VARGHA KÁLMÁN

KRÚDY-PROBLÉMÁK

1.

A Krúdyról szóló kismonográfia1 szerzője, Szabó Ede régen készült már arra, hogy könyvet írjon kedves írójáról. Közös ifjúságunk idején, amikor megírandó műveink tervei olyan könnye­dén, vonzóan és csalogatóan bomlottak ki képzeletünkben, mert nem ismertük még a megvalósítás gondjait, fáradalmait és kétségeit, gyakran beszélt Szabó Ede arról a könyvről, amelyet majd ő fog megírni Krúdyról. Lelkesen és rajongással színezte a terveit, mert nagyon szerette Krúdyt. Napokra, hetekre el tudott merülni egy-egy Krúdy-kötet, regényrészlet vagy akár­csak néhány sor szépségeinek a rejtelmeiben.

Ezekben az években – a kilencszáznegyvenes évek vége felé – még tartott Krúdy rene­szánsza, amely valamikor a második világháború kezdetén alakult ki éppen azokban a körök­ben, amelyek távol akartak maradni a „korszellem” gyanús áramlataitól és az egyre fenyege­tőbb jelen elől a múltba vagy az álomvilág színes varázslatába akartak menekülni. Úgy kép­zelték, hogy a „csoda” megismételhető, és a játékosság, a humor, a stilizálás eszközeivel fölébe emelkedhetnek az életnek. Krúdy időtlensége, örök „korszerűtlensége” vonzó példaként hatott ezekre a körökre.

1940-ben jelent meg Márai Sándor regénye, a Szindbád hazamegy, amelyben Krúdy emlékét idézi, a következő évben tehetséges fiatal esszéisták Ködlovagok címen tanulmánykötetet ad­nak ki (már a cím is Krúdyra utal), amelyben a maguk választotta irodalmi elődjeikről rajzol­nak friss szemléletű, eleven portrékat. Ebben a kötetben jelenik meg Sőtér István Krúdy- esszéje2 is, amely már az író rejtélyes másodvirágzásának a titkára is választ keres.

A második világháború utáni években sem csökken az érdeklődés Krúdy művei és művészete iránt. 1945 és 48 között Petőfi, Ady és Móricz mellett róla jelenik meg a legtöbb cikk, esszé, tanulmány és elemzés. Mátrai László,3 Rónay György,4 Cs. Szabó László5 esszéi tovább elemzik Krúdy művészetének rejtélyeit. Alkotásmódját, epikai módszerét kapcsolatba hozzák a század európai irodalmának modern törekvéseivel, formabontó-formateremtő irányzataival, Proust, Virginia Woolf, Giraudoux nevével talákozunk ekkortájt a Krúdyról szóló esszékben.

Ha ezeket az írásokat, amelyeket az újrafelfedezés izgalma hat át, összevetjük azokkal a tanulmányokkal és kritikákkal, amelyek az író életében vagy a halála alkalmából jelentek meg, még nyilvánvalóbbá válik, hogy az 1940-es évtized a valóban Krúdy-reneszánsz időszaka volt. A korábbi tanulmányoknak, kritikáknak, elemzéseknek más volt még a hangjuk.

A Nyugat legbiztosabb ítéletű kritikusa, Schöpflin még meglehetősen tartózkodó hangú nekrológban6 búcsúztatta 1933-ban Krúdyt („a legnagyobb pazarló volt, nemcsak a pénzét pazarolta, hanem tehetségét, önmagát is”), Hunyady Sándor pedig olyan építőművészhez hason­lította, aki a legremekebb építőköveket hordta össze, de az igazán nagyszerű épületet soha­sem sikerült felépítenie. Hevesi András 1936-ban az Apolló hasábjain7 meghökkentő és szépséges szörnyetegnek nevezte Krúdyt, aki szerinte semmi tekintetben sem lehet köve­tendő példa.

Szabó Ede könyve (a szerző több, értékes Krúdyval foglalkozó tanulmánya után) abban az időszakban jött létre, amikor már nem kell a hitvallók rajongásával hitet tenni Krúdy nagy­sága mellett. Nagy anyagismerettel, előítéletek, túlzások és elfogultságok nélkül rajzolja meg Krúdy egyéniségét, vázolja fel az író életrajzát és méri fel a hatalmas terjedelmű életművet.

Biztosan tájékozódik a Krúdy-életmű dzsungelében, amelynek áttekintését, rendszerezését, periodizálását nemcsak a rendkívül nagy mennyiség nehezíti, sokkal több problémát okoz, hogy Krúdy esetében a kiadott és még kiadatlan művek tengerében nehéz megtalálni az életmű organizmusát. Nem könnyű a mértéktelen burjánzásban valami rendet felismerni, amely az egész mű teljesebb megértését és irodalomtörténeti kategorizálását elősegítené.

Ahol lehet, hasznosítja a huszonöt-harminc év előtti újrafelfedezők észrevételeit, impresszi­óit, ma is érvényes „ráérzéseit”, de értékelésének végső summája – érzésem szerint – köze­lebb áll a Nyugat viszonylag „hagyományosabb”, higgadtabb értékítéletéhez, amely a maga bonyolultságában fogadta el Krúdy művészetének irodalomtörténeti és stílustörténeti kategóriák szerint nehezen meghatározható jelenségét, de nem törekedett arra, hogy abszo­lutizálja „szabálytalanságát”, hogy normának kiáltsa ki művészetének rendhagyó sajátos­ságait.

Szabó Ede sem akarja Krúdy egyéniségének és művészetének nagyon összetett és ellent­mondásos, „már-már zavarba ejtően bonyolult jelenségét” egyszerű alapképletekre „lebontani”. Az életmű alapos ismeretében, a Krúdyval való sok éves foglalkozás után is bátran meri vál­lalni a megoldatlan problémák kérdőjeleit. Mentes marad attól az illúziótól, hogy egy embert, egy írót végérvényesen meg lehet magyarázni.

Egyezően a modern irodalom dokumentáló irányzatával, ő is elsősorban felsorakoztatja a tényeket: Krúdy nyilatkozatait, vallomásait, kortársak feljegyzéseit, levélrészleteket, szép- irodalmi művekből kiemelt „egységeket”, kritikai megnyilatkozásokat rak egymás mellé, és ha kommentálja is a dokumentumokat, ha rendet is teremt az ellentmondó források között, ha értékelést is ad – a végső értelmezést és összegezést inkább ránk bízza, olvasókra.

Szelektáló–dokumentáló módszere ott válik szinte már alakteremtő, művészi tevékeny­séggé, ahol az író „tilalma” ellenére, regénybeli hasonmásainak vallomásaiból bontja ki Krúdy egyéniségét és tárja fel alkatának, érzelmi világának, nosztalgiáinak rejtett zónáit. Szindbád és Rezeda Kázmér vallomásai ugyanis sokkal többet árulnak el a „rejtőzködő” Krúdyról, mint az író közvetlen megnyilatkozásai, újságíróknak, szerkesztőknek adott válaszai. De az is igaz, hogy Krúdy joggal óv mindenkit attól, hogy Rezeda Kázmért vagy Szindbádot az ő személyiségével azonosítsák, mert ezek a regényalakok csak stilizáltan és áttételesen fejezik ki őt magát.

Szabó Ede kitűnő lélektani érzékkel választja le az író regénybeli alteregóinak a vallomásai­ból az esetleges, dekoratív, ellentmondó és a figyelmét a valóságról inkább elterelő motívumo­kat és kellő hangsúlyt ad, ugyanakkor a visszatérő, a lényeges elemeknek, amelyek valóban magyarázhatják Krúdy egyéniségének, művészetének titkait.

2.

De hát maradtak-e még rejtélyek Krúdy körül?

Nem Szabó Ede könyvének a hiányaiból, nem is az irodalomtörténetírás mulasztásaiból, hanem sokkal inkább az író bonyolult egyéniségéből következik, hogy bizony sok minden rejtélyes még Krúdyval kapcsolatban.

Szabó Ede könyve után, amely minden korábbinál sokoldalúbban, árnyaltabban foglalko­zik Krúdy sajátos életformájának (és az életforma különböző változatainak) megrajzolásával, továbbra is rejtély például, hogy Krúdy élte vagy inkább szemlélte-e az életet? Az élet volt-e számára igazán fontos vagy az irodalom?

Vannak írók, akikkel kapcsolatban ez a kérdés eleve felesleges, érdektelen álprobléma. De Krúdy esetében a látszat és saját vallomásai között olyan szembetűnő a különbség, hogy már ezért is érdekes egy kissé közelebbről is megnézni ezt a problémát. A kortársak általában pénzt, egészséget, szerelmet tékozló éjszakai életét, gavalléros mulatozásait, ivásait, látványos párbajügyeit, hatalmas kártyaveszteségeit, nőhódításait, lóversenyezéseit emlegetik. Talán Balassi Bálint óta nem volt ilyen színes–kalandos sorsú írónk, mint ő. Csak az arányok mások, őt már megzabolázták az újkori civilizáció vastörvényei, de képzeletében-lelkében egy rene­szánsz kori kalandor életét éli tovább.

De valójában mi volt ennek a látszólag mozgalmas életnek a mélyén?

Túl sok rezignált, szomorú, bölcs és gyötrődő, sőt menekülő és magányosságot áhítozó nyilatkozatát ismerjük ahhoz, hogysem a kortársak derűsebb színeket rögzítő, gavalléros Krúdy-képét el tudnánk fogadni.

Az élesebb szemű kortársak néma, szemlélődő darvadozásait is észrevették. Csathó Kálmán véleménye szerint ,,a bor is, a nők is az íráshoz kellettek neki... élete össze volt forrva az írással”. Sokat árul el az a néhány soros feljegyzés is, amelyet Krúdy első feleségének küldött: ,,Nekem naponta szükségem van két–három órás magányra, amikor gondolkozom ... Ezért élek még, ezért vagyok, ezért nem haltam meg, mert mindennap egyedül voltam egy darab ideig.”

Valójában az is rejtély, hogy miért lett író a tizenhat éves fiatalemberből, aki élvezte a tán­cot, az italt, a mulatozást, a barangolásokat, a vadászatokat, a társas élet örömeit?

3.

Nincs még egy prózaírónk, akinek a művészetében annyira előtérben volna a szerelem, mint Krúdynál, de szerelmi–érzelmi világa is lényegében kiismerhetetlen, és tele van ellentmondá­sokkal.

Trubadúrlíra a prózában és nők (feleségek és szeretők) kíméletlen kihasználása az életben. Legalábbis erről szólnak az írott és íratlan memoárok. Volt benne valami az asszonygyötrő despoták régi erkölcséből. Első feleségét, Spiegler Bellát, aki Satanella néven a századforduló népszerű tárcaírója volt, házasságkötésük után eltiltja az írástól. A második asszonyt, rokoni visszaemlékezések szerint, féltékenységből a világtól elzárva rabként őrzi margitszigeti ott­honukban. Családját mindkét házassága idején hónapokra elhagyja, magányos életet él szállo­dákban vagy egy nyilvánosház különszobájában. Érdekes Schöpflin megjegyzése is, amely Krúdyról szóló nekrológjában olvasható: ,,...nem hiszem, hogy szerelemben vagy barátságban valaha odaadta volna magát bárkinek is”.8

Krúdy regényhős-alteregóinak a vallomásai alapján arra lehet következtetni, hogy szere­lemnek–érzékiségnek inkább a szenvedője volt, mint boldog átélője. Írásaiban a mindig jelenlevő szexuális feszültségnek olyanfajta élményvilága tör fel, amely sokban rokon Ady lírájának gyötrő-gyötrődő érzékiségével, olthatatlan sóvárgásával: „...szinte félig haldokolva néztem a gyönyörű nőket, akik az utcán, kávéházban, vagy a színházban eljártak mellettem”. „Az életörömtől jajgatva, torkában dobogó szívvel járt-kelt a világban, mikor a nők tavasszal és nyáron új ruháikat felvették.” „A nőket kereste mindenütt: erdőkbe utazva vagy a téli tájon szánon nyar­galva. A színházban csak a balett, a templomban az imádkozó nő érdekelte. Midőn céltalanul, ok nélkül utazott messzi tájak felé, ismeretlen szigetországok világában, titkon és igazán csak az ide­gen, eljövendő nőket leste a szemével, a szívével.” „Vajon a sírban, hat lábnyira a föld alatt ugyan­csak a nőkre fogok gondolni mindvégig?”

Néhány találomra kiragadott vallomás a sok százból – önmagáról, Szindbádról, Rezeda Kázmérról.

Ami Szindbádról olvasható, hogy „nem vigasztalta a százhét nő, aki viszontszerette” – ro­mantikus stílusfordulatnak is vehető, de a Vörös postakocsiban, Rezeda Kázmér vallomása sokkal konkrétabb, átélt és hiteles reveláció az érzékiségnek arról a fajtájáról, amelyben a kép­zeletnek van igazán nagy szerepe és hatalma: „Én beteg és életunt férfiú vagyok, a nőkkel csupán gondolatban szoktam mulatgatni, egészségtelen félelem tart vissza, hogy ruhájukat érintsem, holott égi gondolataim szerint minden délután birkózóm kegyeddel a kis lakásban, mint parasztlegény a szérűn az aratólánnyal. És álmomban arcomba liheg, az államba harap, dereka megfeszül, 'nem, nem, nem’, kiáltja összeszorított fogai sövénye mögül, de ifjú koromban jó birkózó voltam.”

4.

Magának az életműnek a problémái még sokkal bonyolultabbak. Annyi remek tanulmány és esszé után valójában a legalapvetőbb kérdések is tisztázatlanok maradtak Krúdyval kap­csolatban. Megkésett romantikus volt-e, egy régmúlt életforma és életstílus elégikus búcsúz­tatója vagy a huszadik századi próza megújítóinak egyike – ahogy a negyvenes évek esszé­istái érezték? Ma sem látjuk világosan Krúdy helyét a magyar próza történetének folyamatá­ban.

A legnagyobb nehézséget az okozza, hogy Krúdy életművében eklektikus változatossággal együtt vannak a legkülönbözőbb törekvések és nosztalgiák. A múlt felidézője és tagadója egy- személyben, álmodozó és leleplező, menekülő és életélvező, dekoratív és egyszerűségre áhítozó.

Szabó Ede megpróbálja tisztázni az életmű belső tagolását is, a változó stílus, szemlélet és tematikai orientációk alapján elhatárolni egymástól a különböző periódusokat. Az 1910-es évek kezdetétől azonban – érzésem szerint – reménytelen minden korszakolási kísérlet. Annyira együtt, egymás mellett, egymás után, egymást kiegészítőén és egymást tagadóan jelentkeznek az újabb és újabb orientációk Krúdy művészetében, annyira összefügg minden újabb kísérlet az előzővel, hogy helyesebb eklektikus változatosságról beszélni, mintsem egy­mást követő korszakváltásokról.

Igen gyakran egyetlen művének szövevényén belül is a legkülönbözőbb tendenciák és nosz­talgiák találkoznak össze, korrigálják vagy gyengítik egymás hatását. A vörös postakocsi előszava kemény kritikát és leleplezést ígér a századforduló Pestjéről, amely „ostobák és okosak találkája, tolvajok és hamispénzverők gyülekezete ... Pesti regény! Mit lehet írni Pestről? Ordináré passzió, mint az állatkínzás. De megpróbáljuk. A magányban, amelyet a regényíráshoz vá­lasztottam, talán érdekesebbnek látom az embereket, mint akkor, midőn közöttük éltem”.

A „balzaci” leleplező indulat azonban csak az egyik tendenciája ennek a regénynek, áb­rázolásban, színezésben, hangulatiságban sokkal erősebben érvényesül az író nosztalgiája saját ifjúkora és annak színtere, a századforduló Budapestje iránt, amelyet az előszóban kemény szavakkal ítél el. A tabló, a pesti kavalkád vázlatos rajza valóban reálisan, sőt natu­ralista módon kiábrándító. Bemutatkozik a regényben a pesti lóverseny közönségének gyanús embersereglete, szemünk elé kerül a bordélyházak nappali félhomályának visszataszító való­sága, megismerkedünk a prostitúció „finomabb” és bonyolultabb változataival, de a regény előterében mozgó figurák a régi világ itt maradt csodálatos lényei. A Szemere Miklósról mintá­zott Alvinczi Eduárd, a tatáros külsejű, napkeleti „fejedelem” úgy vonul végig frakkban, cilin­derben, fehérnyakkendősen eljegyzése évfordulóján menyasszonyával budakörnyéki kastélya kertjén, mintha Jókai valamelyik regényéből sétált volna át.

Még tanulságosabb egy pillantást vetni a regény egyik női szereplőjére, Madame Louise-re, akit a századforduló híres és előkelő pesti kurtizánjáról, Pilisy (Schumayer) Rózáról mintázott az író. Több regényében is visszatérnek ennek a modellnek a hasonmásai, aki egykor virágárus­lány volt a Szervita-téren, majd az erényes hírű katolikus főúr anyagi támogatásával nagy karriert csinált, Párizsba is eljutott, és későbbi pesti szalonja mágnások, írók, művészek ked­velt találkozóhelyévé vált.

Krúdyt érdekli, sőt izgatja ennek a nőnek a sorsa, megérzi páratlannak látszó karrierjében a nagyon is tipikusát. Nem véletlen, hogy mindig a századforduló pesti életének szövevényé­ben, „az újkori Ninive” bűnös forgatagában szerepelteti Pilisy Rózát, aki a korabeli magyar főváros társadalmi életének valóban balzaci–zolai regénybe illő figurája lehetett.

De az ábrázolás során Pilisy Róza is csodálatos romantikus tüneménnyé finomul Krúdy regényeiben, a Jókai-reminiszcenciák emlegetése vele kapcsolatban még indokoltabb, mint Alvinczi esetében. Nemes alakja, mint egy fiatal szarvasé, és térdig érő barna haja sátorként fedte; a szeme tündöklő, tiszta és érzelmes, lába kicsiny és derekát egy gyermek átölelhette; homlokán néma bánat, amely meg nemesít ette arcát...”

A morális indítékú leleplező szándék és a Jókaira emlékeztető idealizálás mellett megjelenik a regényben a tízes évek Krúdy-prózájának harmadik tendenciája is, a romantikus archaizálás, a nosztalgikus biedermeier-ábránd mindent átszövő víziója. Rezeda Kázmér sok csalódás és hányattatás után abban a régi tabáni házban keresi végül nyugalmát, amelyben hajdanán királyok kedvesei lakhattak, amelynek ajtóin még ott a Corvin-címer és a ház előtt álló vén ecetfát talán még Zsigmond király idejében ültették.

Rezeda Kázmér szerepe a regényben azt dokumentálja, hogy Krúdy – Szabó Ede szavait idézve – felfedezte „rejtőzködő, több-énű önmagát: a sokrétű lírai szerepet s ifjúkora álmai­nak időtlenségét”.

A vörös postakocsiban demonstrálódik legtisztábban az 1910-es évek Krúdy-műveinek szemléleti-ízlésbeli eklekticizmusa, de ezen túlmenően, ebben a regényben együtt van már minden, ami Krúdyt (a teljes Krúdyt) jellemzi: illúzióvesztés és archaizálás, leleplező szándék és álombamerülés, friss szemű felfedezés és „irodalmias” romantika, önkifejezés és rejtőzködő szerepjátszás. A sok ellentétes motívumot és tendenciát, ebben a regényben is, akárcsak az író teljes életművében a rendkívül egyéni és szuggesztív hatású stílus fogja össze.

A sokarcú eklekticizmus a magyarázata annak, hogy Krúdy életművében a legkülönbözőbb irodalomszemléleti irányok és kritikai aspektusok is megtalálhatják (és meg is találták) a maguk igazolását. Krúdy látszatra éppúgy a romantika folytatója és megújítója, mint a husza­dik századi realista irodalom egyik nagy lehetősége vagy éppen a modern próza formabontó törekvéseinek képviselője. „Művészetét egyszerre forradalmian újnak és ősien hagyományos­nak érezhetjük – írta róla Sőtér 1941-ben –,...talán csak Jókaihoz tudnók őt hasonlítani. Egyébként is sok a közös vonás bennük... Máskor az éles megfigyelőt csodáljuk, a magyar realizmus ígéretét, az igazi magyar Balzacot, aki azonban nem hajlandó elmozdulni sörözője kényelmes asztala mellől...”

Annyi bizonyos, hogy csak helytelen útra vezetne minden olyan próbálkozás, amely Krúdyt kizárólagosan csak az egyik vagy a másik irányzatnak akarná kisajátítani. Ha Krúdyban csak Jókai és Mikszáth közvetlen folytatóját akarnánk látni, sok mindent figyelmen kívül kellene hagynunk, ami művészetének elidegeníthetetlen sajátja, ami valóban az ő felfedezése vagy leleménye. De az is igaz, ha művészetének egyes vonásai emlékeztetnek is a huszadik századi irodalom különböző törekvéseire, egész szemlélete és mentalitása nagyon erősen kötődik a múlt századi romantika tradíciójához. A kritikának azok a normái, szempontjai, amelyek a legtöbb huszadik századi író esetében alkalmas eszközök az életmű megközelítéséhez, Krúdy műveivel kapcsolatban többnyire használhatatlanoknak bizonyulnak.

Mindebből olyan konklúziót is le lehetne vonni (volt is erre példa), amely szerint Krúdy teljesen társtalan csillagzat a magyar irodalomban, és az a tény, hogy életműve irodalomtör­téneti és stílustörténeti kategóriák alapján nehezen határozható meg, csak páratlan nagysá­gát igazolja.

Ezzel szemben azokból a kísérletekből, amelyeknek az a céljuk, hogy felvázolják a magyar századforduló irodalmának sajátos „karakterét”, természetrajzát és történetét, olyan fontos tanulságok adódnak, amelyek közvetve Krúdy művészetének, irodalomtörténeti helyének a problémáit is érintik (elsősorban Vajda György Mihály, Németh G. Béla, Czine Mihály, Dió­szegi András tanulmányaira és vitacikkeire gondolok).9

Ezek a tanulmányok, bár nem foglalkoznak Krúdy művészetének sajátos kérdéseivel, köz­vetve egyre jobban megingatják a Krúdy társtalanságáról szóló legendákat. Minden jel arra mutat, hogy ha minél árnyaltabban bontakozik majd ki előttünk a századforduló irodalmának sokarcú és sokszínű valósága, annál kevésbé fogjuk Krúdyt „megmagyarázhatatlan”, egyedül álló jelenségnek tartani.

A századforduló magyar prózájára is éppúgy jellemző az eklekticizmus, mint Krúdy mű­vészetére. Ahogy Krúdy regényeinek, novelláinak irodalomtörténeti kategorizálását meg­nehezíti az ellentétes tendenciák érvényesülése, hasonlóképpen reménytelen feladatnak látszik annak megállapítása, hogy milyen összefogó erejű stílus határozza meg a századforduló év­tizedeinek magyar irodalmát. „Aligha van még korszak, amely eszméi és stílustörekvései szem­pontjából áttekinthetetlenebb, rendezhetetlenebb volna a századfordulónál... Tényleges művészi és irodalmi törekvései szempontjából ugyanis a századforduló nem egységes időszak –  írja Vajda György Mihály –,10 hanem különböző tendenciák, irányzatok, áramlatok, moz­galmak tarka szövedéke, amelyek egymás mellett éltek vagy egymással ellentétesen hatottak benne.”

Krúdy prózájában is együtt jelentkezik romantika és naturalizmus, szimbolizmus és imp­resszionizmus, anderseni reminiszcenciákat ébresztő meseszerűség, romantikus színezetű „oroszosság”, az idő megállításának, a történelemből való kilépésének a nosztalgiája, mindent átszínező archaizálás, a valóság extatikus átélésének igénye, felfokozott érzékiség, a halálnak az erotikus élményen átszűrődő megérzése, az életnek mint álomnak a felfogása, az egyén lé­tének mint szerepnek az átélése, a stílus dekoratív pompája, önburjánzó gazdagsága, festőisége, a mondatfűzés zeneisége és az erős stilizáló hajlam, akárcsak a századforduló irodalmá­ban, lírában és prózában egyaránt.

Ha a sokszínű és gazdag kavargásban, amely Krúdy prózájára jellemző, mégis sikerül vala­mi konstans elemet, mindig jelenlevő, inspirativ erőt felfedezni, az aligha lehet más, mint a jelenből való elvágyódás romantikus nosztalgiája, Krúdy alkotó tevékenységének legkövet­kezetesebb és legállandóbb ihletője.

„A neoromantika első magyar mestere” – írta róla Kárpáti Aurél,11 Krúdy irodalmi műkö­désének negyedszázados évfordulóján. A Hét bagolyban, a Szomjas Gusztival vitázó Józsiás szavaiban Krúdy maga fogalmazta meg a magyar századforduló újromantikus áramlatainak apologetikáját. Ezek a fejtegetések világosabbá teszik az egész század végi–század eleji ma­gyar szecesszió törekvéseinek közös vonásait, érzelmi indítékait, mindazt, ami Krúdy művé­szetét összekapcsolta Cholnoky Viktor, Szini Gyula, Csáth Géza, Elek Artúr prózájával.

A magyar fin de siècle fiatal íróinak újat kereső, ideges nyugtalansága az ellen a „jégszürke”, merev és közönyös realista szemlélet és életfelfogás ellen irányult, amely a kiegyezés utáni évtizedet jellemezte. „Ó, ti csúf, bölcs öreg emberek, akik fásult szívetekkel már nem értitek meg az érzők fájdalmát és szenvedését... Mit tudjátok ti már az ifjúság csapongásait, kedvteléseit, a szerelem derűjét-borúját, változásán – vitázik Józsiás az idősebb nemzedék érveit soroló Szomjas Gusztival. – Mit tudjátok ti már a mai emberek fájdalmas szeszélyeit, gyötrelmes ideges­ségét, századvégi bolondságán Ti születtetek és éltetek egy álmos, kimerült, szenvedélyeit kiélt kor­szakban, amikor minden ember bölcs, megalkuvó, innyes, lelkiismeretlen és kényelmes volt. Nem ismertétek a fájdalmakat és nyugtalanságokat többé, miután Ferenc Józsefet megkoronáztátok ... Realisták voltatok, urambátyám, amíg éltetek, azért nem tudjátok megérteni a mai, századvégi világot. Bodnár Zsigmond már régen hirdette a Füvész-kertben, hogy itt van az idealizmus hajnala, mint minden új század kezdetén, amikor az eszmék és az emberek kicserélődnek.”

Azzal nem kisebbítjük Krúdy irodalomtörténeti jelentőségét, ha életművét nem elsősor­ban a huszadik századi próza új áramlataihoz mérjük, és ha a romantika–realizmus arányai­nak méricskélése helyett inkább a századforduló erősen átmeneti jellegű korszakának törek­véseiből és ízléséből próbáljuk művészetét megérteni. Szabó Ede azt fejtegeti, hogy Krúdyt valóságos félelem tartotta vissza „a valódi élmények, érzések, emberi jellemek megírásától”. De volt-e valójában ilyen ambíciója? A valóság hű ábrázolása, az érzések nyílt és teljes ki­fejezése helyett sokkal inkább törekedett az érzések átszínezésére, az élmények áthangolására, a jelenségek átstilizálására, egyezően a korszak szecessziós ízlésével.

Ha Krúdy életművében elsősorban a századforduló irodalmi ízlésének és törekvéseinek leg­egyénibb, legerőteljesebb és leggazdagabb manifesztálódását látjuk, világosabbá válik a Nyugat körével való kapcsolata is, amelyet Szabó Ede bizonyos mértékig problematikusnak érez, mégpedig némileg a Nyugatot elmarasztaló hangsúllyal. „Jóllehet Osvát – Kiss József munkatársaként – már 1899-ben közli Krúdy írásait A Hét-ben, aztán a Magyar Géniusz­ban is: az 1908-ban meginduló Nyugatban eleinte nem találjuk Krúdy nevét... Krúdy csak 1910–12 között tűnik fel – rövid időre – a lapban, majd a 20-as években, de akkor már inkább néhány írói arcképével. Osvát összegyűjtött kritikai írásaiban a nevét sem említi.”

Ami Szabó Ede észrevételeiből Osvátra vonatkozik, azzal kapcsolatban elég arra a köz­ismert tényre hivatkozni, hogy Osvát nemes aszkézissel szinte visszafojtotta magában az írót, a kritikust is, hogy minden erejét a szerkesztésre, az új tehetségek felkutatására kösse le. Összes írásainak 1945-ben megjelent, nem nagy terjedelmű posztumusz kötetében nemcsak Krúdy neve hiányzik, de nem írt Osvát tanulmányokat a Nyugat első nemzedékének íróiról sem, akiknek minél teljesebb művészi megvalósulásáért, minél gazdagabb kibontakozásáért nagy áldozatokkal szervezte és szerkesztette a Nyugatot. Mint tanulmányírót, sajátos módon sokkal jobban foglalkoztatták egy korábbi nemzedék, Kiss József, Jakab Ödön, Bródy, Gárdonyi, Herczeg, Papp Dániel, Thúry Zoltán művei.

Krúdy és a Nyugat kapcsolata azonban, Osvát személyétől és szerepétől függetlenül is figyelmet érdemel. Szabó Ede úgy véli, elsősorban azért nem jelent meg gyakrabban Krúdy- próza a Nyugatban, mert 1908-ban Móricz a Hét krajcárral „berobbant” az irodalomba.

Valóban erről van szó, illetve sokkal többről: egy új nemzedék jelentkezéséről, amely új szemléletet és ízlést hozott magával, amely új törekvéseket érvényesített az irodalomban, és egyre inkább elszakadt a századforduló gyorsan elvirágzó „modernségétől”, szecessziós eklekti­cizmusától. Az új prózaírók műveit általában intellektuális nyugtalanság hatja át, ők már nemcsak elvágyódtak a jelenből, de megkérdőjelezték a készen kapott normákat, makacs el­szántsággal láttak hozzá a kor legsúlyosabb problémáinak elemzéséhez, egész írói tevékenysé­güket a fokozottabb mértékű tudatosság, a problémák koncentráltabb megközelítése jellemzi.

A magyar irodalomban korábban nem ábrázolt osztályok és társadalmi rétegek világát fede­zik fel, de ha a megszokott témákhoz nyúlnak, mint amilyen a dzsentri-kérdés vagy a szerelem és érzékiség problematikája, szemléletük, megközelítési módjuk akkor is merőben új.

Ha a Nyugat első évtizedében megjelent elbeszélésekben jelen is van még néhol a holdfényes neoromantika, ha a szecessziós stilizálás egy ideig még a nyugatos írók prózáját is átszövi, Móricz, Kaffka Margit, Tersánszky, Babits és Kassák regényei, Nagy Lajos, Karinthy, Barta Lajos, Révész Béla novellái arról tanúskodnak, hogy Ady költészetének mindent megújító forradalmával egyidőben, a prózában is radikális fordulat következett be.

Krúdy nem azért maradt ki a Nyugat-mozgalom gátakat szakító, eleven áramlatának sod­rából, mert mellőzték a Nyugat körében, és elbeszélései csak nagyritkán jelentek meg a folyó­iratban (bár egy időben az ő neve is ott szerepel a címlapon a „főmunkatársak” népes listájá­ban), hanem azért, mert egész írói habitusa, szemlélete, ízlése, stílusa inkább kötődött a Nyugatot megelőző korhoz, a századforduló irodalmához. Ő annak a sokszínű irányzatnak, ízlésnek volt kimagasló alakja, amelyet a Nyugat már alig, de sokkal inkább A Hét reprezentált.

Szabó Ede felfogásától jelek szerint idegen ez a disztinkció, könyve inkább azt a véleményt sugalmazza – ami egyébként a Krúdy-irodalom visszatérő tétele –, hogy saját kora nem ismerte fel Krúdy igazi nagyságát. Ugyanakkor több észrevétele, részletkérdéseket érintő meg­jegyzése inkább erősíti azokat a hipotéziseket, amelyek elsősorban a századforduló korának irodalmi áramlataihoz kapcsolják Krúdy művészetét, és amelyek a magyar próza megújulásá­nak radikális fordulatát nem Krúdytól, hanem Móricztól, Nagy Lajostól, Tersánszkytól, Kaffka Margittól számítják.

Ennek a hipotézisnek a birtokában talán messzebbre ható következtetéseket tudunk le­vonni Szabó Ede könyvének egyik fontos felfedezésével kapcsolatban is, amely szerint Krúdy az 1910-es évektől kezdve állandó rossz közérzetben, alkotói válságokkal kínlódva hozza létre müveit. Szabó Ede nagy figyelmet szentel ennek a hosszú válsághangulatnak, amely valójában az író élete végéig eltartott. Fontos dokumentumként idézi Krúdy egyik rezignált önvallomá­sát, az 1910-es évekből, amelyet az író Rezeda Kázmér szavaival mond el: „Kimentem az élet­ből, annak minden kedvezései és kedvezőtlenségei elől, mintha valaki otthagyja a játéktermet vagy a piacot, ahol az életért játszanak, alkudnak.”

Szabó Ede többször is hivatkozik erre a fontos vallomásra. „Tulajdonképpen már 1913–14 táján kifelé megy az életből, a sűrűsödő magányba, legföljebb a lakásait cserélgeti...” – írja, és a továbbiakban is nyomon kíséri az író állandósuló válságának tüneteit. „Krúdy emberi és írói válságának egyik művészi dokumentuma ebből az időszakból az 1917-es Őszi utazások a vörös postakocsin.” „Tanácstalansága, zavara, válsága ezekben az években sem gátolja Krúdyt szokott termékenységében.” „Amikorra ... bekövetkezik az összeomlás és a katonák hazafelé kezdenek özönleni a frontokról – Krúdy már régen az exodust, az életből való kivonulást választotta, legalábbis lélekben ...” „1919-ben elválik Bellától... De már jóval előbb fanyar ízét érzi annak is, amit ír, a szerepjátszásnak, a stilizálásnak, a menekülésnek.”

De helyes-e, ha Krúdy exodusában, az élet „játékterméből” való képletes elvonulásban pusztán lélektani okokat keresünk, ha az 1910-es évektől a halálig eltartó válsághangulata mögött csak éjszakázó életmódjára, költekezéseiből származó anyagi gondjaira, mindkét házasságának az elromlására és a kedvezőtlen politikai szituációkra gyanakszunk?

Nem olyan krízisről van-e inkább szó, amelynek a tünetei összefüggnek az író alkotói tevé­kenységével, az írói program és a megvalósulás konfliktusaival is?

Szabó Ede is idézi Krúdy 1916-ból való keserű vallomását az Aranykézuccai szép napok elő­szavából: „Mennyit szerettem volna írni, ami igaz! Semmit nem írtam, csak színhazugságokat... Az emberek hiányoznak a könyveimből, akiket mindenkinél jobban ismerek, ugyanezekért leírni nem merem őket... Ha én leírnám, hogy mit éltem és éreztem és körülöttem éreztek: talán egy toronyba zárnának. Ezért nem ér semmit az egész irodalmam. Szerencsére, úgyis csak a betegek és lábtöröttek olvassák az írók munkáját.”

Nem volna helyes, ha érzéketlenül a sorok között bujkáló játékosságra, iróniára, öniróniára túlzottan nagy jelentőséget tulajdonítanánk Krúdy rezignált megnyilatkozásának, és a lírizáló-stilizáló önkifejezési módszer megtagadását vagy kudarcát olvasnánk ki belőle.

Arra azonban felhívja a figyelmet Krúdy vallomása, hogy elégedetlenségének, rossz köz­érzetének, válsághangulatának valóban megvoltak az alkotáslélektani okai, hogy elevenen hatott rá egy merőben másféle írói magatartás és módszer vonzása, hogy az, amit alkotott, nem jelentett számára igazi katarzist, és nem hozott teljes felszabadulást.

Az is bizonyos, hogy írói programjainak egymást követő változásai, művészetének eklek­ticizmusa és az egész alkotói létét átható válság-közérzet között is szoros összefüggés van. Eklekticizmusának a forrása, egyezően a századforduló irodalmával, elsősorban az alkotói elégedetlenség és nyugtalanság, amely onnan eredt, hogy művészete egyik lehetőségét sem tudta teljes mértékben kiélni és megvalósítani.

Szabó Ede pontosan onnan számítja Krúdy írói pályájának válságtüneteit, amikorra az író már minden adott és megtalált lehetőséget kipróbált és csakhamar, csalódottan félre is tolt. Az egyik alternatíva azt kínálta, hogy tovább folytassa Mikszáth hagyományait, a dzsentri egzisztenciális és morális pusztulásának ábrázolását. De vonzóbb és nyugtalanítóbb témának ígérkezett a korszak nagyvárosi életformájának, gyanús forgatagának, embertelen versenyé­nek és hajszájának, erkölcsi értékvesztésének a leleplezése. Közben a meghasonlott dzsentri­származék felfedezi és újraálmodja a megtagadott Város múltjának regényesen vonzó biedermeier-ábrándját, hogy aztán csakhamar ezt az illúziót is megkérdőjelezze és iróniával szője át. Szabó Ede szerint „Krúdy 1911-től olyan hangot és költői leleményt csiszol művészi érvényűvé, amely lehetővé teszi számára, hogy »kimenjen az életből,« »otthagyja a játéktermet, ahol az életért játszanak«, s ugyanakkor, fiktív folytonosságot teremtve jelen és múlt között, valami­képp mégis belül maradjon a valóság körén, legalábbis a maga mindinkább stilizáló modorának korlátai közt”.

Krúdy írói magatartásának, szemléletének, alkotó módszerének „alapképlete” az első világ­háború, a forradalmak után sem változik meg, az 1920-as évektől elszigetelődése a számára is egyre ridegebb és kellemetlenebb társadalmi–politikai miliőben már nem oldódik fel többé. „Mindnyájan meghaltunk, kedves Laci: Ferenc Józseffel együtt – írja 1925-ben Hatvany Lajosnak. – Furcsa, de így van, hogy ez a magyarul sem elég jól tudó öregember jelentette a magyar irodalom többé soha vissza nem térő fénykorát is ... Ha valaha feltámad még a magyar irodalom: ott kell folytatni, ahol 1918-ban abbahagytuk – nyomuk se marad meg ezek­nek az esztendőknek. Betegségek, szegénységek, üldözések, kénytelen vértanúságok vették el az alkotásoktól az írók kedvét...”

Méltatói időnként erőteljes fordulatot és új perspektívákat vélnek felfedezni Krúdy utolsó másfél évtizedében. Az ötvenes években például az akkori realizmus-felfogás szellemében Krúdy történelmi regényeinek (Mohács, Festett király, Az első Habsburg) a jelentőségét emel­ték ki, majd sokáig kiadatlan maradt kisregényeire (Valakit elvisz az ördög, 1928, Etel király kincse, 1931) hívták fel a figyelmet, amelyekben folytatva a magyar próza radikális hagyo­mányait, kíméletlen bírálatot mond a dzsentri létforma anakronizmusáról és morális deka­denciájáról.

A történelmi regények értékelésében megmutatkozó túlzásokra Szabó Ede is rámutat, de hasonlóképpen helytelen volna Krúdy kései kisregényeiben, amelyekben a dzsentri világot mutatja be szatirikus éllel, olyan fordulatot látni, amely alapvetően módosította volna élet­művének helyét a magyar irodalom történetének folyamatában. Krúdy korai novellái is azt jelzik, hogy már fiatalon sem voltak illúziói a dzsentrivel kapcsolatban, ítélete a világháborút és a forradalmak bukását követő restaurációs korban még egyértelműbb lett, de se a Valakit elvisz az ördögnek, se az Etel király kincsének nincs olyan eleven kisugárzása, mint például Móricz regényeinek és elbeszéléseinek, amelyek, ha a századforduló idején játszódtak is, min­den anakronizmus nélkül a jelenhez szóltak.

Mindenképpen reális Szabó Ede észrevétele (ha megállapításából nem is von le konkrétabb irodalomtörténeti következtetéseket), hogy Krúdynak „az 1920 utáni korról – regényben, novellában – már nem volt mit mondania”.

Az bizonyos, hogy a húszas évek legjelentősebb Krúdy-regényeinek (Hét bagoly, Boldogult úrfikoromban) is az elvágyódás és a stilizálás a legalapvetőbb kritériuma, akkor is, ha a stilizá­lás jellege sokban módosult is a fiatalkori művek, illetve a tízes évek dekoratív, szecessziós időszaka óta. Különösen a kisebb terjedelmű, zártabb kompozíciójú művek esetében nyilván­való, hogy egyszerűbb, tisztultabb és erőteljesebb lett Krúdy nyelve, de mindaz, ami művésze­tét a századforduló szemléletéhez, ízlés-ideáljához kötötte és attól az áramlattól elválasztotta, amely a nyugatos prózaírók jelentkezésével kezdődött, mindvégig jelen van s felismerhető, ha változott formában is, valamennyi művében.

Természetesen minden irodalomtörténeti kategorizálás magában rejti az egyoldalú egyszerű­sítés veszélyét.

Ez alól bizonyára a fentiekben kifejtett hipotézis sem mentes, amely az eddigieknél nagyobb nyomatékkal hívja fel a figyelmet arra, hogy Krúdy művészetében egy jellegzetesen átmeneti korszak, a magyar századforduló szemléleti és ízlésbeli ideáljai valósultak meg, és ennek követ­keztében mindaz, amit Krúdy a Nyugat indulásától kezdve alkotott, egy kissé az irodalom- történeti félmúlt jelenségévé vált.

Nem volna helyes az író rendkívül egyéni és gazdag életművét mereven beszorítani ebbe vagy abba az irodalomtörténeti kategóriába, de írói karakterének csak teljesebb megértését segítheti elő minden olyan törekvés, amely az eddigieknél jobban számol a már tisztázott tör­téneti, irodalomtörténeti, stílustörténeti konkrétumokkal.

Krúdy életműve eddig azért látszott ellene mondani mindenfajta irodalomtörténeti kate­gorizálásnak, mert vagy a múlt századi romantika vagy a legmodernebb huszadik századi kísérletezők normáihoz és tendenciáihoz mérték életművét. Több eredményt ígér művészeté­nek részint megfogalmazott, részint kiolvasható ars poeticájának és egész életművének „szem­besítése” annak a kornak az eszméivel, ízlésével, stílus-ideáljaival, amelyhez a legtöbb köze volt, amelyet már nem határoz meg egyértelműen sem a tizenkilencedik századi romantika, sem a naturalizmus esztétikája, de amely még „innen” van a Nyugat intellektuálisabb, „kon­centráltabb”, új normákat hozó, az embert újra felfedező, a társadalmi problémákra fogéko­nyan reagáló irodalmi forradalmán.

Szabó Ede is tudatában van annak, hogy még mennyi minden tisztázatlan Krúdyval kap­csolatban. Ő is Krúdy örökségének lecsapolatlan lápvilágát és őserdei félhomályát emlegeti.

Könyve jelentős mértékben hozzájárult a Krúdy-életmű problémáinak tisztázásához, de a még megoldatlan kérdések azt is tudatosítják az olvasóban, hogy Krúdy irodalmi örökségé­nek igazi „birtokbavétele”, életművének mélyebb és teljesebb értelmezése nem történhet meg a századforduló egész irodalmi múltjának, eszmevilágának, közízlésének, stílustörekvéseinek és illúzióinak további feltárása, beható elemzése és megnyugtató szintézise nélkül.

 


1 SZABÓ Ede: Krúdy Gyula alkotásai és vallomásai tükrében. (Arcok és vallomások.) Bp. 1970. 266 1.

2 SŐTÉR István: Krúdy Gyula. Ködlovagok (Szerk.: THURZÓ Gábor). Bp. 1941. 180- 202.

3 MÁTRAI László: Krúdy realizmusa. Magyarok 1948. 1. sz. 22–25.

4 RÓNAY György: Krúdy Gyula, A regény és az élet, 1947. 279–295.

5 CS. SZABÓ László: Őszi versenyek. Krúdy Gyuláról. Magyarok 1947. 343–345.

6 SCHÖPFLIN Aladár: Krúdy Gyula. Nyug. 1933. I. 629-631.

7 HEVESI András: Krúdy Gyula. Apollo 1936. V. 266 -273.

8 SCHÖPFLIN Aladár: i. m.

9 VAJDA György Mihály: Vázlat a századforduló irodalmáról. Helikon 1969. 3–13. – A magyar századvég modern prózai törekvéseiről (CZINE Mihály, NÉMETH G. Béla, DIÓ­SZEGI András) Helikon 1969. 77–94. – DIÓSZEGI András: A szecesszióról. ItK 1967. 2. sz. – Ady, Csáth és a szecesszió. Kritika 1964. 1. sz.

10 VAJDA György Mihály: i. m.

11 KÁRPÁTI Aurél: Krúdy Gyula, Kultúra haláltánccal. 1947. 95–101.

 

(Irodalomtörténeti Közlemények, 1971/5. 590-599. p.)