki
otthagyja a játéktermet vagy a piacot, ahol az életért játszanak, alkudnak.”
Szabó Ede többször is hivatkozik erre a fontos vallomásra.
„Tulajdonképpen már 1913–14 táján kifelé megy az életből, a sűrűsödő magányba,
legföljebb a lakásait cserélgeti...” – írja, és a továbbiakban is nyomon kíséri
az író állandósuló válságának tüneteit. „Krúdy emberi és írói válságának egyik
művészi dokumentuma ebből az időszakból az 1917-es Őszi utazások
a vörös postakocsin.” „Tanácstalansága, zavara, válsága ezekben
az években sem gátolja Krúdyt szokott termékenységében.” „Amikorra ...
bekövetkezik az összeomlás és a katonák hazafelé kezdenek özönleni a frontokról
– Krúdy már régen az exodust, az életből való kivonulást választotta,
legalábbis lélekben ...” „1919-ben elválik Bellától... De már jóval előbb
fanyar ízét érzi annak is, amit ír, a szerepjátszásnak, a stilizálásnak, a
menekülésnek.”
De helyes-e, ha Krúdy exodusában, az élet „játékterméből”
való képletes elvonulásban pusztán lélektani okokat keresünk, ha az 1910-es
évektől a halálig eltartó válsághangulata mögött csak éjszakázó életmódjára,
költekezéseiből származó anyagi gondjaira, mindkét házasságának az elromlására
és a kedvezőtlen politikai szituációkra gyanakszunk?
Nem olyan krízisről van-e inkább szó, amelynek a tünetei
összefüggnek az író alkotói tevékenységével, az írói program és a megvalósulás
konfliktusaival is?
Szabó
Ede is idézi Krúdy 1916-ból való keserű vallomását az Aranykézuccai szép napok előszavából: „Mennyit
szerettem volna írni, ami igaz! Semmit nem írtam, csak színhazugságokat... Az
emberek hiányoznak a könyveimből, akiket mindenkinél jobban ismerek,
ugyanezekért leírni nem merem őket... Ha én leírnám, hogy mit éltem és éreztem és körülöttem
éreztek: talán egy toronyba zárnának. Ezért nem ér semmit az egész irodalmam.
Szerencsére, úgyis csak a betegek és lábtöröttek olvassák az írók munkáját.”
Nem volna helyes, ha érzéketlenül a sorok között bujkáló
játékosságra, iróniára, öniróniára túlzottan nagy jelentőséget tulajdonítanánk
Krúdy rezignált megnyilatkozásának, és a lírizáló-stilizáló
önkifejezési módszer megtagadását vagy kudarcát olvasnánk ki belőle.
Arra azonban felhívja a figyelmet Krúdy vallomása, hogy
elégedetlenségének, rossz közérzetének, válsághangulatának valóban megvoltak
az alkotáslélektani okai, hogy elevenen hatott rá egy
merőben másféle írói magatartás és
módszer vonzása, hogy az, amit alkotott, nem jelentett számára igazi katarzist,
és nem hozott teljes felszabadulást.
Az is bizonyos, hogy írói programjainak egymást követő
változásai, művészetének eklekticizmusa és az egész alkotói létét átható
válság-közérzet között is szoros összefüggés van. Eklekticizmusának a forrása,
egyezően a századforduló irodalmával, elsősorban az alkotói elégedetlenség és
nyugtalanság, amely onnan eredt, hogy művészete egyik lehetőségét sem tudta
teljes mértékben kiélni és megvalósítani.
Szabó Ede pontosan onnan számítja Krúdy írói pályájának
válságtüneteit, amikorra az író már minden adott és megtalált lehetőséget
kipróbált és csakhamar, csalódottan félre is tolt. Az egyik alternatíva azt
kínálta, hogy tovább folytassa Mikszáth hagyományait, a dzsentri
egzisztenciális és morális pusztulásának ábrázolását. De vonzóbb és nyugtalanítóbb
témának ígérkezett a korszak nagyvárosi életformájának, gyanús forgatagának,
embertelen versenyének és hajszájának, erkölcsi értékvesztésének a
leleplezése. Közben a meghasonlott dzsentriszármazék felfedezi és újraálmodja
a megtagadott Város múltjának regényesen vonzó biedermeier-ábrándját, hogy
aztán csakhamar ezt az illúziót is megkérdőjelezze és iróniával szője át. Szabó
Ede szerint „Krúdy 1911-től olyan hangot és költői leleményt csiszol művészi
érvényűvé, amely lehetővé teszi számára, hogy »kimenjen az életből,« »otthagyja
a játéktermet, ahol az életért játszanak«, s ugyanakkor, fiktív folytonosságot
teremtve jelen és múlt között, valamiképp mégis belül maradjon a valóság
körén, legalábbis a maga mindinkább stilizáló modorának korlátai közt”.
Krúdy írói magatartásának, szemléletének, alkotó
módszerének „alapképlete” az első világháború, a forradalmak után sem változik
meg, az 1920-as évektől elszigetelődése a számára is egyre ridegebb és
kellemetlenebb társadalmi–politikai miliőben már nem oldódik fel többé.
„Mindnyájan meghaltunk, kedves Laci: Ferenc Józseffel együtt – írja 1925-ben
Hatvany Lajosnak. – Furcsa, de így van, hogy ez a magyarul sem elég jól tudó
öregember jelentette a magyar irodalom többé soha vissza nem térő fénykorát is
... Ha valaha feltámad még a magyar irodalom: ott kell folytatni, ahol 1918-ban
abbahagytuk – nyomuk se marad meg ezeknek az esztendőknek. Betegségek,
szegénységek, üldözések, kénytelen vértanúságok vették el az alkotásoktól az
írók kedvét...”
Méltatói időnként erőteljes fordulatot és új perspektívákat
vélnek felfedezni Krúdy utolsó másfél évtizedében. Az ötvenes években például
az akkori realizmus-felfogás szellemében Krúdy történelmi regényeinek (Mohács,
Festett király, Az első Habsburg) a jelentőségét emelték ki, majd
sokáig kiadatlan maradt kisregényeire (Valakit
elvisz az ördög, 1928, Etel király
kincse, 1931) hívták fel a figyelmet, amelyekben folytatva a
magyar próza radikális hagyományait, kíméletlen bírálatot mond a dzsentri
létforma anakronizmusáról és morális dekadenciájáról.
A történelmi regények értékelésében megmutatkozó túlzásokra
Szabó Ede is rámutat, de hasonlóképpen helytelen volna Krúdy kései
kisregényeiben, amelyekben a dzsentri világot mutatja be szatirikus éllel,
olyan fordulatot látni, amely alapvetően módosította volna életművének helyét
a magyar irodalom történetének folyamatában. Krúdy korai novellái is azt
jelzik, hogy már fiatalon sem voltak illúziói a dzsentrivel kapcsolatban,
ítélete a világháborút és a forradalmak bukását követő restaurációs korban még egyértelműbb lett, de se a Valakit elvisz
az ördögnek, se az Etel
király kincsének nincs olyan eleven kisugárzása, mint például
Móricz regényeinek és elbeszéléseinek, amelyek, ha a századforduló idején
játszódtak is, minden anakronizmus nélkül a jelenhez szóltak.
Mindenképpen reális Szabó Ede észrevétele (ha
megállapításából nem is von le konkrétabb irodalomtörténeti következtetéseket),
hogy Krúdynak „az 1920 utáni korról – regényben, novellában – már nem volt mit
mondania”.
Az bizonyos, hogy a húszas évek legjelentősebb
Krúdy-regényeinek (Hét
bagoly, Boldogult úrfikoromban) is az elvágyódás
és a stilizálás a legalapvetőbb kritériuma, akkor is, ha a
stilizálás jellege sokban módosult is a fiatalkori művek, illetve a tízes évek
dekoratív, szecessziós időszaka óta. Különösen a kisebb terjedelmű, zártabb
kompozíciójú művek esetében nyilvánvaló, hogy egyszerűbb, tisztultabb és
erőteljesebb lett Krúdy nyelve, de mindaz, ami művészetét a századforduló
szemléletéhez, ízlés-ideáljához kötötte és attól az áramlattól elválasztotta,
amely a nyugatos prózaírók jelentkezésével kezdődött, mindvégig jelen van s
felismerhető, ha változott formában is, valamennyi művében.
Természetesen minden irodalomtörténeti kategorizálás
magában rejti az egyoldalú egyszerűsítés veszélyét.
Ez alól bizonyára a fentiekben kifejtett hipotézis sem
mentes, amely az eddigieknél nagyobb nyomatékkal hívja fel a figyelmet arra,
hogy Krúdy művészetében egy jellegzetesen átmeneti korszak, a magyar
századforduló szemléleti és ízlésbeli ideáljai valósultak meg, és ennek következtében
mindaz, amit Krúdy a Nyugat indulásától kezdve
alkotott, egy kissé az irodalom- történeti félmúlt jelenségévé vált.
Nem volna helyes az író rendkívül egyéni és gazdag
életművét mereven beszorítani ebbe vagy
abba az irodalomtörténeti kategóriába, de írói karakterének csak teljesebb
megértését segítheti elő minden olyan törekvés, amely az eddigieknél jobban
számol a már tisztázott történeti, irodalomtörténeti, stílustörténeti
konkrétumokkal.
Krúdy életműve eddig azért látszott ellene mondani
mindenfajta irodalomtörténeti kategorizálásnak, mert vagy a múlt századi
romantika vagy a legmodernebb huszadik századi kísérletezők normáihoz és
tendenciáihoz mérték életművét. Több eredményt ígér művészetének részint
megfogalmazott, részint kiolvasható ars poeticájának és egész életművének „szembesítése”
annak a kornak az eszméivel, ízlésével, stílus-ideáljaival, amelyhez a legtöbb
köze volt, amelyet már nem határoz meg egyértelműen sem a tizenkilencedik
századi romantika, sem a naturalizmus esztétikája, de amely még „innen” van a Nyugat
intellektuálisabb, „koncentráltabb”, új normákat hozó, az embert újra
felfedező, a társadalmi problémákra fogékonyan reagáló irodalmi forradalmán.
Szabó Ede is tudatában van annak, hogy még mennyi minden
tisztázatlan Krúdyval kapcsolatban. Ő is Krúdy örökségének lecsapolatlan
lápvilágát és őserdei félhomályát emlegeti.
Könyve jelentős mértékben hozzájárult a Krúdy-életmű
problémáinak tisztázásához, de a még megoldatlan kérdések azt is tudatosítják
az olvasóban, hogy Krúdy irodalmi örökségének igazi „birtokbavétele”,
életművének mélyebb és teljesebb értelmezése nem történhet meg a századforduló
egész irodalmi múltjának, eszmevilágának, közízlésének, stílustörekvéseinek és
illúzióinak további feltárása, beható elemzése és megnyugtató szintézise
nélkül.
1 SZABÓ Ede: Krúdy Gyula alkotásai és vallomásai tükrében. (Arcok és vallomások.) Bp. 1970. 266 1.
8 SCHÖPFLIN Aladár: i. m.
9 VAJDA György Mihály: Vázlat a századforduló irodalmáról. Helikon 1969. 3–13. – A magyar századvég modern prózai törekvéseiről (CZINE Mihály, NÉMETH G. Béla, DIÓSZEGI András) Helikon 1969. 77–94. – DIÓSZEGI András: A szecesszióról. ItK 1967. 2. sz. – Ady, Csáth és a szecesszió. Kritika 1964. 1. sz.
10 VAJDA György Mihály: i. m.
11
KÁRPÁTI Aurél: Krúdy Gyula, Kultúra haláltánccal. 1947. 95–101.
(Irodalomtörténeti Közlemények, 1971/5. 590-599. p.)