Szindbád fogadtatása és utóélete

 

1911-ben indult útjára az a hatalmas, majdnem száz történetből álló sorozat, mely Szindbád néven a magyar irodalomnak olyan kiemelkedő és szerves része, mint Jókai, Mikszáth, vagy Móricz hömpölygő elbeszélésfolyama. A hírlapokban (Világ, Pesti Napló stb.) megjelenő és már kezdettől fogva ciklusnak ígérkező történe­tekből az 1911-es évben lát napvilágot a Szindbád ifjúsága, a Nyugat kiadásában, Falus Elek lehelet-finomságú borítékrajzával. (Az első Szindbád-könyv borítékján 1912 szerepel!) A Szindbád utazásai-t a Singer és Wolfner cég adta ki, és ugyanez a kiadó gondozta az első Szindbád-regényt, a Francia kastély-t is – mind­kettőt 1912-ben.

Krúdy Gyula nem tartozott a nyugatos írók közé, mégis a Szindbád ifjúságá-tól első ízben – 1911. május 16-i számában – a Nyugat emlékezett meg. Méltatásában Szép Ernő a Szindbád lé­nyegére tapintott: „Szindbád az a magános, melankolikus hajós, aki nem viharos tengereken hánykódik, nem a csodák s borzalmak tartományai felé evez, hanem a múlt holt vizein kalandoz álom­szigetek között, bárkája fehér vitorláját nem tépik a szelek, csak a sóhaj rezegteti, egész messziről, mint egy búcsút lebegtető patyolat­zsebkendő ... Az a csodálatos, festhetetlen szín van Szindbád tör­ténetein, amely a régi fotográfiákon teszi nemesebbé az arcokat, amely ócska tükrökre lehel, megőrzött selymeket illatosít, antik ékszerek köveit teszi gyöngédekké és bánatosakká. Ahogy Szind­bád mesél, gyöngédebb és érzékenyebb a muzsikás cigányok üveg­hangjainál, az ember régi hangszereket képzel, clavecint vagy viole de Gambe-ot...” – Palágyi Lajos bírálatán – a progresszív Ma­gyar Nemzetben – is érzik, hogy költő írta: „akik a könyveket »műfajok«-ba szeretik skatulyázni, sokáig töprenghetnek azon, hogy hova sorozzák a »Szindbád ifjúságá«-t? Minek nevezzék? regénynek, novella-gyűjteménynek, lírai ciklusnak, vagy képsoro­zatnak?” Krúdy „prózá”-nak tartja, „de ebben nem érthetünk vele egyet, mert a könyv sokkal inkább – poézis”, és így a visszaemléke­zésekben „költői színt nyernek a prózai élet régi, mindennapi képei is”, majd „ez magyarázza meg az egész könyv különös színezetét: a kisvárosi élet realizmusát, melyet egy sóvárgó egyéniség képze­lete változtat ideálissá”. Azt is helyesen látta, hogy „legpoétikusabbak az önvád hangulatai, mert ezekben legmélyebbre száll a szerző, a lelkiismeret mélységeibe”, viszont megrója – éppen nem helytállóan – az érzékies vagy „cinikus” hangulatban fogantakat. Megfejti a Szindbád nevet is, amikor azt mondja: „így hívták diáktársai, amikor egy felvidéki kisváros gimnáziumába járt, de bízvást Krúdy Gyulának is hívhatnák”. Bírálatát azzal fejezi be: „eredetiségét nem rontja az a hatás sem, melyet rá az orosz iro­dalom borúja és melankóliája gyakorolt. Ez még sajátosabbá, szí­nesebbé teszi magyar egyéniségét”. – Gerő Ödön szerint – a Pester Lloydban – Krúdy impresszionista színekkel dolgozik, ami szuggesztív erővel hat és mégis líra van benne, s szeretetreméltó humor. – Kemény Simon – Tisza István folyóiratában, a Magyar Figyelőben – ügyesen szemlélteti, hogy a könyv szerzője „a leg­tehetségesebb Mikszáth-tanítvány”; hogyan lett belőle olyan író, aki „egyszerre, egy reggel, vagy este egészen másnak látta az embe­reket, s másnak érezte a világot”; ezt a szemlélet-változást elsősor­ban a Szindbád-történetek újszerűségével magyarázza, melyeknek hangja „egyenletes, nyugodt, életről, halálról, jóról, rosszról szólva mindig egy regiszteren marad ... és mindig fölötte van annak, amiről beszél”.

A Nyugatban a korán elhunyt tehetséges Várady István a könyvvel kapcsolatban: a múltba tekintés Krúdynál „egyedülvaló és utánozhatatlan”, mert „az útrakelések és visszatérések közé esik Szindbádnak, a hajósnak élete”. Mind többen vonnak pár­huzamot a zeneművészet világából Krúdy magyarázataikhoz; így tesz Várady is: „valaki a szoba mélyén áll és zenél. Ahogy ott áll, és amit ott állva önmagának és minekünk jelent... mindez zenévé nemesedve szüremlik elénk ... A Szindbád-novellák, ez a néhány egymásból folyó, egymásba visszaömlő írás, kötetbe fogva össze: úgy hatnak, mint valami szomorú és igen finom zene... egyetlen szólam az egész könyv, oly tiszta, egyszerű és bánatos, hogy éppen egyszólamúságában gyönyörű”. Kitűnően látta meg a korai Szindbád-novellákban az egészen átömlő folyamatosságot: „megkomponáltságuk éppen abban van, hogy nem kezdődnek a címmel és nem végződnek az utolsó mondat pontjával; itt nincs megindulás és nincs bevégződés ... egy, a határokon túlnövő, egyenletes hul­lámvonal, finom és korszerű, mint a legfinomabb zene”.

Még nagyobb hullámokat vert, még lelkesebb hangú a fogadta­tása a Szindbád utazásai-nak. Schöpflin Aladár így méltatja a Va­sárnapi Újságban: az író „olyan ellenállhatatlan erővel kapcsoló­dik bele az olvasó hangulatába, és olyan erős rezonanciát kelt fel, hogy csodálkozva kérdezzük, hol rejtőzött eddig ez az író, ez a fi­nom, szordinós hangú lírai elbeszélő ... Az elmúlt fiatal korra való visszaemlékezés töltötte meg ezzel az erős lírai hangulattal. Szindbád, az ezeregyéjszaka kalandos hajósa álarcában maga az író járja be még egyszer azokat a helyeket, ahol forrongó, az élet­be vezető utakat kereső fiatalkora éveit töltötte... Útjaiban újra kigyulladnak szívében a régi lángok, újra átéli a régi bánatokat, megismétli a maga egész ifjúságát, de nem az egykori friss, tom­boló étvággyal, öntudatlan naivitással, hanem a tudatosság bá­gyadt melankóliájával, amely halk, borongó mélázássá oldja fel elbeszélését, letompítja színeit, hangulattá hűti a hajdani lángolá­sokat. Amit elbeszél, az nem is fontos többé, a fődolog a hang, ahogy elbeszéli, a visszaemlékezés bánatos humora. Szindbád uta­zásai tiszta merő líra, elbeszélés ürügye alatt, de oly meleg, em­beri, szuggesztív erővel zeng ki Krúdy prózájából, hogy az olvasó akarva sem bír neki ellenállni”. Schöpflin is hangsúlyozza, hogy „akik ismertük Krúdyt pályája kezdete óta, új írót találunk ben­ne ... most végre egészen művész tudott lenni, és művészi egészet alkotott”.

A másik kiváló kortárs, Lovik Károly, az Új Időkben először utal Krúdy stílusának színteremtő varázsára: „érdekes tanulmány minden írónak és olvasónak megfigyelni, Krúdy hogyan keveri a színeket, hogyan rakja föl őket... Az embert változatos szem­pontból nézi, hol könyörületesen, hol rosszalólag ... Másodszor – és nem utoljára – olvastam el Szindbádját és mindig rokonérzéssel nézem, mikor olyan tárgyaknak vág neki, mint az utazás az akácos alföldi városba ...” – A katolikus szemléletű Élet c. folyóirat, amelyet viszont a széles látókörű és elfogulatlan Izsóf Alajos szer­kesztett, elismeri, hogy Krúdy „művészete megtisztult, megneme­sedett, fantáziája csodálatosan megtermékenyült és íme: egymás után kerülnek ki tolla alól a kötetek, amelyek az írót olyan ma­gasságokban mutatják, ahol legjobb íróink állanak. Krúdy poéta-lélek, mélységesen érző, finom melankóliájú poéta, akinek prózá­jában megkapó líra borong ... Írásművészete tökéletes”. – A Kul­túrában Mors Eques álnéven Hangay Sándor éppen azt tartja Krúdyban kivetnivalónak, ami a legfőbb értéke: „sokszor a saját hangjától megrészegülve, nyelve szépségétől elkapatva, lírizálni kezd – mesét, tárgyat, jellemzést, rajzot, novellakellékeket sutba vágva – verset ír prózában”. – Gerő Ödön – a Pester Lloydban – a Szindbád ifjúságá-t az „Utazásaidnál egységesebbnek tartja, s helyteleníti – joggal –, hogy más, nem Szindbáddal kapcsolatos történetek is helyet kaptak a könyvben.

A kinyilatkoztatással egyenértékű Kosztolányinak – Kiss József A Hét c. folyóiratában közölt – prózai költeménynek is beillő is­mertetése: „minden sornál elénk tolakodik egy érzés: az, hogy aki írta, költő. Költő: azaz választó; a szavakban, a tárgyakban válo­gatós; mindent valami különös szemszögből néző, amely csak az övé ... Krúdy Gyula még ma is szimbolikus modern meséit rója, Szindbádnak, ennek az álmodó, különös, fáradt magyarnak a tör­ténetét. Nincsenek végén csattanós témái, ötletei sincsenek. Csak az élet gazdagsága az övé, az a kincs, hogy mindent másképpen lát, mint a többiek ... Ez a világ, amit ő álmodik, a bánatos, egy­szerű frizurájú nőkkel, a kisvárosi alakokkal, a legendás hercegek­kel, máris mese és történelem, a szemünk előtt sóhajt el innen”. A Szindbád-történetek hegy- és völgyvonulata hatalmas versára­dat. Sokkal egységesebb, mint Baudelaire vagy Turgenyev „pró­zában” írt költeményei. Ezt a szubjektív látomást erősítette meg Kosztolányi: „Elbeszélései mögött gyönyörű és boldog monotoni­tással vonul a lírája, hegedűkkel, színes zászlókkal, egy ünnepi processzió apró csengettyűivel.” Arra is figyelmeztet, hogy a Szindbád-mesefolyam összefüggő egész: „regény – a hőse egy ősz és fiatal költő, egy ábrándos bölcs ...” Alig két évvel később a Nyu­gat olvasóinak Ady ezt így kommentálja: „Krúdy szemérmetlenül és egészen lírikus, szemérmetlenül és pompásan”. Tehát joggal állíthatjuk, hogy Krúdy epikus adottságai ellenére, egyik legna­gyobb lírikusunk, lírája kiapadhatatlan mélységekből szökken a magasba.

Az első Szindbád-regényt, a Francia kastély-t is megfelelő ová­cióval fogadta a korabeli kritika: a Vasárnapi Újság (Schöpflin?) szerint: „az egész alapjában véve lírai természetű. Úgy is kell ol­vasni, mint lírát... Az egész dolog nem reális, határozott, állandó körvonalak nélküli és mégis tele van élettel”. – A Márkus Miksa szerkesztette polgári demokrata Magyar Hírlapban Bálint Lajos összefoglaló ismertetésében a három Szindbád-műről számolt be. A tárca a Francia kastély-ból vett idézettel kezdődik, majd felhívja a figyelmet a rendkívüli írói-művészi teljesítményre: „Szindbádban, a három könyv ezeregyéjszakai meséiből a mába költözött vándor hősében önmagukat tudják köszönteni..., akik Krúdy könyveit olvassák (s örülünk neki: nagyon sokan vannak), nem egyben fog pillanatokra feltámadni az elfogultság, amely indiszkréciót lát Krúdy kedves és megható meséiben”, pedig „olyan jólesik néha – még a mi nagyon pozitív, modern világunkban is egy kicsit regényhősnek lenni”. Bálint Lajos is felfedezi, hogy a Szindbád történetek és a regény mennyire összefüggő egész, „együ­vé valók és egybe tartozók”, és nemcsak közös hősük fűzi őket eggyé, hanem „ennél is erősebben és elválaszthatatlanabbul a for­ma”, könyveiben „nincs egyetlen mondata sem, ahol ja külső és belső formának ez a tökéletes harmóniája csak egy rikoltóbb szó­ban és rikítóbb gesztusban is megbomlana”, s ennek megvan a maga „éppoly változatos ritmikája”, sőt mintha a Krúdy formája „modulációképesebb” volna. – Mohácsi Jenő véleménye – a Pes­ter Lloydban – az, hogy Krúdy a Szindbád-művekben találta meg igazi hangját, de a Francia kastély színei pasztellszerűek, s ezért nem tartja sikerültnek, bár a regény is tele van novella-szépségek­kel. – A Magyar Figyelő nem szignált kritikája azt állapítja meg, hogy „fejlődése teljében mutatja az írót... jellemalakítás, mese­szövés, előadás dolgában ama bizonyos Mozart-operákra emlé­keztet, amelyeket nem szabad nagy zenekarral előadni, mert ahhoz túl finomak”. – Az Új Időkben Balla Ignác (B. betűjeggyel) a regény bemutatása során említi: „nem is az előre megkomponált cselekvény mozgatja alakjait, hanem az intim, finom desztillált líra. Ez teremti meg azokat a lírikusán epikai helyzeteket, amelyek­ben nemcsak a regényírónak, hanem a poétának is meg kell szó­lalnia. És ezért nincsenek Krúdy új regényének disszonáns hang­jai, bizarr vagy erőltetett fordulatai, mert poéta álmodta át a regényt... A mélyhegedű a legstílusosabb kísérete ennek a lágy- szavú, férfias léleknek...” Ez a líra elsősorban Szindbádban olyan élő, „női alakjaiban már nem ilyen desztillált finomságú”, mert „azokban több a reális élettel való vonatkozás, azok már nem nézik el óraszámra a tovafutó szánkó nyomát a havon, és azokban több az akarat, szinte azt mondtam: férfias akarat”.

Krúdy fantázia-világához tartozik végtelen ragaszkodása a me­séhez, Szindbád maga az ős-meseforrás, amely ott gyöngyözött az író lelkében, s örökké újabb és újabb történetek alkotására ihlet­te. Nem csoda, ha a világirodalom egyik leghíresebb mesekincsé­ből kölcsönözte költői álnevét, irodalmi alteregóját, hiszen a mese volt életének legmámorítóbb varázslója, mely a gyermekkori él­ményektől – ezért is vonzódott annyira Jókaihoz – elkísérte utolsó napjáig. Endrődi Béla jegyezte föl, hogy az „öreg” Krúdy egy át­mulatott éjszaka után, kis kávéházában sör mellett üldögélt, és a Rudas fürdőbe készült. A kávéházi ablakból meglátta a gyerme­kek mesedélutánjainak rendezőjét, beintette magához. Megfizette neki a húsz koronát, amit kapni szokott, és egész délelőtt beszél­tette, sőt még a gőzfürdőbe is elvitte magával, s amíg a mese­mondó rendületlenül mesélt neki, Krúdy elnyújtózott a vízben, fejét a lépcsőnek támasztotta, és addig hallgatta, amíg egyszerre a csöndes mesemondás, a fáradtság és a meleg elálmosította, el­aludt. Így fonódott össze írásművészetében is az álom a valóság­gal, a mese a költészettel.

A trilógiával zárult Krúdy Szindbád-írásainak első korszaka.

Négy évvel később jelentkezett újabb Szindbád-könyvvel, A fel­támadás-sal. A mű kiadójának – Singer és Wolfner – folyóiratá­ban, az Új Időkben írták: „a Szindbád alakja csak egy nemes hangszer, amelyen a saját szívének melódiáit játssza el. Ezért ma­rad mindvégig friss, gyönyörű hangulatokkal teljes a Szindbád-novelláknak új és új változata.” – A Világ szerint az új Szindbád-ban mintegy emlékké finomult a hős alakja.

A következő, 1917-es év irodalmi eseménye a Táltos kiadásá­ban megjelent kétkötetes Szindbád ifjúsága és szomorúsága. A könyvet Kürthy György rajzai díszítik. A második könyvbe bele­került a De Ronch kapitány c. hosszabb elbeszélés is, melyben a Szindbád neve csak egyetlenegyszer fordul elő. (A kiadótól szer­zett információ szerint Singer és Wolfner nem volt hajlandó át­engedni a saját kiadásaiból egyetlen Szindbád-történetet sem.) Az első világháború közepén megjelent munkáról Lakatos László írt a Pesti Naplóban: az új könyv „a magyar férfias szentimentalizmus antológiája... A legszebb magyar romantika árad a legen­dássá vált Szindbád novellákból, melynek szubjektív hőse a ma­gyar irodalmi életben egybeolvadt az író alakjával. Szindbádot sosem kezdheti ki a feledés”.

Ezzel zárult Szindbád második korszaka, míg a harmadik a Szindbád megtérésénél kezdődik, a Purgatórium-mal ér véget.

Még ennek az évnek a végén – 1917 – a Magyarország „Szín­ház” rovatában említik az első Szindbád-filmet: „Krúdy Gyula a filmírók sorába lépett. »Szindbád« című érdekfeszítő, költői len­dületű regényét filmre való felvétel céljából megvette a Corvin-gyár. Krúdy első filmje a legérdekesebb mozi-események egyike lett”. A film sajnos csak terv maradt.

1919-ben Krúdy kedvelt lapjában, a Pesti Futárban Cholnoky László az akkor megjelent A betyár álmá-val kapcsolatban lénye­ges észrevételt közöl, ami a Szindbád-problémára is csodálatosan alkalmazható: „ő az utolsó, aki nemcsak meglátja, de meg is érti álmait, és mivel az álmok a szerelemből szívják életüket, tehát ő a szerelem nagymestere is, ő szét tudja bontani a szerelmet atom­jaira, és azokból új szerelem-molekulákat tud képezni...”

Szindbád költőjének negyedszázados írói évfordulóján „Krúdynknak” hódolt a Nyugatban Szép Ernő: „Gyulám, Szerelmem! Azt hallom, valami huszonötesztendős centenáriumot készítenek Ellened. Mi a fészkes gyulátlanságot akarnak Tőled! Drágasá­gom, énrólam tudd meg azonnal, én nem vagyok benne!... Talán Magyarország kormányzója szándékozik a Várat kivilágítani a Te ünnepi estédre s Elédbe menni a Bourbon-királyok szép szokása szerint, mikor Te sétáló jegenye besétálsz a fogadó szálába, feje­det elhajtva a csillárok csüngő kristályai elől? Megható szépséges fejed, aki vállaid felett örökösen félre hajlik, mint a kereszt az ország koronáján”. Krúdy jubileuma – egy-két apró hírlapi meg­emlékezéstől eltekintve – hallgatásba fulladt. Pedig az Athenaeum 1925-ben tízkötetes gyűjteményes kiadásban jelentette meg Munkái-t, s ebben a Szindbád ifjúsága mellett a teljesen új Szindbád-könyv, a „Megtérése” is szerepel; amelyet később ötvenedik szü­letésnapjára 1928-ban változatlanul, új lenyomatként is kiadtak! A sorozatról érdemlegesen csak a Magyar Irodalomtörténeti Tár­saság folyóirata, az Irodalomtörténet vett tudomást, Alszeghy Zsolt összefoglaló könyvszemléjében különösen a Szindbádot emelte ki és méltatta nagy megértéssel: „van egy érdekes ötlete ennek a hangulat-áradatnak a biztosítására: Szindbád alakja. Nem sok rokonsága van ennek a Szindbádnak azzal az Ezeregyéjszaka­beli ismerősünkkel, talán csak az, hogy utazásában sem a tér, sem az idő nem köti meg... ott, ahol Szindbád a hős, mint a regénnyé nőtt Francia kastély-ban, ez a szindbádi köntös rejtelmessé hiva­tott tenni a mögötte megvonuló íróhőst. Csakugyan, itt a költő-Szindbád olyan rejtelmes tökéletességű hős, mintha a Fekete gyé­mántok hőséhez járt volna iskolába.” (A jubiláris sorozatról Az Estben Dernői Kocsis László is megemlékezett hangulatos for­mában.)

A hivatalos irodalomtörténetírás jóformán tudomást sem vett Krúdy Szindbáddal kapcsolatos munkásságáról. Ettől függetlenül azonban, még Krúdy életében megjelent a Szindbád első rangos irodalomtörténeti méltatása, Várkonyi Nándor összefoglalója (1928) „Modern magyar irodalomtörténet”-ében: „sejtelmes bo­rongása csak romantikus carbonari köpönyeg a szerelem örök összeesküvőjén, ki ravasz és élveteg rafinériával öltözteti az ősz hervatag pompájába kalandjainak nyárias tüzét... Szomorú, de min­dig szerencsés kalandora sikereit nemcsak fejlett hangulatképes­ségének köszönheti, hanem meglepően széles ember- és életismere­tének is.”

1932-ben, amikor a Nemzeti Bank lefoglalta Krúdy Rothermere-díját, Kellér Andor levélben fordult a meghurcolt íróhoz: „hirtelen egy kép villant fel bennem: a bűbájos Szindbád vala­mely kalandját morzsolgatja emlékezetében ... Krúdy Gyula to­vább álmodja leheletfinom, harmatos történeteit, amelyekben ott reszket az elmúlt ötven esztendő magyar életének minden szép­sége ... Az ő szívéből sikerült kitépni a sziget szeretetét.”

Ilyen hangulatban, ilyen viszonyok között készült az utolsó Szindbád-mű: a Purgatórium.

Halála előtt öt nappal kereste fel Krúdy, az egyik fővárosi napilap szerkesztőségében Dékány Andrást, s magával vitte utolsó Szindbád „történetét”, a már csak poszthumuszként megjelent Purgatórium-ot, egyúttal érdekesen vallott magáról: „tudod, mi­lyen nagy dolog meghalt géniuszokkal beszélgetni? ... Olyan egyé­niségekkel, mint például Cicero volt, vagy Caesar a rómaiaknál, Tolsztoj, Turgenyev az oroszoknál... vagy pedig Shakespeare! Beszélgetni velük, megjeleníteni őket, elképzelni, hogy milyenek lehettek, mint emberek... Mit szólnál hozzá, ha Shakespeare lel­kisége olyan lett volna, mint az enyém? Ez nem badarság, nekem szent meggyőződésem, hogy közel állok az angol lelkéhez. Álmo­dozó volt, én is az vagyok. Úgy járt az emberek között, mintha nem lenne se gondja, se baja, én is úgy járok ... Esténkint beszél­getek vele, megkérdezem erről-arról és csodaszép dolgokra jövök rá. Lefekszem, odateszem magam mellé a munkáit és olvasgatom azokat. Most a Téli regé-t lapozom, és hidd el, nagyon boldog va­gyok. Az ő fénye, géniusza beterít engem is és gyakran úgy érzem, hogy az ő világát élem ...” A Purgatórium volt utolsó műve, eb­ben Szindbád már búcsúzott az élettől.

1933 egyik májusvégi hajnalán sötét kis szobácskájában eljött az utolsó álom is: „hazament” az a Szindbád, aki a legtöbb fényt és színt varázsolta a magyar irodalom firmamentumára. Korai halála több volt mint veszteség, irodalmunk katasztrófáját jelen­tette. És ezt a róla szóló majd félszáz nekrológ – jobb- és balol­dalról egyaránt – készségesen sietett elismerni. Móricz Zsigmond „Krúdy elaludt” c. emlékezése e műfaj klasszikus – utolsó talál­kozásukról készült – mintája: „néztem, ahogy ott ült. Csöndesen és valósággal szeméremmel és mosollyal. Ártatlan ember, aki soha életében annyira sem bántott meg senkit, hogy mosolygott volna. Még nem is önmagán mosolygott: azon, amit gondolt. Befelé. Eldiskurált azzal, aki ő maga volt. Hallgatta azt, amit belőle va­laki kibeszélt, s helyeselte a mosolygásával, amit attól hallott, aki neki beszélni szokott, ha szólt, és helyette írni szokott, ha írt. Szindbád, a csodálatos hajós volt ez a valakije. A második énje, aki helyette bolyongott e földi téreken, s ő szerette, hogy oly hű­séges hozzá, s mindig, mindenhová elkíséri. A múltba és a rég­múltba ... Szindbád végighajózta emlékei minden folyócskáját, s oda ért vissza, ahonnan elindult.”

Elmúlása Schöpflint is mélyen megrendíti: visszaemlékezésében találóan jellemezte hangulatteremtő mesélgetéseit: „híres könyvei­nek, a Szindbád-könyveknek vagy A vörös postakocsi-nak nehéz volna tartalmukat elmondani, – tulajdonképpen tartalmuk az író hangulata”. – Márai nekrológjából: „rengeteget írt, soha egyetlen hibát nem csinált... Nem lehetett olyan beteg, szegény, sorsüldö­zött, szerelmes, italos, eladósodott, megalázott, hogy az élet szennyes dagálya kicsapjon a munkaidőben az íróasztal szigetére is... Szindbád, drága Szindbád!... Milyen megalázó és utálatos ez a világ, amelyben itt maradtunk még egy kis időre nélküled!”

Három évvel Krúdy halála után Hevesi András az Apollóban megjelent esszé-remekében hatásosan érzékeltette a Szindbád je­lentőségét: „Krúdy nagyon rövid ideig, az 1910-es évek elejétől a világháború végéig divatban volt. Az első Szindbád könyv meg­jelenése ráterelte az írók figyelmét, mélázó, gáláns modora köve­tőkre talált.” Hevesit méltatva Illés Endre felveti: „Hát nem Krú­dy Gyula a legnagyobb prózaírónk? »Van valami meghökkentő aránytalanság – írja Hevesi Krúdyról – a mondanivaló vékonyka ere és a tündöklő szökőkút között, amelyben ez a vékony ér a költészet nagyszerű gépezetében átalakul«. Önigazoló Krúdy-tanulmányában – ismét Illés Endrét idézve – egyetlen tételt bizo­nyít: ha Krúdynak erőteljesebb emberalkotó, meseszövő képzelete volna, nem tudná olyan szabadon, fölényesen, gazdagon átadni a regényt önmagának és a hangjának. Krúdyban a lényeg a mellé­kesbe, a dekorációba menekül,. Ő, az »együgyű különc«, sugárzóan okossá, modern íróvá, nagyszerű realistává válik, mihelyt leír egy hasonlatot. A hasonlataiból, a képeiből, sőt egy-egy szavából de­rül ki, hogy élt, látott, tapasztalt. Krúdyban a »másodrendűvel«, a »mellékessel« nem tud betelni az ember.” (A „Gellérthegyi éjsza­kák”-ból.)

Szerb Antal irodalomtörténetében (1934) a kellő áhítattal for­dult Krúdy alakja és munkássága felé. „Irodalomtörténetünk és kritikánk” nagy adósságaként emlegeti, megállapítja, hogy „hatá­sa az élite szűk körére van korlátozva, arisztokratikus művészet ez”, és még egy igen találó megfigyelése, hogy Krúdy a meseszál állandó és tudatos elvesztésének technikájában – így A vörös pos­takocsi-regényekben, de főleg a Szindbád-történetekben – a leg­nagyobb, mert ezekben érezhető igazán „művészi jelentősége, eb­ben előzte meg korát, hogy az újabb nyugati elbeszélő stílus előfutárja legyen”.

A harmincas évtized végén és a következő elején már doktori értekezések is jelennek meg róla. A szegedi egyetemen Kelemen (Perkátai) László, a mártírhalált halt szerző szerencsésen oldotta meg feladatát: fiatalsága ellenére találó szempontokban gazdag dolgozattal lepte meg a tudósvilágot. A debreceni egyetemen ké­szült Pelyvás-Ferenczik István értekezése („A magyar irodalmi impresszionizmus és Krúdy Gyula”) különösen Szindbádot jelle­mezte találóan.

Az 1939. év Szindbád-eseménye Illés Endre és Márai Sándor cikke. Illés „Krúdy Gyula” címmel emlékezett róla: „minden Krúdy-mondat olyan erős egyéniség, mint a duzzadt nyári diófa­levelek: illó olajukat nem vethetik el nyálkahártyáink...”, és „volt egy hőse, Szindbád, asszonyok kedvence, az álomlovag. A legkülönösebb önarckép-vallomás arról, ami kiszorult életéből: »Szindbád addig sohasem hagyta békében a nőket – idézi Krúdyt –, amíg meg nem szerették«. Pedig a nők – ismét Illés Endre mondja – valójában alig érdekelték ... csak a szerelem előtti bol­dogtalanság édenkertjéig” jutottak el a Krúdy-hősök. „Mégis értett a szerelemhez: ő nevezte el a Tabánt, fiatal szerelmesek utcáit: »a hamis eskük városrészének...« Szindbád eljutott a ro­mantika csúcsára: a gyertyafényig és a teljes vagyontalanságig.” Márai Szindbád-cikke a Pesti Hírlapban varázsolta elénk Krú­dy alakját: „ő az egyetlen, aki tud még valamit a régi Magyar- országról, amely volt még és oly kevéssé volt máris, mintha dísz­let és színhely lenne csak Szindbád álombéli utazásaihoz ... Fél­tek tőle, nem szerették, eltűrték s kelletlenül megbecsülték, mert kivesző őslény volt, nagyon ritka és tüneményszerű.” Márai mi­niatűr-portréja szinte a Szindbád hazamegy regény előhangjának tekinthető, hiszen az a következő évben, 1940-ben már meg is je­lent a Révai kiadónál. A Szindbád-regényt Féja Géza a Hídban írt bírálatában és néhány évvel későbbi irodalomtörténetében tel­jesen elveti („szerencsétlen regénykísérlet”). Másképp vélekedik Herceg János a Kalangya folyóiratban: „egyetlen napját írta meg Krúdynak, aki maga volt Szindbád, s egész életében önmagáról és az ő, sajátos, színes ködökben úszó világáról mesélt, amely vele együtt elmerült a múltba; egy napját írja meg, kalandos utazását hajnaltól hajnalig, lassú kocogását az ócska konflison a Lukács­fürdőbe, a New Yorkba, szakértő ebédelését a London éttermé­ben, elégedett és bölcs hallgatását barátai körében, amely felért egy szórakoztató társalgással; egyetlen napját írja meg Márai Sán­dor, de ebben az egy napban benne van Krúdy Gyula egész élete, világszemlélete, filozófiája, sajátos úri magyar öntudata, s mind­ezen végighömpölyög az a bő forrás, amelyből gyakran mámoro­sán ... egy világfi könnyedségével kihalászta mindennap a maga remekművét... Márai könyvében Szindbád – mint oly sokszor – újra feltámad és oly hangon, amely a megtévesztésig hasonlít Krúdyéhoz, elmond, még egyszer és most már utoljára egy történetet a kalandos életű hajósról.”

Érdekes, hogy Sőtér Istvánnak a Nyugatban közölt bírálata is eléggé meleg hangú: „úgy látszik, nemcsak az anyaföld érintése ad új erőt, hanem az ősé, az elődé is: izgalmas látvány ezért az áthasonulás, mely Márai stílusát új és friss ízekkel telíti a példa­kép nyomán, melyhez oly gyengéden igyekszik simulni. Ez a ke­resztezés valóban nemes gyümölcsöt termett; az utód mondatai felszívták Krúdy nyelvének őszies édességét, a Márai-féle tájban feldereng a Hajós álmainak aranyos nosztalgiája.”

Az 1941-es év ismét Máraival fűzi össze a – nem kis mértékben Szindbád-regényének hatására kialakuló – Szindbád-legendát: eb­ben az évben kerül az olvasók kezébe a Ködlovagok tanulmány-gyűjtemény Márai „A tegnapok ködlovagjai” c. előhangjának kí­séretében („Krúdyhoz most kezd megtérni az ifjúság: csodálkozva ismeri fel művében, melyet eddig irodalmi ínyencek magánügyé­nek tartottak, a magyar mítosz teljességét”), és Sőtér István figye­lemre méltó első Krúdy-tanulmányával, melyből csak néhány elő­remutató gondolatot emelünk ki: „csábításának épp a »fiatal« író­nemzedék nem tud ellenállni! Vannak mostoha sorsú írók, akik ... olasz tavak helyett a Balaton partján sétálnak, éjszakánként pe­dig Óbudán vagy a Margitsziget elhagyott szállodájában hajtják pihenőre a fejüket... Márai könyve után méltán beszélhetünk Krúdy-divatról, s ennek a divatnak komoly előzményei vannak ... Krúdy valamiképp azt mondta el, amit mindnyájan leginkább szerettünk volna ... olyan próza zenéje alatt, aminőhöz hasonlót hiába keresnénk a magyar irodalomban ... csak Jókaihoz tudnók őt hasonlítani..., de Krúdy az érzékenyebb, tapasztaltabb, a költőibb s a merészebb ... legmagyarabb írónk, aki nem volt sem népi, sem városi... s egész világát maga teremtette meg ..., ezért magányos, álomszerű és örök!”

A negyvenes évek elején két jelentős magyar irodalomtörténet szerzője elmélkedett Krúdy pályájáról és Szindbád jelentőségéről. 1942-ben „Az újabb magyar irodalom”-ban Várkonyi Nándor összegezte Krúdyval kapcsolatos nézeteit: „Szindbád varázsköpenyegét kanyarítja vállára, de kalandjainak hőse mégis minden ízé­ben magyar marad: egy nyíri pajkosból költővé vedlett Casanova, aki vörös batárján az utol nem ért hangulatok országútján bolyong.” 1943-ban Féja Géza a „Nagy átalakulások korá”-ban Krúdynak addig legnagyobb szabású irodalomtörténeti méltatását nyújtotta: „Szindbád az átmenet volt, a keleti hajós, az Ezeregyéjszaka hír­nöke, akinek történeteiből csaknem az író önéletrajzát is össze­szedhetjük ... a Szindbád-históriák jobbjai és legjobbjai már nem a régi novellatípus ellen tiltakozó szikár írások, hanem tele van­nak prózává folydogáló zenével, sajátos, kozmikus légkörrel és bűbájossággal... Krúdy közönyös gőggel szembehelyezkedett ez­zel a felfogással, tehát korának uralkodó kultúrájával, vállvonítással felelt a ráció elbizakodott követeléseire; a legnagyobbra vállalkozott: a határtalan létet próbálta furcsa zenei-prózai mű­vekkel megfogni, felérni. Szindbád ennek a kísérletnek a hőse.”

A Szindbád-történetek összefüggő belső zenéjét majdnem min­den méltatója észreveszi, ilyen szellemben értékeli Szegi Pál is „Ceruzasorok Krúdy Gyuláról” címmel a Magyar Csillagban (1943) közzétett tanulmányában: „egyetlen és hatalmas regény Krúdy életműve. Az egymáshoz kapcsolódó novellák és regények belső kapcsolata, lírai egysége teszi azzá. Azt mondják, mikor látta, hogy az asztalára állított gyertya nemsokára utolsót lobban, gyorsan befejezte az elbeszélést. A hosszú és végtelen mesében bármikor meg lehetett állni. S tíz évvel ezelőtt, mikor az utolsó gyertya készült elaludni Krúdy asztalán, nyugodtan letette a tol­lat: nagy és befejezetlen mesevilága kész volt és egész. Régóta az volt. A nagy Krúdy-regényt a tengerhez lehet csak hasonlítani. Végtelen és szeszélyes. Befejezetlen egész.”

1943-ban jelent meg a Szindbád ifjúsága és megtérése a Franklin-kiadónál. Kelemen János a Jelenkorban ismertette: a kezdő Szindbád még kissé színpadiasan lép az olvasó elé, Krúdy lelké­ből lelkedzett a deresedő Szindbád, annak az időnek a hőse, ami­kor neve eggyé válik Krúdyéval. „Az emlékezés szűk határú vi­lágra rakja rá gazdag rétegeit. Kisvárosi cukrászda, vagy egy templomtorony a Kárpátokban, női nevetés, vagy a patak jegén át a magányos utasra leskelődő pisztráng, lengyel szerzetes és ma­gyar Oblomov – minden szó és minden jelenség parttalan áram­lást indít el a lélekben, egy formátlan és névtelen emóciót, amely átcsap az idő és a tér önkényes korlátain.” Azt kifogásolja, ami szerintünk a legszindbádiasabb benne, hogy „az emberi környezet rajzából hiányzik az író társadalmi élménye”. Néhány számmal később ugyancsak a Jelenkorban Szabó Zoltán emlékezik meg; érdekes megjegyzése: „főként a nők rajzában van valami törökös vonás, valami furcsa nagyvilágiasan lusta... Művében nincs ben­ne semmi Magyarországból, de benne van minden, ami illanó, tünékeny..., aki végérvényesen kívül akar helyezkedni korunkon, legjobb, ha Krúdyt olvassa.” – Bánó István a Kalangyában: Szind­bád „varázsszere a ferde tükör: minden torzított benne, de alap­jában mégis igaz. Szindbád is jó ember, ez is akar lenni, csak a tükör bontja szét alakját, apró csínytevések, gonoszságok szerep­lőjévé. ö csak a szerelem ismerője és fáradhatatlan kalandora. Meg is akarta írni a Szerelem lexikonát, hisz ismeri ő a szerelem legtitkosabb jeleit is.” – A következő, 1944-es évben az Új Idők kiadó az első három Szindbád-művet Szindbád három könyve címmel összefogta, ennek azonban – a nehéz időkre való tekintet­tel – semmi visszhangja nem volt.

A felszabadulás a Krúdy-irodalomban új szempontokat hozott, főleg a Szindbád-hősök, a Szindbád-személyiség kérdésében. A másféle szépségektől megbabonázott Genthon István 1946-ban a Budapest folyóiratban világította meg az izgalmas művész-kap­csolatot: „Bernáth Aurél pasztelljét festi az író... lomha varjak szállongnak a téli táj felett... a hallgatagon üldögélő, álmatlan­ságban szenvedő középkorú úriember, az utóbbi Szindbád ... név­re hallgatott Krúdy-regényekben, s nem nehéz ráismerni benne magára az íróra, mint ahogy némely vértanúságot ábrázoló fest­mény alakjai közül mosolyogva fordul a néző felé a festő önarc­képe”. – Genthon meglátásához kapcsolható Szauder Józsefnek a Krúdy-hősök-ről írt, az Újhold 1948-as évfolyamában közölt elem­zése: „a Krúdy-hős az emlékek hőse, élete az emlékezés fonalán függ. Személy és tárgy, folyamat s történés a múltból él, s alaku­lásában már rég lezárult, mikor szemünk elé lép. A bármely pil­lanatban felújuló régvolt játszik bennük. A régi élet szinte lesbeáll, óvatlanul tör elő s a hős mozdulatait ugyanazokba a formákba rendezi el, amikben éltek valamikor. Előttünk valamikor kibomló jelenében a személy nem változik már, nem válik hőssé vagy hitvánnyá, mert múltja megszabott már pályát és magatar­tást, karjában pedig mozdulatokat formált ki s ajkára szavakat adott.”

Az 1948-as év nagy jelentőségű Krúdy-vitát eredményezett. Mátrai László a Magyarokban „Krúdy realizmusá”-ról emlékezett meg: „legkedvesebb és legleleplezőbb alakja Szindbád, a hontalan és társtalan utazó, amint legkedvesebb állatjai a vadlúdak, me­lyek szabályos időközökben megjelennek az őszi est barátságtalan homályában, és bánatos, elhaló kiáltásokkal vonulnak egy más vidékre. De amint a vadlúdak többet tudhatnak a világról, mint a baromfiudvar otthonosságában éldegélő, polgárosult rokonaik, ugyanúgy ezek az alkati melankóliában szenvedő Szindbádok ... is rendelkeznek azzal a távlattal, melyből nézve a változatlan dol­gok változni, és a változások megdermedni látszanak.” Majd: „Krúdynak nincsenek döntő társadalmi élményei. Nincsenek, mert nem is lehettek, éppen úgy, mint Jókainak és Mikszáthnak sem voltak”, és szerinte ezért nem írhatta meg Krúdy a magyar Buddenbrook-ot vagy Az eltűnt idő nyomában magyar mását. Erre válaszolt Örkény István „A Krúdy-vitáról” szóló cikkében: „Krú­dy egyes hősei valóban szívükben hordják a halált. Krúdy Kál­mán, Alvinczy Eduard vagy Szindbád – a három Krúdy-korszak három típusa – valóban donkihótei jellemek; úgy élnek, ahogy az akác másodszor virágzik, halálraítélten és gyümölcstelenül.”

Jelentős állomás 1954-ben Sőtér István „Pályakép Krúdyról” c. tanulmánya (eredetileg a Hét bagoly új kiadásának előszava­ként): ebben éppen a Szindbád-kérdésre keresett választ: „ritkák, de annál ragyogóbbak azok a Krúdy-novellák, melyekben a lágy líraiság felett a leleplező kíméletlenség diadalmaskodik. Mint pél­dául a Szindbád ifjúsága, »első utazásában«, mely megdöbbentő képet ad egy kisváros embereiről, egymás közé zárt, eseménytelen életeinek titkos bűneiről, torzulásairól. A tánciskola a tűzoltólét­rával, mely alól a körorvos és a szerzetesi algimnázium igazgatója leselkednek a felettük kapaszkodó kislányokra – micsoda visszataszító pillanat. De mennyire jellemző a gesztus is, mellyel Szindbád-Krúdy napirendre tér felette.”

Az első Szindbád-kiadvány, amely már a teljesség igényével lépett fel 1957-ben a Magvetőnél, e sorok írójának gondozásában jelent meg. A 22 új Szindbád-történettel bővült edició szép vissz­hangot váltott ki. Kiemelkedik Kelemen János tanulmányszerű beszámolója a Kortársban: „együtt van Krúdy legjellemzőbb mű­veinek teljes anyaga... Szindbád a félmúltban él, a századfor­duló Magyarországában, eldugott kis városkában, ahol évszámra nem történik semmi... ezt a mozdulatlanságot oldja fel az emlé­kezés ... Majd minden Szindbád-novellának van egy halk, iro­nikus csengése is, s nincs igazuk azoknak, akik Krúdy Szindbádjában csak az álmok búsképű lovagját látják ... A Szindbád külön­álló helyet foglal el Krúdy művei között.” – A Népszabadságban Diószegi András a teljes Szindbád-prózát tette vizsgálódása tár­gyává: „az újonnan ébredő, mélyülő humanizmus szava ez, amely az ember felé fordítja tekintetét, amely azelőtt az álmokhoz si­mult ... A Shakespeare-ien nyers, vérbő és indulatos figurák ilyenkor mindig áttetszőekké lesznek, súlytalanul lebegnek, akár a szellemek.”

Szindbád megjelenésének évében (1957) lát napvilágot a Ma­gyar Klasszikusok sorozatban a Válogatott novellák Szabó Ede bevezetőjével, amely alig-alig érinti a Szindbád jelentőségét: „leg­koraibb alteregója Szindbád is ... önmaga lírikus kivetítése, csil­lapíthatatlan nyugtalanságának jelképe. Emlékszünk rá az Ezeregyéjszakából, hogyan kezdi történeteit a tengerjáró Szindbád: »Jó ideig éltem Bagdad városában, vidáman, derűsen, boldogan, mu­latozva, amíg lelkemben ismét fel nem támadt a vágy utazás, ka­landok után ...« Minden útján megismétlődik az elmaradhatatlan hajótörés, mindig sírva fogadkozik, hogy többé nem száll tengerre, de sohasem bírja ki sokáig a szárazföldön. A tizenötéves Krúdy-Szindbádnak is elég volt egy levél, hogy tengerre szálljon...”

A hatvanas évek bőséges termést hoztak a Krúdy-irodalom te­rén. Ekkor készítette el Szauder József a Szindbád-művek fejlő­déstörténetét az elbeszélések válogatásának négy könyvéhez: 1960-ban Szindbád születése, 1961-ben Szindbád elmúlása, 1964-ben Szindbád feltámadásától Szindbád megtéréséig, és végül 1965-ben Szindbád megtérésétől a Purgatórium-ig címmel. „Szindbád kü­lönös, ellentétes vonásokból összetett figura – írja Szauder ci­nikus különc és csupa szív ember, szerelmet unó és mindig csak szerelmes kalandot és otthoni meleget egyformán élvező és oda­hagyó, nyugtalan lélek, akinek e vonásait nem magyarázhatjuk az emlékbe, múltba, álomba feledkező világ ironikus bemutatásá­val...”(1960); „ az akkori polgári életforma belső ürességé­nek, dekadenciájának ismeretében főleg ezekre a tényszerű, objek­tív és szubjektív okokra vezetnők vissza az 1913 és 16 közötti novellákban és füzér-regényekben oly feltűnő, kiábrándult élet­érzést. A novellák maguk is vallanak azonban az okokról, melyek az erkölcsről a történelmi-politikai síkra is kiterjesztették Krúdy dezilluzionizmusát.” A Szindbád-történeteknek nemegyszer emlí­tett zeneiségét magyarázza: „így alakul ki teljesen az Aranykéz utcai szép napok s a Szindbád feltámadása idején, s főleg ezekben a kötetekben 1915-re Krúdy többszólamú akkordot fogó – s ezért zenei hatású (kiemelés – KS) – írói stílusa, különösen a szimbo­likus erejű, asszociatív szerkesztésű hangulatfestő hullámokon” (1961); „Szindbád szerelmét fel-felgyújtják a visszatérések. Aztán, 1915-ben, groteszk kísértetté válik, a Feltámadás Szindbádja szétfoszlik azokban az emlékekben, melyeket volt szerelmei idéznek fel róla... így keresik fel – törvénytelen fiával (betoldás – KS) – Podolint, ahol régi barátjával szeretné ismét meggyónatni saját bűneit. Az cserébe arra kéri, hogy űzze ki feleségéből, Marikából, az ördögöt. Marikát pedig Szindbád csábította el... Mint egy olasz reneszánsz-novella, olyan gyilkosan gúnyos, oly szenvedélytelenül karikírozó ez a Szindbád-elbeszélés (Az életmentő kék­festő)” (1964); „...vannak pillanatok, amikor a Szindbád mesé­ből most már önmagává meztelenülő Krúdyra is ráterül (a halál árnyéka – betoldás KS). S ez az utolsó Szindbád – a negyedik ciklus-féle (?) 1932-33-ból.” Valóban A vadevezős megtérésé-vel nemcsak Szindbád utolsó korszaka, hanem az író élete is lezárult, az attól lassan megválni készülő Krúdyé, „a halálra készülődőé, aki úgy élvezte utolsó fehér ingét, mint a siralomházi ember a végső kívánságaként teljesült lakomát. S azt az inget is odaadta. Boldog ember, akiről minden esetleges, járulékos lefoszlott, meseien boldog ember ez a Szindbád.” (1965.)

Az 1964-ben kiadott Krúdy világa emlékkönyv gazdag anyagá­ban számtalan Szindbáddal kapcsolatos emlék és vízió bukkant fel, de egyik sem oldotta meg a Szindbád-problémákat. „A ma­gyar irodalom történeté”-nek legújabb rendszerezésében (MTA, 5. kötet, 1965) Czine Mihály vázolta fel Krúdy írói arcképét: en­nek egyik színfoltja – Szauder alapján – Szindbád születésével foglalkozik. Helyes megfigyelés, hogy Krúdy később „új Szindbád-alakmásokat keres, ezek az alakmások azonban – K. Károly, Emléki, Nagybotos, Pankotai, Idem (és tegyük hozzá, hogy még mások is!) – kevesebbek Szindbádnál, csak bizonyos vonásait hordozzák”.

1967 hozta a 39 Szindbád-történetből álló német nyelvű fordí­tás-gyűjteményt Franz Meier stílusbravúrjaival (Sindbad. Reisen im Diesseits und Jenseits alcímmel), így végre lehetővé vált a „lefordíthatatlan” Krúdy nagy alkotásának nyugati nyelven való műélvezete, ezt a könyvről írt számtalan megemlékezés is bizo­nyítja. A Paul Zsolnay kiadó által gondozott könyvhöz Sebestyén György krúdys hangvételű utószava járul, mely bevilágít a szindbádi világ problematikájába, műhelytitkaiba. A Szindbád-stílus hangulatában fogant írás a líraiságot emeli ki, valamint azt, hogy Szindbád nem novella-füzér, hanem egyetlen óriási elbeszélés, ha úgy tetszik, hatalmas regény, amelynek minden történet-részecs­kéje szervesen egészíti ki egymást („a Krúdy-látomás olyan szer­ves egész, hogyha visszamenőleg az évtizedek távolából nézzük, akkor is egy művé válik”), azt is helyesen látta meg, hogy az „Erős és a Forma egyesítése a Szindbád titka”. A válogatás ki­tűnően sikerült, teljesen kifejezi a Szindbád téma- és hangulatvilágát. (Említsük meg, hogy 1966-ban jelent meg Sebestyén György sikerült fordításában A vörös postakocsi német nyelven.)

A Kortárs 1968-as évfolyamában Krúdy születésének 90. év­fordulóján Féja Géza áldozott a mester szellemének „Krúdy, a lángelme” c. munkájával, amely két évvel később tanulmánygyűj­teményében, a „Lázadó alkonyat”-ban is megjelent. Ebben írja: „egyszerre feltűnik Szindbád, új műfaj keletkezik, megindul szép­prózánk legnagyobb önéletrajzi regénye, mert ezután csaknem min­den jelentős alkotása többé vagy kevésbé, hol nyíltan, hol áttéte­lesen, de önéletrajz is ... Úgy érzem, Krúdy életműve lényegében egyetlen óriási arányú regény... Az első Szindbád-történet Podolinba visz, a lírai, nosztalgikus írás egyúttal realista remek, a kis­városi élet sivárságáról éppen olyan tökéletes képet ad, mint Mó­ricz »Az isten háta mögött«-je.”

Az 1957-es kétkötetes Szindbád-gyűjteményt a bukaresti Iro­dalmi Könyvkiadó 1969-ben egy könyvben adta ki. A mű igen széleskörű érdeklődést keltett mind a kritikusok, mind az olvasók körében.

Az Arcok és vallomások sorozat egyik sikeres darabja Szabó Ede „Krúdy Gyulá”-ról szóló kismonográfiája (1970). Az egész művön végighúzódó Szindbád-motívum színessé és változatossá teszi a portrét; különösen gondos a Szindbáddal foglalkozó rész, a legsikerültebb a Purgatórium-ot elemző utolsó fejezet: „az első nagy szerep, Szindbád szerepe sikert arat; a Szindbád ifjúsága után ... 1934-ben a poszthumusz Purgatórium jelzi, hogy Krúdy élete végéig vissza-visszatér kedvenc alakmásához”, de helyesen látja meg azt is – Szauderrel vitázva – „Kozocsa Sándor viszont arra is rámutat – jogosan –, hogy Krúdy-Szindbád átfogó pillan­tással nézi és látja a körülötte zajló életet. »Mindent meglát és mindent följegyez... s amit megmutat, az maga a valóság. És mégis mennyire más ez, mint a hétköznapok megszokottsága. Szindbád vázlatai az életet adják, úgy, amint ő látta. Kicsit ke­serűen, kicsit szomorkásán, mintha egy felülről szemlélő pesszi­mista sóhajtaná el véleményét a világról; pedig Szindbád az élet­öröm, a nagy vágyak és a nagy tervek költője. Csalódásai nem törik le, a nők nem tudják kifosztani, az egész lét, minden, ami körülötte forog, neki ad színt, csak őt szolgálja«.”

1971-ben fejtegeti Vargha Kálmán az Irodalomtörténeti Köz­leményekben „Krúdy-problémák”-ról írt cikkében, hogy a Szindbád tulajdonképpen trubadúrlíra, Krúdy „írásaiban a mindig je­lenlevő szexuális feszültségnek olyanfajta élményvilága tör fel, amely sokban rokon Ady lírájának gyötrő-gyötrődő érzékiségével”. Az eredetisége, az önmagából való kibontakozása miatt sem sza­bad Krúdy művészetében Proust- vagy Joyce-hatást nyomozni, mert egyedüli az ő meseteremtő fantázia- és leleményvilága, amelynek megalkotta a maga egyéni flóráját és faunáját is.

Még 1971 őszén mutatta be a Puskin Filmszínház Huszárik Zoltán Szindbádját, mely rendkívül nagy sikert aratott. Az író álmait valósították meg, amikor legigazibb alakját (sőt, alakmá­sát), költői világának el nem halványuló „hőseit” varázsolták vászonra. A filmköltemény szokatlanul gazdag sajtójából a Film­kultúrának „A Krúdy-élmény nyomában” c. ankétszerű beszá­molóit idézzük: Horgas Béla szerint „az egymásba forgatott idő­síkok mellett a közhelyek kifordításával dolgozó, idézőjelben (és zárójelben) gondolkodó-szemlélődő közvetítés adja az egész film vibrálását, nagy műgonddal végigvitt, aprólékosan ellenpontozott és párhuzamos motívumokba, jelenetekbe tömörített szuggesztivitását”. László Gyula: „megkísérlem okát adni másfélórás boldog lebegésemnek. Jól emlékszem: ezt a lebegést áthatotta valami sa­játos ritmikus lengés. Most már azt is meg tudom mondani, hogy mihez hasonló:

...Mint az árnyék leng a csónak.
Mint az árnyék, olyan halkan,
Észrevétlen, mondhatatlan
Andalító hangulatban...”

Végh György szinte versre fordítja mondanivalóját: „...mit szerettem volna az életben csinálni, ha filmes maradok, azt vála­szolnám: ezt és így megrendezni, mint Huszárik Zoltán, ezt és így fényképezni, mint Sára Sándor, ezt és így eljátszani, mint Latinovits Zoltán. És akkor azt érezném, hogy talán nem is hiába él­tem.”

Végső kívánságunk ma sem lehet más, mint tizenhat évvel ez­előtt: „Ismét útnak indul – most már a teljes Szindbád. A nagy mesemondó ábrándjai és álmai beköltöznek az ifjú szívekbe:

Hódítson meg újabb nemzedékeket!”

Befejezésül a Költő szóljon, aki páratlan tökéllyel varázsolja elénk Krúdy sajátos álom- és hangulatvilágát:

„és a vendég-hölgyek ott
bizalmatlan keblükön
megrázzák a lakatot
uzsonnáznak illatot
ezüst fényű kötőtűvel
szemelgetnek bánatot”

 

1972. június

K. S.

 

(Szindbád.
Bp. 1973, Magyar Helikon. 825-848. p.)